A psziché fogságában – EZ MINDEN, AMIT TUDOK! (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2021-03-01 | Juhász Péter

Mostanában egyre másra jelennek meg kiváló sorozatok. Tavaly év végén néztem a Hugh Grant és Nicole Kidman főszereplésével készült Tudhattad volna című remeket, de még korábban megjelent ez a szintén HBO-s csoda, az Ez minden, amit tudok. A két cím összecseng, nem véletlenül!

A Wally Lamb 1998-ban írt regénye alapján készült minisorozatban Mark Ruffalo kettős szerepben látható. Dominick és Thomas Birdsey-t formálja meg döbbenetes átéléssel. Az ikrek közül Thomas paranoid skizofréniában szenved. Gyógyszeres kezeléssel viszonylag nyugodtan éli életét, egy kávézóban dolgozik, alkalmanként azonban súlyos pszichés mélységekbe zuhan. Egy napon levágja saját kézfejét egy könyvtárban, mert úgy gondolja, megállítja az Öböl-háborút, ha áldozatot mutat Istennek. Üdvözlünk a purgatóriumban!

Dominick jól tudja, testvére saját szörnyű döntésének áldozata. Nem először zuhan a skizofréniával együtt járó pokolba. Thomas testvéreként rég tönkrement a házassága, elengedte csodálatos feleségét miután súlyos veszteség éri őket. Folyamatos stresszben él, nem csak Thomas, hanem mostohaapjuk miatt is, akinek részben traumákkal teli gyermekkorukat köszönhetik. Felkeres végül egy terapeutát, Dr. Rubina Patel pszichológust, aki megpróbál segíteni jobban megértenie testvére súlyos betegségét és kibogozni családjuk éjsötét múltjának generációs hozományait.

Mark Ruffalo alakítása olyannyira profi, hogy az ember úgy gondolhatja, valójában dokumentumfilmet lát egy skizofrén betegről és a környezetében élőkről. Derek Cianfrance (Blue Valentine) szériája kitépi a lelkünk, és a földre dobva rá is tapos, teljes testsúllyal.

Ruffalo az elmúlt években egyre komolyabb alakításokkal jelentkezett. Legutóbb a Sötét vizeken című drámával kavarta fel alaposan az érzelmeket, de ha az nem lett volna elég, most bizony könnyekre fakaszt, nem is egyszer.

Dominick gondterhelt karakterét passzív agresszióval és heves reakciókkal festi a vászonra. Thomas érzékeny természetét, belső démonok hajszolta világát teljes fizikai átalakulása mellett félelmetes lélektani megjelenítéssel teszi hitelessé. Szinte felismerhetetlen az összetört, kétségekkel és súlyos érzelmi labilitással küszködő férfi bőrében.

Az első rész első 5 percében a nézőt olyan sokkhatás éri, mely megalapozza a kiváló széria kőkemény realitását. Itt nincsenek elfedések, simogatás vagy szőnyeg alá söprés. Nem fordul el a kamera sem akkor, amikor Thomas szó szerint a poklot járja betegsége által, sem akkor amikor Dominick pattanásig feszült idegrendszerrel küzd a testvérét rácsok mögé helyezni akaró rendszerrel.

Ebben a 6 részes szériában alig süt ki a nap, alig kapunk némi feloldozást. A psziché betegsége nem mese, nincs benne könyörület. Az ártatlanul elméje fogságába zárt férfi küzdelme önmagával, a belső hangokkal, szégyennel és fájdalommal többször kiüti a biztosítékot.

Nem egyszer hullottak könnyeim ezt az őszinte emberi történetet látva. Az alkotók maximálisan elérték, hogy muszáj legyek teljesen átérezni, mit jelent egy ilyen végtelennek tűnő harc a túlélésért. Nincs senki, aki segítene, nem tudnak helyedbe lépni. A testvérpár mindkét tagja véres küzdelmet folytat. Egyikük saját betegségével, másik pedig az évtizedek óta tartó kálvária mentén vívja mindennapos harcát. Mert szereti testvérét, mert csak a legjobbat akarja neki, és mert úgy érzi, nem tud segíteni, és minden egyes nappal csak nehezebb lesz minden.

Kegyetlenül őszinte képsorok mentén merülünk alá abba a sajnos sokakat érintő állapotba, melyre egyelőre nincs megfelelő gyógymód. Annak, aki átélni kénytelen, és annak sem, aki segíteni próbál kibírni a kibírhatatlant.

Hat rész alatt a történet kendőzetlenül ábrázolja milyen egy ilyen élet. Micsoda nehézségekkel jár, ha a családban van pszichés beteg. Egy ártatlan élet, akit valamiért a sors egy feneketlen kútba taszított. Igazságtalan, mondhatjuk. Miképp lehetséges mindez? – kérdezhetjük. Most inkább nem szeretnék olyan talajra tévedni, ami számomra is erősen ingoványos, de egy biztos; kell némi átérzés ehhez a témához, némi érdeklődés pedig a lélektani dolgok iránt.

Derek Cianfrance rendező már a fentebb is említett Blue Valentine című mesterműben bebizonyította, tökéletesen ért a brutális nehézségekkel megáldott családi drámákhoz. Ryan Gosling és Michelle Williams félelmetesen őszinte alakítása abban a filmben is maximumra járatta az érzelmeket. Ez most még komolyabb mélységekben jár.

Nem csupán Ruffalo briliáns a szerepben. Ott van a volt feleségét alakító Kathryn Hahn, a nevelőapa szerepében látható John Proccacino, az édesanyjukat megformáló Melissa Leo, és ott van Juliette Lewis is, aki véletlen csöppen a család életébe, de nem sokkal szerencsésebb az ő karaktere sem.

Egy tökéletesre csiszolt családi drámát láthat a nagyérdemű, lehengerlő alakításokkal, precíz és hiteles rendezéssel. Az olykor brutális, máskor megható képek Jody Lee Lipes operatőr érdeme, a remekül összeállított zenei aláfestésért pedig Harold Budd felel.

A 90-es évekbe helyezett történet kellemes nosztalgiát ébreszt a kor gyermekében, mindamellett, hogy ízekre tép és szívre és lélekre egyaránt hat. Nem csupán a kiváló színészi alakítások miatt, hanem a csodálatos történet erejének köszönhetően is. Mert bármennyire fájdalmas ez az egész, a legfontosabb üzenet ott lapul végig a háttérben. Bármilyen bonyolult útvesztőbe terel is az élet, a szeretet, empátia, megértés, türelem, odafigyelés és összetartás a legnehezebb pillanatokban is segít megtalálni a fényre vezető utat.

Muszáj megértenünk mindazt, ami az alkotók üzennek, hogy ezek a nehéz sorsú emberek ne csupán megvetésben, lenézésben, félelemben vagy szégyenben éljenek. Ők is ugyanolyan emberek, mint mi, csak nehezebb utat kaptak az élettől.

Ez minden, amit hirtelen most írni tudok. Még fájnak bennem a nehéz pillanatok, melyből rengeteg van benne, és csak azt tudom mondani, merjetek bátran szembenézni ezzel a szériával, mert életetek egyik legnehezebb, ám egyben legnagyszerűbb élménye is lesz!

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3