Hajsza az igazságért – A SZÖKEVÉNY (1993) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2021-10-17 | Szombati Zoli

A '90-es évek filmtermése azért is kifejezetten emlékezetes (az 1993-as esztendőé pedig különösen), mert akkoriban még egy viszonylag sablonosnak számító sztoriból is jó eséllyel ki tudtak hozni - nívós gárda közreműködésével - egész nagy formátumú filmet. A szökevény az évtized egyik legjobb és legsikeresebb akció-thrillere volt, melynek néhol csavaros, ügyesen felépített, mindvégig kellő dinamizmussal rendelkező történetét manapság is előszeretettel nézzük újra. Olyan ihletett időszak volt ez az álomgyárban, melynek során még közepesnek elkönyvelt rendezők is képesek voltak nagy dobásokra. Andrew Davis tökéletes példa az imént említettekre, hiszen rendre nem tudta átlépni a saját árnyékát mérsékelt sikerei ellenére sem, viszont A szökevény rendezőjeként, egy alkalommal fel tudott kerülni a neve a filmtörténet legszebb lapjaira, melyet soha többé nem tudott megközelíteni. Néhány évtizeddel ezelőtt nem volt teljesen szokatlan, hogy egy sikeres sorozat alapjain készüljön mozifilmes remake. Nem igazán köztudott, de egy hasonló című ABC-széria futott a '60-as évek első felében, méghozzá nem is rövid tartamban, hiszen százhúsz epizódot számlált. A '90-es évek egyik legnagyobb hatású producere, Arnold Kopelson vette a fejébe, hogy a nagyvászonra is át kellene ültetni Dr. Richard Kimble kálváriájának izgalmait. Kopelson és Davis több alkalommal is kooperált egymással, így a producer javaslatára került ő a rendezői székbe. De ahogy ez már lenni szokott, a korai fázisban még teljesen más volt a leosztás: Walter Hill érdeklődött a megfilmesítés iránt, aki - nem túl meglepő módon - a 48 óra sztárját, Nick Nolte-t képzelte a főszerepbe, ám az idősödő rendező végül letett arról, hogy egy ilyen volumenű akciófilmet dirigáljon le fáradtságos munkával. Kopelson produceri irányításával azonban új fejezet nyílt a projektben, ő pedig elsőként Michael Douglas szerepeltetését célozta volna meg, ami szintén nem meglepetés, hiszen kettejük munkakapcsolata legendásnak számított ebben az évtizedben. Douglas szerencsére az Összeomlást választotta inkább, melyen szintén közösen dolgoztak, és együttműködésük leggyümölcsözőbb dobása lett. Így viszont megnyílt a lehetőség más nagy nevek előtt, hogy Dr. Kimble bőrébe bújhassanak...

Ugyan volt olyan elképzelés is, hogy Alec Baldwin, Kevin Costner vagy Mel Gibson játssza majd a főszerepet, Kopelson végül mindenképpen Harrison Fordot akarta megnyerni, aki elvállalta, ám nagy nehézségek árán tudták csak összeegyeztetni a forgatást az időbeosztásával. (Ennek eredményeképp az utómunkálatokra szinte alig maradt idő, bő két hónap csupán). Ford javaslatára választották ki Chicagót fő helyszínként, melyet a rendező is teljes mellszélességgel támogatott, ráadásul jól ismerték a várost, hiszen mindketten ott születtek. Ford még mindig a karrierje csúcsán tanyázott, bár a legendás szerepein ekkorra már túl volt (Star Wars klasszikus trilógia, Indiana Jones trilógia), de természetesen ide sorolandó a Szárnyas fejvadász is. Közvetlenül ezek mögé tudott felzárkózni A szökevény, mely ismét az érdeklődés homlokterébe helyezte a még mindig remek formában lévő színészt. Ford ezúttal sem ment a szomszédba azért, hogy kaszkadőröket is megszégyenítő módon saját maga oldjon meg veszélyesebb jeleneteket. Szokás szerint most is összeszedett némi sérülést, melyet csak a forgatás után ment el megműttetni: Az elveszett frigyláda fosztogatói tunéziai munkálatai közben a térdszalagja, ezúttal pedig a bokaszalagja szenvedett komolyabb traumát. A Kimble nyomában folyamatosan ott lihegő, bulldog típusú Sam Gerard rendőrbíró szerepében a szikár texasi, Tommy Lee Jones remekel, aki egyetlen Oscarját ezért az alakításáért húzta be. Messze nem érdemtelenül, de azért megjegyezném, hogy ebben az igen erős évben inkább Ralph Fiennes érdemelte volna meg a kategória díját, Amon Goeth hihetetlenül erős megformálásáért. A szerepet korábban még Gene Hackmannek is felajánlották. A rendőrbírói csapatban Joe Pantolianót szükséges még említenem, aki az 1998-as, nem különösebben nívós spin-offban (Életre-halálra) is szerephez jutott. A film fő antagonistáját egy érdekes arcberendezésű holland színész játszhatta, jelesül Jeroen Krabbé, aki a forgatás alatt váltotta az időközben agydaganattal diagnosztizált Richard Jordant, Dr. Nichols szerepében. Julianne Moore csak igen keveset juthatott szóhoz, mivel jeleneteinek zöme a vágóasztalon végezte. A sztori szerint Dr. Richard Kimble chicagói angiológust perbe fogják, majd halálra ítélik felesége brutális meggyilkolása miatt. (Itt vetném közbe, hogy a mozifilm leginkább abban tér el a sorozattól, hogy kezdetben nem lehet tudni egyértelműen, hogy az orvos valóban bűnös-e vagy ártatlan, de azért mindenképp sejthető. Ki kell raknunk a mozaikdarabkákat, együtt a főhőssel, a rendező bevonja a nézőt ebbe a folyamatba, ami a film kifejezett működőképességének egyik záloga). A fegyenceket szállító busz azonban egy másik rab szökési kísérlete nyomán súlyos balesetet szenved. Kimble túléli a vonattal való összeütközést, de sérülten is menekülnie kell, hiszen a szövetségi rendőrbírói hivatal komoly erőkkel kezdi meg az üldözését, élükön Sam Gerarddal. A nyomozó kérlelhetetlen típus, tehát addig nem nyugszik, amíg ezt a kényes ügyet meg nem oldja és le nem zárja. Minden eszközt be is vetnek annak érdekében, hogy Kimble nyomára akadjanak. Azzal viszont nem számolnak, hogy a doktort sem ejtették a fejére, így nem könnyű kézre keríteni. Minden ügyességére és intellektuális képességére szüksége van, hiszen szökése közben az ártatlanságát is be kell bizonyítania, ha nem akarja a siralomházban végezni. Dr. Kimble egy szövevényes gyógyszeripari korrupciós ügyet kell leleplezzen, melyben egykori közvetlen munkatársai is érintettek lehetnek a Chicago Memorial kórházban...

