Velünk élő történelem – A UNITED 93-as (2006) kritika

Házimozi ajánló | 2021-09-11 | Szombati Zoli

Kedvelem a jó filmek felidézésével járó jubileumi megemlékezéseket, így a 9/11-es terrortámadások huszadik évfordulójára nem is jöhetett szóba számomra más, mint hogy egy tisztességes színvonalat megütő mozgóképről írjak, s ezekből - valljuk be - a téma kapcsán egyáltalán nem beszélhetünk bőségről. Úgy vélem A United 93-as a legjobbnak tekinthető, már-már dokuszerű narratív megközelítése okán igencsak húsbavágóan tálalt mozifilm, melyet a fájdalmas amerikai eseményekről eddig készítettek. Bár Hollywood "imádja" a megtörtént tragikus események feldolgozásait, 9/11 kapcsán kétségtelenül megfigyelhető egyfajta óvatoskodó távolságtartás, nevezzük inkább tartózkodásnak. És valóban, igen kevesen mertek megpróbálkozni a frontális szembenézéssel, az olyan alkotások száma viszont több, melyek érintik a témát, vagy a következményeket taglalják: szerintem utóbbiak közül kétségtelenül a Zero Dark Thirty viszi a pálmát, amely az Osama bin Laden jóval későbbi levadászásának körülményeit taglaló kiváló film, Kathryn Bigelow rendezésében. Az események legelső mozgóképes mementónak szánt felidézője - már a rákövetkező, tehát 2002-es esztendőben - természetesen egy igazi new yorker direktor volt, jelesül Spike Lee (Az utolsó éjjel). Az emblematikus nyitóképeket követően a filmben a Ground Zero friss "sebhelye" is helyet kapott, ezen keresztül a metropolisz akkori tragédiája a sztori közegének egy nagyon sajátos háttérszínezetet adott, így remek húzásnak nevezhető. Oliver Stone World Trade Center című 2006-os dolgozata a rendező korábbi nívójához mérten viszont fájdalmasan közepesnek, sőt erőltetetten patetikusnak bizonyult, bár kétségtelenül egy nézhető filmdráma, de sajnos semmivel sem több. A megemlékezés fájdalmas hangjai mellett többnyire sajnos a giccs jellemezte a Rém hangosan és irtó közel című film történetét, amit sem Max von Sydow, sem Tom Hanks játéka nem tudott igazából menteni, pedig Stephen Daldry nem egy elfuserált rendező. A terrortámadások hatásai közvetlenül érezhetőek voltak még Hollywoodban is, hiszen jópár filmet "jegeltek" akár hosszú időre miatta, vagy éppen ígéretes szakaszba érkező projektek rekedtek meg a lezajlott események okán, nem egyszer véglegesen. Hosszú évekig volt jellemző a terrorizmus témájától való vonakodás a filmvilágban, ez később persze elmúlt valamelyest. Nagyjából négy-öt évnek el kellett telnie tehát, hogy a témára reflektáló első játékfilmeket leforgassák...

A United 93-as járatával megtörtént eseménysor tényleg egy hatásos filmért kiáltott. A hasonszőrű drámák célja elsősorban az emlékezet megőrzése, tisztelgés az eseményekben résztvevők heroizmusa előtt, és persze a társadalmi traumatizáció oldása, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges a puszta szembesítés felvázolt tablója által. Az imént felsorolt mindhárom szempont egyidejűleg érvényes Paul Greengrass filmjére, kinek angol származása, és az ebből fakadó viszonylagos "kívülállósága" minden bizonnyal lényeges körülményként szerepelt a produktum minősége szempontjából. A United 93-as komoly erénye ugyanis a kellő rendezői távolságtartás megléte, ami viszont szerencsére hermetikusan zárta ki a patetikus felhangot. Általában a jó filmeket szereti az ember többször is felidézni, Greengrass hiperrealista drámáját viszont vonakodva szoktam elővenni, annyira felzaklató, ami művészi szempontból természetesen erény. A Bourne-filmekkel reflektorfénybe került író-rendező egyértelműen ebben a műfajban utazik, kapásból lehetne legalább három filmjét említeni, amelyben megtörtént drámai eseményeket idéz meg jellegzetes képi világával, némely ponton szinte már dokumentarista stílusra hajazó történetmeséléssel (például a Phillips kapitány). A United 93-as értelemszerűen a szeptember 11-i négy géprablási esemény egyikét veszi nagyító alá, mely "kakukktojás" is egyben, hiszen a merénylők egyedül ezt a gépet nem tudták a tervezett célpontra rávezetni (a terveik szerint utóbbi a Capitolium vagy a Fehér Ház lett volna, teljesen biztosan azonban csak azt tudni, hogy Washingtont célozták meg). Sztorifelvezető helyett érdemesebb feleleveníteni néhány fontos momentumot, melyek amúgy is direkt, vagy indirekt formában megjelennek a filmben. A koradélelőtti órák összehangolt merényletsorozatának részeként elsősorban szaudi származású terroristák (19) négy amerikai belföldi járatot térítettek el, három különböző repülőtérről kiindulva, melyeket amolyan repülő bombaként szimbolikus, vagy stratégiai fontosságú célpontokra akartak vezetni. A négyből három gép sajnos el is találta ezeket, összesen csaknem háromezer halálos áldozatot követelve. A négy járat és tervezett célpontjaik: American Airlines 11, B767 és United Airlines 175, B767 (WTC); American Airlines 77, B757 (Pentagon, Washington); United Airlines 93, B757 (Capitolium/Fehér Ház, Washington). Mivel az utóbbi járat nem érte el a célpontját, így nem lehet teljesen pontosan tudni melyik lett volna, az elfogadottabb álláspont szerint a Capitolium. Mint jól ismert, az események jobbára párhuzamosan zajlottak, a United 93 azonban meglehetős késéssel indult Newark (NJ) repülőteréről, így a felszállásával már csaknem egyidőben meg is történt ¾ 9 magasságában az északi WTC torony találata, majd bő negyedórával később a délibe is becsapódott a Boeing. A United 93-as eltérítése Ohio légterében a felszállását követő háromnegyed órával később zajlott le, azaz ½ 10 környékén, ekkorra tehát már mindkét WTC torony lángokban állt. Az eredetileg San Franciscóba tartó gépen a lezuhanást megelőző bő félórás időintervallum volt a legkritikusabb, és erre fókuszál a film is elsősorban, melynek során a kétségbeesett utasok megpróbálták a terroristáktól visszafoglalni a gépet. Sajnos nem jártak sikerrel, így a járat közvetlenül 10 óra után lezuhant egy mezőre Pennsylvania déli részén, Shanksville mellett. Ez a katasztrófa a terroristákat nem számolva negyven emberéletet követelt (a járat a teljes kapacitásának töredékével repült, ennyi "szerencsés" körülmény akadt azon túl, hogy lakatlan területre csapódott be).

