A mások élete – SÖTÉTKAMRA (2002) kritika

Házimozi ajánló | 2021-04-18 | Szombati Zoli

Személy szerint imádom a különleges kamaradrámákat, a szóban forgó film pedig több szempontból is kitűnik a mezőnyből. Ezúttal is a rendező személye felőli megközelítést tartom a legizgalmasabbnak. 2002-re Mark Romanek már nagy tapasztalattal rendelkező filmes volt, de nem abban a formában, ahogy gondolnánk. Hiszen 1985-ös, zárójelbe tehető direktori debütálását követően rögtön a videoklipek rendezése felé fordult, ám - Fincher karrierindításához teljesen hasonlatos módon - reklámspotokat is készített. Olyan kaliberű előadóknak rendezett rendszeresen, mint Mick Jagger, David Bowie, Michael Jackson, Madonna, Lenny Kravitz, viszont az említett David Fincherhez képest a mozifilmes működése - volumenében persze - szinte elenyésző. (A 2010-es, Kazuo Ishiguro novellájából eredő Ne engedj el érdemelhet még kiemelést). Érdemes tudni, hogy Romanek (különösen az ezredforduló környékén) rendszeresen próbálkozott mozifilmekkel, de legtöbbször falakba ütközött. Saját bevallása szerint valószínűleg azért, mert az általa bemutatott  számos forgatókönyvi ötlete nem volt kellően "stúdióbarát". A producerek vagy túl furcsának, s így eladhatatlannak találták, vagy túl bonyolultnak az átlagnéző számára. A kisember magányának anatómiáját feltáró Sötétkamra scriptjét is ő jegyzi, ez a szerzői filmes ötlete azonban szerencsére betalált a Fox Searchlight döntéshozóinál (a 20^th Century Fox ezen divíziója rendszeresen jelentkezett értékes filmekkel), akik remek lehetőséget láttak a történetben, amennyiben egy kellően neves főszereplőt sikerül megnyerniük hozzá. Nyomban gondoltak is egy merészet: a legelső kiszemeltjük ugyanis Jack Nicholson volt, akit hirtelenjében érdekelt volna a lehetőség. Azonban a forgatókönyv tanulmányozása után mégis a visszalépés mellett döntött, mondván, hogy a karakter az általa 1980-ban eljátszott Jack Torrance-hoz (Ragyogás) hasonló vonásokat mutat. Nicholson biztosan zseniális lett volna a szerepben, mivel ugyanebben az esztendőben egy szintén fokozatosan elmagányosodó embert személyesített meg kiemelkedően, a Schmidt története című elsőrangú dramedy főhőseként. A lélekben elidegenedő Sy Parrish szerepére végül Robin Williams ügynöke csapott le, a filmsztár az 50. életévét betöltve ugyanis egyre inkább a drámai szerepek felé kívánt orientálódni...

Valljuk be, hogy Williams igazán a drámai szerepeiben tudott filmrajongói szemmel figyelemreméltó lenni annak ellenére, hogy komikusi képességeinek a birtokában többnyire nem ilyen karakterek bőrébe bújt. Sokan nem kifejezetten kedvelik őt, egyarcúnak minősítik, én viszont néhány drámai filmjét igen nagyra tartom. A Sötétkamra is természetesen ezek közé sorolható, amely egyébként a színésznek is az egyik kedvence volt saját karrierjének vonatkozásában. Williams nem kifejezetten szokványos módon viszonyult ezekhez a szerepmegformálásaihoz, hiszen a jelenetek felvételei között tudatosan nem maradt a karaktereiben, hanem inkább a stábot szórakoztatta sziporkázó poénjaival, sőt a megbotránkoztató hülyéskedésig is elment. Számára sokkal könnyebb megközelítés volt habitusából eredően, mint az ezzel ellentétes, method acting típusú hozzáállás. Így tudott feltöltődni mondjuk két komor hangvételű jelenet között, melyek egyébként megviselték őt, de izgalmas kihívást jelentettek. Korábban is voltak már jelentős drámák, melyekben szerepelhetett (Holt költők társasága, Good Will Hunting - utóbbi a színész legjobbja, véleményem szerint), a 2002-es esztendő azonban igen különlegesnek bizonyult, hiszen a Sötétkamra forgatása után közvetlenül kezdhette meg a munkát Al Pacino oldalán, és dolgozhatott együtt Christopher Nolan rendezővel, az Álmatlanság című erős thrilleren (mellyel a közeljövőben magam is kívánok részleteiben foglalkozni). Kisebb, de fontos karakterszerepben két igazán ismert színésszel találkozhatunk. A dán Connie Nielsen (Nina Yorkin) biztos mindenkinek eszébe jut Az ördög ügyvédje, vagy a Gladiátor című sikerfilmek kapcsán, míg a rendőrnyomozót alakító Eriq La Salle a Vészhelyzet Benton doktoraként emlékezetes, de az Amerikába jöttem piperkőc ficsúrjaként is. La Salle egyébként meglepően jól játszott, ráadásul a film egyik legfontosabb, keretes szerkezetet biztosító jelenetében kellett helytállnia. A férjet (Will Yorkin) a nem különösebben szem előtt lévő francia-amerikai Michael Vartan személyesítette meg. Gary Cole viszont már jóval ismertebb arc, az áruház fölényeskedő igazgatójaként (Bill). A történet szerint Seymour Parrish egy nagyáruház fotólaborjában dolgozik, mégpedig szakmailag kiváló minőséget nyújtva. Udvarias modorú, igényes, ám láthatólag kissé merev, kimért, bizonyos vonásaiban szinte már mániás megnyilvánulásokat mutató figura. A vevők alapvetően kedvelik, különösképpen a Yorkin família, Nina ugyanis rendszeresen vele hívatja elő a családi fotókat. Sy életmódja alapvetően rutinokhoz kötött, kispolgári, emberi kapcsolatai a magánéletében szinte nincsenek, privát szférája végletesen kiüresedett. A frusztrált férfi gyakorlatilag megszállottjává lesz a Yorkin család által (legalábbis fotókon keresztül) képviselt klasszikus szereteteszménynek, és ebbéli vágyképeit rájuk projektálja. Eme furcsa megszállottságának jópár jele megmutatkozik, némelyik már-már ijesztő, sőt bizarr. Többek között a család nagybácsijaként fantáziál önmagáról, a gyerekükkel - egyébként minden rossz szándék nélkül - haverkodik, egyszerűen szeretethiányos, és kötődésre törekszik. A familiáris kötelélek kívülről tökéletesnek tűnő, ám törékeny rendszerébe azonban durva hiba rondít bele. A férj az előhívatott fotók tanúsága szerint félrelép, mely az időközben egzisztenciális válság felé haladó, azaz munkahelyéről kirúgott Sy Parrish-t éktelen haragra gerjeszti. Személyes depressziója által táplált dühe elkerülhetetlenül abba az irányba sodorja, hogy tettéért alaposan megbüntesse a bizalmat eláruló Will Yorkint...

