A legnagyobb kaland – WENDY (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2021-05-05 | Faragó Tamás

A Pán Péter az egyik legismertebb és legtöbbször feldolgozott történet a klasszikus mesék között, nagyon sokan, sokféleképpen nyúltak már hozzá. A Disney klasszikus varázslatos kalandként, Spielberg csinált hozzá folytatást a Hook képében és Joel Schumacher pedig Az elveszett fiúkkal horror-komédiába csomagolta a jól ismert mesét.

J. M. Barrie története, amit színdarabban, később pedig regény formában is megírt, elképesztő sok mélységet tartalmaz, gyerekeknek szól a felnőtté válásról tele szimbólumokkal és fantasztikus kalandelemekkel. Idő kérdése volt, hogy Benh Zeitlin, aki A messzi dél vadjainak filmadaptációjával már bizonyította, hogy érdekli a téma és képes érdekes nézőpontból megközelíteni, megcsinálja a maga adaptációját.

Wendy egy álmodozó kislány, aki két bátyjával egy étterem felett él egyedülálló anyjukkal. A lány még kicsiként látta, ahogy a szomszéd kisfiú felszökik egy rejtélyes vonatra és örökre eltűnik. Évekkel később még mindig ennek a járműnek a bűvöletében él, egészen addig, míg egy éjszaka meg nem látja megint, a tetején egy kisfiúval. Testvéreivel együtt megszökik, és hamarosan egy varázslatos szigeten találják magukat, ahol a gyerekek az urak és mindennap csak játék, de persze a varázslatnak ára van.

A történet alapján mindenkiben kialakulhat egy klasszikus, jól ismert kép a filmről, Pán Péterről, kalózokról, repülésről és örök gyermekekről. Mindez meg is van a filmben, de még sincs. Zeitlin nem csak egy újabb kalandfilmet készített Pán Péterről, hanem újszerűen és merészen nyúlt hozzá úgy, hogy az eredeti történet esszenciája végig ott van.

A Wendy az a film, amiért kitalálták a mágikus realizmus fogalmát. Ebben a világban a kalózhajó egy zátonyra futott halászbárka, Sohaország csak egy elhagyott sziget, a gyerekek pedig szakadt ruhákban és mocskosan rohangálnak az erdőben. Minden kicsit kopárabb, földhözragadt, szomorúan életszerűbb. Erre a hatásra még jobban ráerősít a kézikamera jelenléte, amit itt a legtöbb filmmel ellentétben egyáltalán nem zavaró. Nem az a célja, hogy a suta akciójeleneteket jótékonyan eltakarja, hanem még közelebb hozza ezt a világot a valósághoz.

Ez mégsem jelenti azt, hogy ne lenne varázslat a filmben. A mozi tele van misztikummal és rejtéllyel, de ezek annyira visszafogottan vannak ábrázolva, hogy természetesnek érződnek ebben a minimalista világban. Ezt húzza alá a film zenéje is, amit maga az író-rendező alkotott. A felcsendülő dallamok egy igazi epikus kalandfilm érzetét adják, és ezáltal azok az apróságnak tűnő élmények, amiket a gyerekek átélnek, a játékok, a felfedezések, sokkal epikusabbnak hatnak, pont úgy, mint ahogy egy gyerek hatalmas kalandnak érzi egy apró barlang átkutatását vagy egy fakardokkal folytatott küzdelmet.  

Zeitlin elképesztően jó illeszti bele a saját művészi látomásába a Pán Péter üzenetét. A film néha kicsit sötéten és mocskosan, de soha nem öncélúan vagy depressziósan mesél a generációk szembenállásáról és arról, hogy a felnőtté válás nem feltétlenül az ördögtől való dolog. Annyi kell hozzá, hogy nem szabad kiölnünk magunkból végleg az álmodozó gyermeket, hiszen a legnagyobb kaland az maga az élet.

Ami talán egy picit döcögősebb pont a filmben, azok a gyermekszereplők, de szerencsére ez is csak kevésszer érződik. Habár a Wendyt játszó Devin France igazán erős és lenyűgöző, a Petert játszó Yashua Mack ellenben túlságosan kimért, sokszor teátrális. Viszont, ahogy halad előre a film egyre jobban belesimul a szerepbe és egyre természetesebbé válik. A többiek pedig elég kis szerepet kapnak ahhoz, hogy ne érződjenek gyengének, és a rendező inkább játékosságukra koncentrál. 

A Wendy egy fantasztikus újragondolása egy igazi klasszikusnak és egy megható, igazán szép felnövéstörténet, ami mégis inkább a nagyoknak szól.

Kiemelt és további képek: TMDb