A CineMániás - Az Online filmmagazin - Házimozi ajánló - Hattori Hanzo ajánlásával

Hattori Hanzo ajánlásával – KILL BILL 1&2 (2003-2004) kritika

Részemről az a szokatlan eset áll elő, hogy "kettő az egyben" kerül tárgyalásra a szóban forgó film annak ellenére, hogy elsősorban stílusbeli irányaikat tekintve érdemes egyfajta különbséget tenni. Az egységben tárgyalt megközelítés mégis teljesen helyénvalónak látszik, két okból is: Quentin Tarantino is egynek számolja negyedik rendezéseként, illetőleg egyetlen négyórás bosszúeposznak szánta eredetileg, mely különböző (elsősorban nyilván forgalmazási és financiális) okokból lett kettévágva - Tarantinót ismerve, bizonyosan szamurájkarddal :) Ráadásul a közel tíz hónapot felölelő forgatás is összevontan zajlott. A financiális hátteret ezúttal is a régi "harcostárs", Lawrence Bender producer, és Weinsteinék (Miramax Films) biztosították. A sokak által joggal kedvelt rendező életművét mindig egyben érdemes vizsgálni, és úgy elhelyezni benne az adott filmet. Tarantino a Jackie Brown után hat évig nem hallatott magáról, és egy vérbeli hentelős, teljesen rá jellemző kung-fu/western agymenéssel tért vissza. Ez a kihagyása volt messze a leghosszabb, hiszen általában két rendezése között kettő-négy év telik el. A Kill Bill az előző, 1997-es filmjéhez hasonlóan szintén némiképp megosztotta a közönséget, viszont hasonlóan egy női karakter a kiemelt, melyet a rendező egyenesen "formabontó feminista vallomásként" aposztrofált: mindent egybevetve, jó eséllyel a Kill Bill lett a legérzelmesebb filmje. A keményvonalas, főleg a hamisítatlan feelinget élvező QT rajongók lehettek sokkal inkább elégedettek, s azok talán kevésbé, akik elsődlegesen a dialógusok kiemelkedő színvonalát, és a sztori komplexitását kedvelik a rendező filmjeiben. Tarantino mindenesetre úgymond önmagának tartozott vele, hiszen jól ismerjük mennyire vonzódik a keleti harcművészeti és mozgóképes témákhoz, ezért bele is pakolt mindent, ami stilárisan a csövön kifért. Persze mindig is nagyon sokat nyomott nála a latban az a bizonyos legendás Manhattan Beach-i videotékás korszaka, ezúttal talán a leginkább - a Kill Bill így nyilvánvalóan egy nagyívű tisztelgés is a maga módján. Persze esetében ez egyáltalán nem szokatlan, gyakorlatilag az összes filmje ilyen bizonyos mértékben, ezért is szeretjük őt. Bár éppen nem fér be a három kedvencembe (Ponyvaregény, Jackie Brown, Becstelen brigantyk), mégis nagyon kedvelem, hiszen tele van szórakoztató, cool jelenetekkel, és nagyjából minden szegmensében megfelel annak, amely egy klassz mozit jellemezni szokott.

