Borúra derű – NAPOS OLDAL (2012) kritika

Házimozi ajánló | 2021-05-30 | Szombati Zoli

Nem lehet azt mondani, hogy különösebben intenzív romkom fogyasztó volnék, de azért akadnak kedvenceim, bár viszonylag ritkán jön szembe olyan minőségű alkotás, ami áthágja az ingerküszöbömet és emlékezetes marad: a Napos oldal viszont egyértelműen ilyen. A filmre sok mindent rá lehet aggatni, csak azt nem, hogy teljes terjedelmében a megszokott, klisés - és valljuk be, unalomig ismert - stílusjegyekből építkezne, ami ennélfogva kifejezetten üdítő tény ebben a műfajban. David O. Russell rendező ugyanis egy érdekes egyveleget tálal a nézője elé, melyben a vicces elemeket folyamatosan, de azért egyre csökkenő mértékben átszövi a drámai szál, sőt az alkalmazott filmnyelv sem a szokásos, hanem teljességgel a rendező saját stílusához igazított. Voltaképpen egy pörgősebb, gyors vágásokkal operáló, folyamatos dialógusok által tagolt dramedy amiről szó van, erős érzelmi hullámvasúttal, ám feltétlenül megkapó bájjal, azonban a furcsa hangulatú film elsődlegesen a színészi játék minőségétől, a jól eltalált casting okán maradt számomra emlékezetes. A '10-es évek elején még fénykorukat élő Weinsteinék lobbierejének köszönhetően a filmet nyolc Oscar-díjra nominálták, ami nyilvánvalóan kissé túlzásnak tűnik. Az Akadémia mindenesetre nagyon akarta szeretni a filmet, mely egyébként mind a kritikusok részéről, mind pedig a közönség oldaláról igen kedvező fogadtatásnak örvendhetett, sőt azt a ritka fegyvertényt is magáénak tudhatta, hogy mind a négy színészi kategóriában volt jelöltje. A műfajhoz képest a Napos oldal szokatlanul magas bevételi számokat tudott felmutatni, vagyis anyagilag is kiemelkedő sikert ért el. Ráadásul David O. Russell rögtön a rákövetkező esztendőben a "big five" jelölésdömpinget (legjobb film, férfi és női főszereplő, rendező, forgatókönyv) az Amerikai botrány kapcsán is csont nélkül meg tudta ismételni, ami jó eséllyel példátlan. Világosan látható, hogy a rendező a '10-es évek elején nagyon nagyot futott, és akkor még A harcost meg sem említettem, ami egy felettébb furcsa szubkultúrát szórakoztató módon feltáró sport- és családi szociodráma volt 2010-ből. (Mindkét említett filmmel igyekszem jelentkezni a jövőben).

A megelőző időszakban Sydney Pollack érdeklődött a történet megfilmesítése iránt, de ő 2008-ban elhunyt, így a projectet az akkor már csaknem öt éve dédelgető David O. Russell karolta fel. Kifejezetten jellemző a rendezőre, hogy ő maga írja a forgatókönyvet is (ami jelen esetben számos, kisebb-nagyobb csiszoláson átesett adaptáció), és gyakorta ugyanazokkal a színészekkel dolgozik. Ezúttal azonban nem a korábbiakban favorizált Mark Wahlberget választotta a férfi főszerepre (Pat Solitano), hanem Bradley Coopert, akinek a csillaga pont ezidőtájt volt felemelkedőben. A film jellegéből adódóan olyan női főszereplőt kellett castingolni, aki a történet majdani szélsőséges hangulatvilágához is passzol, és persze az is elengedhetetlen szempontként szerepelt, hogy Cooper és közte meglegyen az a bizonyos flash. Jennifer Lawrence karrierjében egyértelműen ez az év jelentette a komoly áttörést, hiszen 2012-ben indult Az éhezők viadala széria is, Hollywood ügyeletes üdvöskéjévé lépett elő, ráadásul élete első Oscarját is megkaparintotta Tiffany Maxwell megformálásáért, mégpedig igen fiatalon - kategóriájában ő volt a maga huszonkét évével a második legfiatalabb győztes valaha. Bár sok aspiráns küzdött a szerepért (Anne Hathaway volt közülük a legesélyesebb), a direktornak mégis a viszonylag kezdő színésznő személyiségének nyers, karcosabb oldala tetszett meg, melyet feltétlenül szükségesnek talált a karakter elmélyítéséhez. Jut is eszembe, filmet már csak a színésznő hanghordozása miatt is érdemes eredeti nyelven élvezni. Russellnek annyi volt még a kérése, hogy szedjen fel pár kilót, ami egyáltalán nem ártott meg a szexi kisugárzásának. A rendező a forgatáson annyira megkedvelte Lawrence-t, hogy további két filmjében szintén együtt dolgozott vele (Amerikai botrány, Joy).  A szereposztás egyik legörvendetesebb ténye Robert De Niro játéklehetősége volt, aki korábbi nagyságához képest az ezredforduló után szinte teljesen elveszett, ám ezúttal a nem mindennapi apafigura mellékszerepében sikerült megcsillantania - két jelenetben különösen - azt a kvalitást, ami miatt oly sokan rajongunk érte. (Oscar-jelölést is kapott, nem érdemtelenül). De Niro és Cooper egyébként korábban már dolgozott együtt, ám a Csúcshatásban ellenfelekként szerepeltek. Pat anyját Jacki Weaver játssza, kisebb karakterszerepekben pedig többek között Chris Tucker, John Ortiz, Julia Stiles, Shea Whigham látható, egyikük sem ismeretlen a filmrajongók előtt.