Ez a fajta filmes vállalás kifejezetten bátor és ambiciózus, hiszen bizonyos mozaikdarabkák nem rakhatóak ki a közvetlen információk hiányából adódóan. Ezen okból engedhette a rendező a spontán dialóguselemeket alkalmazni, főleg a film második felében, amely egyébként a sokkalta jobb rész. A dramaturgia ugyanis két egységből épül fel: az elsőben a 9/11-es események átfogóbb megvilágítására, az általános zavarodottság légkörének hathatós bemutatására törekszik, míg a másodikban kizárólag a 93-as járat fedélzetén lezajlott kaotikus, és igen gyorsan eszkalálódó drámára fókuszál. Greengrass dokumentarista igényű játékfilmet forgatott tehát, a hozzáálláshoz mérten paradoxnak ható érdekesség pedig az volt, hogy a színészeit bizonyos határok között kifejezetten kérte az improvizatív megnyilvánulásokra, így erősítve a helyzetből eredő bizonytalanság, és a spontánnak ható játék keltette realisztikusság szükséges hangulati elemét. A direktor a lehető legnagyobb távolságtartással élt, amihez egyébként nagyon ért - ez alapján pedig az egyik legjobb választás volt a rendezői székbe. Teljesen tudatosan nem castingolt nagy sztárokat, viszont kisebb karakterszerepeikről emlékezetes arcok azért feltűnnek a figyelmesebb néző számára (ilyen lehet például Christian Clemenson, Peter Hermann, David Rasche, Omar Berdouni). Mindemellett nem kevesen vannak olyanok is, akik nem színészek, hanem az eseményekben egykoron ténylegesen részt vettek: jó példa erre az amerikai központi légiirányítás vezető szakemberei közül Ben Sliney, aki a fő döntéshozók egyike volt a gépeltérítések detektálása, és a légtérzár elrendelése ügyében. Greengrass az áldozatok családjaival is találkozott, ennélfogva hosszan tartó kutatás előzte meg a munkálatokat, hiszen minden apró részlet érdekes lehetett a minél teljesebb összkép kialakításának érdekében. Persze léteznek olyan pontok, melyek nem lehettek teljességgel biztosak, ez esetben valamelyik verzió mellett kellett letennie a voksot. A leginkább vitatott részlet az, hogy a zűrzavar legutolsó perceiben az utasok végül bejutottak-e a merénylők által korábban megszerzett pilótafülkébe (a két pilótát még a levegőben kivégezték, ez bizonyos). Az FBI szakértői szerint valószínűleg az ajtó betörése még sikerült, a film viszont a rokonok beszámolói alapján azt állítja, hogy végül be tudtak jutni, de a hatalmas dulakodás következtében nem volt esély a zuhanás megfékezésére a rendelkezésre álló rendkívül rövid idő alatt. (A terroristák amint érzékelték, hogy nem érhetik el Washingtont, minden igyekezetükkel a földnek akarták vezetni a gépet). A megfelelő hangulati atmoszféra kialakítása a film rendkívül lényeges eleme kellett legyen. A zaklatottság, az egyre reménytelenebb kétségbeesés, majd végül a fatális káosz képeit Greengrass kiváló operatőre - a szintén angol Barry Ackroyd - úgy érzékeltette, hogy a teljes játékidő alatt kizárólag kézikamerákat használt. Három vágó is dolgozott a filmen, ami nem meglepő, hiszen csak egész ritkán akadnak valamelyest hosszabb snittek. A pátosz nélküli drámai események fokozatosan uralják el a vásznat, majd végül az utolsó percekben kifejezett adrenalinbombát zúdít Greengrass a nézőkre. A zenei elemek is csak ennek kapcsán kerülnek elő, ezt megelőzően ugyanis szinte a teljes játékidő alatt csak néhány taktus ismétlődik időnként. A feszültségkeltés igénye nem csak a film második felében lépett föl, az első szűk órában is megvolt ennek a szükségessége, melynek során a terroristák képesek voltak mattot adni a rendszernek. A forgatáshoz egy kiselejtezett Boeing 757-es törzsét használták fel (Pinewood Studios), az egyéb vonatkozó helyszínek zöme az eredetieknek felelt meg (például Newark reptere exterior, irányítótornyok). A reptérbelsőt viszont a londoni Stansted Airport szolgáltatta.

Kiemelt kép

További képek: 1+2