A természet misztériuma – A VADÁSZ (2011) kritika

Házimozi ajánló | 2021-06-13 | Szombati Zoli

A stúdiófüggetlen filmekben még manapság is megvan az a potenciál, hogy egy filmkedvelő "rejtett" kincsre bukkanhasson, ami különösen az igényes mondanivalóval felvértezett, drámai alkotásokra igaz. Bár tapasztalatom szerint A vadász (melynek a címe körül akadt némi kavarás, még az IMDb-n is "Az orvvadász" címmel szerepelt jó ideig) egyáltalán nem tűnt el az ismeretlenség homályában, de azért nem árthat rá felhívni a figyelmet, hiszen számomra például a '10-es évek egyik legpozitívabb meglepetése volt: a remekül felépített, hangulatos történet ugyanis egy ügyesen megkomponált, katartikus hatást keltő zárójelenet révén teljesedik ki. A film élvezetéhez szükségeltetik, hogy legyen meg a befogadóban a tisztelet, a jó értelemben vett alázat a természet mint globális entitás iránt, sőt az állatvilág szeretete is alapvetően szükséges feltétele a katarzisnak. A tasmániai helyszín kulcsfontosságú (a kiváló atmoszférateremtésben is), s ennek ismeretében nyilván nem meglepő, hogy ausztrál filmről van szó. Ami viszont számomra teljes meglepetés, hogy ezt a minőségi alkotást egy olyan rendező készítette, aki nagyjából és egészében ezt az egyetlen kirándulást tette napjainkig a mozifilmek világába. A korábban számomra teljesen ismeretlen Daniel Nettheim rendező ugyanis ausztrál tévésorozatokat készített ezt megelőzően, és azóta is ez a fő szakmai profilja. Tény, hogy már az alapanyagként szolgáló forrásregény is nívós, ez nyilván nem véletlen ebben az esetben sem. Julia Leigh azonos című novellája számos európai díjat nyert, sőt a New York Times is méltatta megjelenésének évében (1999). A mozgóképes feldolgozásra tehát (kissé szokatlan módon) némi késéssel került sor, de a produktumot látva azt hiszem jobb kezekbe nem is kerülhetett volna az anyag: érezhető, hogy a történet szellemiségét remekül sikerült a vászonra ültetni. Teljesen egyértelmű, hogy a főszereplőnek választott Willem Dafoe neve irányította legelőször a figyelmet a filmre. A zseniális, és egyébként innen nézve rendkívül szimpatikus amerikai színészre jellemző, hogy akár minimális költségvetésű független filmekhez is adja a nevét időnként, szintén jó példa erre a közelmúltból a Floridai álom is. 

Willem Dafoe egyik saját kedvenceként szokta megnevezni A vadászt, amit teljességgel meg tudok érteni, hiszen rendkívül érdekes, misztikumot hordozó témát dolgoz fel a film. Ráadásul a forgatás is nem mindennapi környezetben, jelentős felkészülést megkövetelően zajlott, sőt a magányos karakter (Martin David) jellegéből, és a bemutatott helyzet specialitásából fakadóan különleges átlényegülésre is szükség mutatkozott, ami egy ilyen nívójú színész számára bizonyára eleve nagy szakmai élmény lehet. Dafoe az a kaliberű aktor, aki nem csak változatos karakterszerepekben, hanem főszereplőként is hasonló magabiztossággal helytáll, így akár egymaga is képes elvinni a hátán a filmet. Rajta kívül azért még két kiemeltebb karakter is akad, jelesül Sam Neill (Jack Mindy) és Frances O'Connor (Lucy Armstrong) megformálásában, de kisebb szerepeket illetően helyi színészeknek is osztottak lapot. Mint látható, a gárda ezen része neves: Sam Neillt nyilván nem szükséges bemutatni, a színésznő viszont szintén nem a semmiből érkezett, legismertebb szerepe az A.I. Mesterséges értelem című ezredfordulós Spielberg-moziban volt, ahol az anyát játszotta. A történet karakterisztikája nekem azért tetszik nagyon, mert ebben a megközelítésben egyáltalán nem elcsépelt, vagy a filmvásznon bármikor is agyba-főbe tematizált felvetéssel operáló volna, sőt kifejezetten egyedi húrokat penget a különleges drámákat kedvelők számára. A Red Leaf nevű (fiktív) német biotechnológiai cég arra specializálódott, hogy laborja számára egészen ritka biológiai anyagok után kutasson, hiszen az egyedi, kizárólagosan birtokolt érték hatalmas profittal kecsegtető. A cég a legújabb megbízását Martin Davidnek adja, aki az ilyen jellegű, szigorú titoktartást követelő, igen kényes feladatokra specializálódott szabadúszó vadász - amolyan zsoldos, profi hozzállással. Ha ő elvállal egy munkát, akkor az biztosan el van intézve, a jelenlegi feladat azonban különösen nehéz. Tasmániába kell utaznia, és meg kell szereznie a már régóta kihaltnak hitt erszényesfarkas feltételezett utolsó példányának a szövetmintáit, az állatot pedig a megtalálása esetén el kell pusztítania, hogy a felbecsülhetetlen értéket képviselő biológiai anyag ne juthasson a konkurencia kezére. Az állat egyedi mérge ugyanis biofegyverként használható, melyből hatalmas hasznot remélnek, megszerzése érdekében pedig semmitől sem riadnak vissza. A cég szerint ezúttal nem a szokásos mendemondáról van szó, hanem az információ forrása megerősítette, hogy valóban megpillanthatták a faj feltételezett utolsó képviselőjét. David teljes inkognitóban a helyszínre utazik, és felveszi a kapcsolatot helyi szállásadójával. Az erős depresszióban szenvedő nő fél éve vesztette el aktív természetvédő férjét, aki egyszerűen eltűnt, ezért magára maradt két gyermekével, támogatást csak a nekik időnként besegítő, helyi férfitól kapnak. Martin David a szokásos céltudatosságával vág neki az isten háta mögötti vadonnak, de profi hozzállásába ezúttal némi hiba csúszik: a vadászt elkezdi megérinteni a család tragédiája...