Mint említettem, egy sorozat történetét sűrítették mozifilmmé, így az írók évekig küszködtek vele, hogy megtalálják a kellő hangsúlyokat. A folyamatot végül a Die Hard egykori forgatókönyvírója, Jeb Stuart rakta egyenesbe, aki remekül építette fel a történetet, David Twohy pedig a vonatbalesettel kapcsolatos jeleneteket írta meg. Andrew Davis munkamódszere megengedte, hogy még az adott jelenet forgatása közben is változtathassanak rajta, nem egyszer a színészek javaslatának megfelelően. Ráadásul a rendező támogatta az improvizatív játékot, a spontaneitás feltétlenül jót tett a dialógusok természetességének, a film élvezhetőségének kulcsa pedig leginkább az azonosulhatóságában rejlik. A sztori egyszerű, szinte már klisésnek is nevezhető alapfelvetéstől jut el idővel egy szövevényesebb szintre, melyet egyébként nem nagy erőfeszítés kibogozni, viszont a néző figyelmét folyamatosan magas szinten tartja a bő kétórás játékidő alatt, hiszen mi magunk is szeretnénk megismerni az izgalmakban bővelkedő ügy megoldását, miközben szurkolunk a dokinak. Igen magas élvezeti faktorként járul hozzá a film szórakoztató voltához a két főszereplő karizmatikus játéka, mindkettejük számára tökéletesen eltalált az adott szerep, hiszen kivételesen jól hitelesítik azokat. Kedvenc régészprofesszorunknak nagyon jó áll az igazságáért a kilátástalan helyzetek közepette is küzdő derék értelmiségi figura, a színész nem véletlenül kedvelte már az első pillanattól Dr. Kimble karakterét. (Érdemes megemlíteni, hogy az Őrület című Polanski filmben már játszott egy szövevényes ügyet felgöngyölíteni kénytelen orvost, pár évvel korábban). A rendőrbíró csökönyös elszántságát pedig ki más jeleníthette volna meg jobban, mint a tiszteletet parancsoló kisugárzással rendelkező Tommy Lee Jones. A két kiemelt karakter macska-egér játéka végig átszövi az üresjáratok nélküli, ideális tempójú filmet, igaz közvetlenül csak néhány rövid jelenetben találkoznak, melyek természetesen csúcspontokként szerepelnek. Különösen azok a részek ütősek, melyekben Gerard elkezd hinni Kimble ártatlanságában, ám nem lehet kiszámítani, hogy az adott helyzetben mi lesz a reakciója és annak lehetséges kimenetele (és ezt Kimble sem tudhatja biztosan). A finálé csavarja kellemes, de mivel sejthető, túl nagy meglepetést már nem okoz. A rövid posztprodukciós fázis miatt hat vágó(!) dolgozott a filmen, ami egészen szokatlan. A képi világot a '70-es évek egyik legnagyobb hatású New York-i operatőre, a Taxisofőrt is fényképező Michael Chapman határozta meg, aki igyekezett a jelenetek bevilágításához a mesterséges fényeket teljesen mellőzni. Chapman nem titkolta, hogy csak a pénzért vállalta a munkát, nem is jött ki jól a rendezővel, ám a végeredmény ismeretében már elégedett lehetett. A szökevény akció-thriller létére nagyon jól szerepelt a díjátadókon, a hét Oscar-nomináció, köztük TLJ győzelme önmagáért beszél. Ráadásul anyagilag is hatalmas sikert könyvelhetett el, melyben fontos tényezőként szerepelt, hogy Kínában ez volt negyven év után az első amerikai film, melyet bemutattak. Az embert próbáló forgatás két államot érintett: természetesen Illinois az egyik, azonban Észak-Karolina is két fontos helyszínnel szerepelt. A vonat kisiklatása nem miniatűr effekt, hanem költséghatékonyabb volt a maga teljes valójában megoldani, komoly tervezést követően. A helyszín Dillsboro (Great Smokey Mountain Railroad), a maradványok a helyszínen ma is megtekinthetők. Az emlékezetes gát a Cheoah Dam, a folyó pedig a zúgókban bővelkedő Cheoah River. Végezetül nevesítenék néhány chicagói helyszínt is: Cook County Hospital, University of Chicago, John Crerar Library, Daley Plaza, Chicago City Hall, Cook County Jail, N. Wells Street Bridge, Pullman Pub, Chicago Hilton & Towers.      

Kiemelt kép

További képek: 1+2