Meglepő módon a Kill Bill alapötlete még a Ponyvaregény 1993-as forgatási időszakába nyúlik vissza. Beatrix Kiddo, "a menyasszony" karaktere igazából Uma Thurman agyából pattant ki egy éjszakába nyúló beszélgetés alkalmával, melyet akkoriban a rendezővel folytatott (a záró kreditek között ráutalás található). A színésznő az idők előrehaladtával folyamatosan heccelte is a rendezőt vele, aki a 30. születésnapjára ajándékként elküldte számára a kész forgatókönyvet, és persze az is egyértelművé vált, hogy övé lesz a főszerep. Uma Thurman hálás volt ezért, és nagy nyereségnek is bizonyult, hiszen eleve a legjobb korszakát találta el. Kiváló alakítást nyújtott, a filmrajongók nagy örömére pedig egyidejűleg lehetett kérlelhetetlenül bosszúra szomjazó és lágyan nőies, poénos karakter - jól érzékelhető volt, hogy lubickol a szerepben, ahogy mondani szokás. A legfőbb antagonista, Bill (akit Tarantino eredetileg egy James Bond-szerű figuraként képzelt el) szerepére felvetődött Jack Nicholson, Kurt Russell, Kevin Costner és Mickey Rourke is, legkomolyabban pedig Warren Beatty, aki visszautasította a lehetőséget. Ezzel egyidejűleg viszont David Carradine-t ajánlotta maga helyett, és felhívta a rendező figyelmét, mennyire passzolna a Kung Fu sorozatban játszott szerepéből eredően ebbe a filmbe is, Tarantino pedig megfogadta a javaslatot. Carradine jó eséllyel a legnagyobb mozifilmes alakítását prezentálta ezúttal (eleve tévés sorozatszínész volt alapvetően). Öccse, Budd karakterét (aki Billhez hasonlóan a második részben veszi ki a maga részét) egy régi motorosra, jelesül Michael Madsenre bízta a rendező, akivel forgatott már korábban, sőt ezt követően is többször. A Deadly Viper bérgyilkososztag maradék három női tagját Lucy Liu, Daryl Hannah és Vivica Fox személyesíti meg. Engem meglepett, hogy Hannah ezúttal - pár korábbi filmjével ellentétben - tényleg jól játszott, de Lucy Liu karaktere tetszett közülük messze a legjobban. Az első rész számos japán szereplője közül a legfontosabbat emelném ki: Hattori Hanzót, a szamurájkardok avatott készítőjét a pár hete elhunyt Sonny Chiba alakítja. Michael Bowen és Michael Parks a rendező filmjeiben gyakran megforduló karakterszínészek, utóbbi ezúttal két szereplőt is játszik. Előkerül még a kihagyhatatlan Samuel L. Jackson is, de ezúttal csak poén szinten, egy rövidke cameoszerepben. A storyline röviden felelevenítve: a texasi El Paso elhagyatott esküvői kápolnájában járunk, ahol a Deadly Viper merénylőosztag az egyik női tagját teszi el láb alól, az esküvőjét megelőző főpróbán. Azonban a terhes menyasszony (Fekete Mamba, azaz Beatrix Kiddo) a csodával határos módon, fejlövése ellenére sem hal meg. A kórházban négy év elteltével magához tér a kómából, és döbben rá a szörnyű tényre, hogy a gyermekét elveszítette. Nagy nehezen kievickél a kórteremből a parkolóba, és természetesen bosszút esküszik ellenük, ami hidegen tálalva az igazi. Merénylői ellen indul, akik elárulták őt. Öttagú halállistája élén pedig nem lehet más, mint gyermekének apja, az osztag vezetője, és a kivégzését egykor elrendelő Bill...

A Kill Bill első része elsősorban kung-fu és szamurájfilm, tehát a távol-kelet előtt tisztelgő eastern, míg a második rész sokkal inkább egy Sergio Leone típusú western, de itt is visszaköszön a kelet. Egyik műfajtól sem idegen ugyebár a leszámolás, a bosszú főtémája, és Tarantino sajátosan elegáns kombinatív stílusgyakorlatával ezt a két világot eggyé ötvözi. Az első részben (mely a jobbik szerintem) érezhetően kevesebb a dialógus, a rendező minden rajongását belesűríti, változatos filmtechnikai portfóliója révén pörgetve fel a csúcsjeleneteket, melyekben a B-filmekre hajazó mulatságos kaszabolás bőven megfér. A második emlékeztet sokkal inkább Tarantino komplexebb univerzumára, bár a párbeszédek színvonala ezúttal nem mindenütt ér fel a megelőző alkotásaihoz, de azért rendben vannak. A történetmesélés most sem szimplán lineáris, sokkal inkább egy kollázs, amely fejezetek között (összesen tíz) azért megvan az átkötés és az esszenciálisan elvárható erős kohézió, illetve a két rész közti átvezetés is természetesen elegáns. Rengeteg utalás van az első részben a szamuráj- és wuxiafilmekre (utóbbi koreografált harccal színesített keleti hőseposz-feldolgozás), sőt számos elemében egyfajta tiszteletalapú popkulturális időutazásnak lehetünk tanúi, mely felől már a legelső nyitóképek sem hagynak semmi kétséget. A menyasszony harci ruhaviselete egyértelműen Bruce Lee utalás (Halálos játszma), csakúgy, mint a one inch punch, amely ütés Lee egyik védjegye volt. Tarantino egyébként nyilatkozta, amennyiben még élne Bruce Lee, egészen biztosan írt volna neki szerepet a filmbe, tehát nem csak a Volt egyszer egy... Hollywood kapcsán foglalkoztatta őt az egykori kung-fu filmsztár. Az időnkénti fekete-fehér képi váltások a '70-es évek hongkongi harcművészeti filmjeire való egyértelmű kikacsintások, mint ahogy a "susogós" hirtelen zoomok is. A japán anime szekvencia szintén önmagáért beszél a film első felében, sőt már a szereplőválogatás is jelentős főhajtás. Tarantino megadta a módját: az első rész csúcsjelenetének szánt, nagyon profin kidolgozott, tényleg őrületes "Crazy 88" mészárlást két hónapon át vették föl stúdióban, és ezer liternél is több művért használtak hozzá. Itt emelném ki, milyen erős ezekben a kiválóan koreografált jelenetekben a production design és a set decoration. A rendező által nagy tiszteletnek örvendő kaszkadőrszakma is kiemelt szerephez jutott. Uma Thurman stunt dublőre, az új-zélandi Zoe Bell a rendező egyik jóbarátja lett, nem véletlenül került be - színészi minőségben is - a következő filmjébe (Grindhouse - Halálbiztos). A felvételeket tekintve voltak egészen hosszú snittek, és akadt olyan is, amelynek dinamizmusát a vágással, és a merész kamerakezelés kombinációjával biztosították. A vágó itt még természetesen Sally Menke volt, a kamerák mögött viszont első ízben Robert Richardson ült (a rendező mindenképpen vele szeretett volna dolgozni), akit nyilván nem kell bemutatni, hiszen Oliver Stone, Tarantino és Scorsese rendszeres operatőreként egyaránt ismert. A Kill Bill professzionális technikai színvonalához nem fér kétség. A film második felében a műfaji kereteket kevésbé feszegeti a rendező (az első rész néhol még direktben parodisztikus is), és jóval inkább felismerhető az összetéveszthetetlen szövegcentrikus stílusa. Persze cinikus töltetű fekete humorral leöntve, míg végül egy egész jó drámai jelenetbe sűríti a film tetőpontját a két főszereplővel. A fontos elemként szolgáló zenei betéteket ezúttal is Tarantino rakosgatta össze, így a film erős élvezeti faktora, bár a Jackie Brown ebből a szempontból még mindig a legütősebb szerintem.