Ahogyan a természet irányában oly sokszor érzett áhítatot ez a film előhívja az emberből, nos ezt nevezem én misztikumnak, mely minimum kettős. Egyrészt magából az állatfajból ered, hiszen a tasmán "tigris" köré kész legendárium szövődött már a századelőtől kezdve, amikor kihaltnak nyilvánították, klónozására pedig úgy tudom már nincs esély. Másfelől, az az érzés, ami akkor kerít hatalmába, ha egy kihalt fajról mégis kiderülne, hogy esetleg létezik valahol, szinte semmihez sem fogható (itt jön a képbe a természet iránti tisztelet). Viszont a bűntudat, a végtelen üresség érzése, amely zsigerileg támadja az embert, ha az anyatermészet egy darabkájának végleges elvesztésével szembesítik, szintén nyomós érv a film megtekintéséhez. És nem lehet szó nélkül elmenni magának a helyszínnek a titokzatossága mellett sem, hiszen Tasmánia szigete meglehetősen endemikus élővilággal büszkélkedhet, és jó ideig zömmel feltérképezetlen volt. Biztos vagyok benne, hogy a várakozás izgalma, és a fentebb vázolt atmoszférából fakadó hangulati elem jelenti a film legfőbb drámai erejét, melyet a rendező meglepően ügyesen érzékeltet. Martin David - aki jelen helyzetében egyszerre betolakodó és potenciálisan megoldást hozó személy - morális válaszút elé érkezése a film felemelő csúcspontja, egy jó drámának pedig mindig kedvez a húsbavágó, fájdalmas dilemmával való szembesülés ténye. Willem Dafoe magasztosságot sugárzó, de visszafogott, ám erőteljes alakítása nem csak ekkor, hanem az egész filmben kiemelkedő, pedig nehéz felkészülésen volt túl a karakter hitelessé tétele érdekében. A rendezőnek még arra a kitekintésre is futja, hogy az emberi korruptságot, a kapzsi céges működést valamelyest kritika tárgyává tegye, így ez a szegmens szintén továbbgondolásra készteti a nézőt, azaz a mozgókép mint összművészeti forma legfontosabb funkcióját többszörösen is szállítja. A film jellegéből adódóan lenyűgöző tájakon jár a kamera, melynek egzotikuma szintén erős élvezeti faktor. A történetmesélés többnyire konzisztens, bár néhány kisebb üresjárat akad, de az összképet tekintve ezek elhanyagolhatóak az erényeihez képest. A vadász valódi téttel bíró, igényes mondanivalóval felvértezett, az érzelmi intelligenciánkra erősen apelláló film, melynek így (néhány olvasó számára talán meglepően) magas pontszámú értékelés jár részemről. A forgatás magától értetődően Ausztrália legdélebbi szigetén zajlott. A néhány nagyvárosi jelenetben Tasmánia fővárosa, Hobart szerepelt (például a Grand Chancellor Hotel, a Hobart International Airport), a kisebb helységek tekintetében pedig Westerway és Moonah (utóbbi iskolája adta a zárósnitteket). A leglényegesebbek persze a természeti képek forrásául szolgáló nemzeti parkok, úgy mint: Central Plateau Conservation Area, Upper Florentine Valley, Mount Wellington Park, Mount Field National Park.

Kiemelt kép

További képek: 1+2