A nézőt elgondolkodásra késztető Sötétkamra (ezúttal egész ötletes a magyar cím) műfaja alapvetően realista pszichodráma thrillerelemekkel, illetve akad benne  krimire jellemző nyomozati szál is. Ám feltétlenül az események mögött meghúzódó pszichés állapot feltárása a lényegi mondanivalója, mely messze nem egysíkú, hiszen a rendező olyan témát is érinteni képes a magány végletesen elidegenítő, depresszív hatása mellett, mint az atomizálódó fogyasztói társadalom materializmusának képmutató hamissága (nem véletlen a bevásárlóközpont helyszínválasztásként). A tompult realitásérzékkel bíró, akkurátus, magánya börtönében vegetáló, lelkileg traumatizált Sy Parrish fokozatosan felépített jellemrajza Robin Williams erős, de jelentősen visszafogott alakítása nyomán bontakozik ki a szemünk előtt, hiszen az introvertált karakter lényegi eleme az észrevehetetlenség, a szürkeség, amit a rendező a külsőségekben is hangúlyozni kíván (Sy tárgyai, ruhái, hajviselete). Ezzel a "láthatatlansággal" áll egyre nagyobb ellentétben a karakter mentális törékenységéből fakadó, folyamatosan növekvő dühe, a főszereplő saját démonaival is egyre erőteljesebben küzdő személye. A másik család pillanatfelvételeibe megszállottan menekülő Sy Parrish számára (aki leginkább csak a képzeletében él igazán) a realitás, és a tudatalattija által előhívott, kiszínezett világ összemosódása feloldhatatlan konfliktusba kerül Will Yorkin tettének tudomására jutásával, így elveszti a morális fogódzóit, társadalmi alkalmazkodásának képességét, melynek kifejezett lökést ad munkanélkülivé váltása is. A szánni való figura olyan igazságosztó attitűddel rendelkező, traumatizált karaktereket juttat eszünkbe, mint Travis Bickle (a Taxisofőr bevallottan a rendező egyik inspirációs forrása volt), vagy az Összeomlás főhőse, Bill Foster. Mindegyikük lába alól egyre gyorsulóbb ütemben csúszik ki a talaj, és válnak feldúlt, kontrollvesztett állapotukban a társadalomra veszélyessé. Ha nem is parafrázisként, de bizonyos elemeiben felfedezhető a történetvezetésben "Az ügynök halála" kisemberének kiteljesedés iránti hiábavaló küzdelme is. Az érdekes fordulatokat hozó, záróképében egyenesen metaforikusan értelmezhető végjáték elegáns válaszokat ad az időközben felmerülő kérdéseinkre, s bár néhol akad egy kis üresjárat, a rendezés összességében mégis kiemelkedő. Mark Romanek megkísérli feltárni, hogy mi rejtőzhet egy végképp elmagányosodott ember lelkében, és ügyesen használja ki a narrációban rejlő lehetőségeket. (Említésre érdemes, hogy a stúdió elég jelentősen megvágatta a filmet, melynek elsősorban a narrációval ellátott szakaszok estek áldozatául, de néhány szerencsére maradhatott. A Sundance Fesztiválon egykor bemutatott "bővített változat" azonban sajnos nem elérhető). Kiemelném még a formai jegyek közül a hangulat meghatározásában igen fontos fényképezési stílust. A David Fincher állandó operatőreként ismert Jeff Cronenweth olyan effekteket és színkombinációkat használ, melyekkel érzékeltetheti a főszereplő disszonanciáját a valósággal (a történet az álomszekvencia kivételével nem szürreális). A forgatás helyszíneként Los Angeles térsége szerepelt. A filmbeli SavMart fantázianevű áruházat hiába keresnénk, az egykori irodaszereket árusító épületben felépítették a filmhez a díszletet, de utána le is rombolták az egészet. A közelben található Westfield Topanga Plaza viszont megvan, ennek felső szintjén forgatták Sy és Nina éttermi találkozásának jelenetét. Yorkinék háza Brentwoodban van (South Canyon View Drive), a fociedzés helyszíne a San Marino-i Lacy Park, Sy lakása pedig a kétes biztonsági paramétereiről hírhedt Skid Row városrészben található.

Kiemelt kép

További képek: 1+2