Tarantino esetében a forgatási helyszínek mindig a legizgalmasabbak közé tartoznak számomra. Köztudott, hogy alkalmasint mindig "on location" forgat, a stúdiókörnyezetet pedig kerüli, ahogy csak lehet, sok esetben még az interiorok esetében is. Általában nem szokott kimozdulni Kaliforniából sem, most viszont az Egyesült Államok (CA) mellett három egyéb országban is megfordult a stáb, úgy mint Kína, Japán és Mexikó - kezdem ezekkel. A rendező feltett szándéka volt, hogy a stúdiómunkálatokat mindenképpen igénylő részeket (például a House of Blue Leaves) ázsiában vegye föl, a kínai helyszín a Beijing Film Studio volt Pekingben, és itt készültek a Japánban játszódó interior szcénák is. Szintén Kínában forgatták Zhongwei városánál a kiképzést tartalmazó jeleneteket (Gao Miao Temple). Persze néhány Japánban játszódó külső felvétel valóban Tokióban lett meglőve, mint például a Rainbow Bridge, de Japán meglehetősen keveset szerepel - volt, hogy Los Angeles-i utca helyettesítette (W. 2^ndStreet). Mivel az El Paso történeti szál - határváros lévén - megkövetelte, így valódi mexikói helyszínek is kerültek a filmbe, például Bill háza, amely Costa Careyes területére esik, és a popénekes Seal villáját használták hozzá. A kaliforniai helyszínek közül akad Los Angelesen kívüli is, ezek közül a leginkább emblematikus természetesen a "Two Pines" esküvői kápolna a Mojave-sivatagban, Lancaster keleti szélén (egyébként ma is ugyanabban az állapotában megvan). Ezt a régiót szokták a filmesek különben használni, amikor például Texast kell helyettesíteni, mint ez esetben is. A közeli Victorville adta azt a bárt, ahová Beatrix betér a temetői kaland után egy pohár vízért. A történelmi 66-os úton található, Emma Jean's Holland Burger Cafe néven. Budd lakókocsija a Calico Ghost Town melletti völgyben állt (Mule Canyon). Los Angelesben három kiemelt helyszín akad, melyek közül a nyitójeleneté - Vernita Green háza - a kedvencem: az Atlas Street valóban nincsen messze Pasadenától, de attól némileg délebbre esik. A Pussy Wagon parkolójának fellelhetősége az American Cement Building második garázsszintje. Végezetül, a sztriptízklub, ahol Budd dolgozik, belső terét tekintve ugyanaz a Sam's Hofbrau (E. Olympic Blvd.), amelyet a Jackie Brown kapcsán már említettem.

További képek: 1+2+3