A történet két személyiségzavaros fiatal egymásra találásáról szól. Patet nyolc hónap után kiengedik az elmegyógyintézetből, ahová azért került, mert felesége szeretőjét hirtelen felindulásból péppé verte. Feltételként szerepel, hogy a szülői házba kell költöznie, rendszeresen terápiára kell járnia, és a megállapított bipoláris zavarára gyógyszereket kell szednie. Pat a kezelése alatt felvértezte magát azzal a túlélési taktikával, hogy bármi is történjék vele, rendületlenül törekednie kell a "napos oldalra", de ez önmagában édeskevésnek bizonyul ahhoz, hogy lazán megbirkózzon a betegségével. A srác a maga kis érzelmi álomvilágában rögeszmésen hisz abban, hogy még helyrehozhatja imádott feleségével, Nikkivel való kapcsolatát, aki azonban már túllépett rajta. A távoltartási végzés ellenére Pat lelkesedése határtalan, elvakult célja érdekében mindent elkövet, bár hemzsegnek körülötte a normálisnak nem nevezhető alakok, igyekszik pozitívan szemlélni a világot, hogy aztán reményei szerint minden jóra fordulhasson. A sors azonban összehozza egy nemrég megözvegyült, vonzó fiatal nővel. A csaj szintén minden, csak nem normális, sérült személyisége következtében igencsak lobbanékony, szeszélyes. Pat azt reméli, hogy újdonsült, furcsa barátja közbenjárhat Nikkinél az érdekében, Tiffany-nak pedig szüksége van egy partnerre a táncversenyhez, amin indulni szeretne, így a két zaklatott fiatal közt nagy nehezen egyezség születik, hogy kölcsönösen segítenek egymásnak... A rendező nagyon jó emberismerőnek tűnik, a két főszereplő pszichés zavarát a szituációkon keresztül képes a humor forrásaként felhasználni (David O. Russell fia szintén hasonló személyiségzavarban szenved, egyébként a családi kapcsolatok bemutatásának lehetősége vonzotta őt a film felé). Az a körülmény teremti meg a történet pikantériáját, sőt működőképességét, hogy Pat és Tiffany személyiségjegyei egyidejűleg hordozzák magukban a humor és a potenciális tragédia forrását, hiszen egyszerre magabiztosak és sebezhetőek. Fontos élvezeti elem, hogy mindkét karakter nyitott, frontális és nagyon őszinte. Annak ellenére, hogy végül valamilyen szinten megjelenik a hollywoodi romkomokra jellemző, szerelem általi megváltásnak a túlidealizált eszménye is, a film hangulata mégis jelentősen különbözik ezekétől a dramatikus elemek miatt. A legnagyobb erénye, hogy nagyon szórakoztató (a táncjelenet kis kikacsintás lehet a Ponyvaregényre), annak ellenére, hogy az első harmada a zaklatottság érzékeltetése miatt meglehetősen kaotikus, sőt idegesítő, de furcsamód mégis mindvégig szerethető a jó szövegelések miatt. A bő kétórás, korrekt játékidő is mutatja, hogy nem egy átlagosan összecsapott romantikus filmmel van dolgunk. A feelgood hangulat mellett a filmben akadnak erős, valódi téttel bíró, jól megkomponált jelenetek (elsősorban a második felében), az ötletesen felépített végjátékra ugyan némi giccs becsusszan, de szerencsére nem üt agyon semmit, sőt a romantikus filmek zömétől eltérően még valamennyire felemelő is. Az egy hónapos munkálatok felvételei mindvégig Pennsylvania államban zajlottak, mégpedig Philadelphiában (például Ben Franklin House, Lincoln Field), és annak külső lakóövezeteiben. Tiffany lakhelye Ridley Park (Swarthmore Avenue), Solitanóék házáé pedig Upper Darby (South Madison Avenue), az első randi étterme is nem messze esik innen (Llanerch Diner). Érdekesség, hogy Bradley Cooper szűkebb pátriájában járunk, hiszen a színész philadelphiai, és előszeretettel forgat itt, sőt ő maga is hatalmas Eagles-szurkoló.

 

Kiemelt kép

További képek: 1+2