David Lynch kozmikus rémálma - DŰNE (1984) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2021-10-18 | Juhász Péter

„Az ismert világegyetemet IV. Shaddam, a Padisah Császár kormányozza” - így kezdődik az 1984-ben készült Dűne-film, amiről tudom, maga David Lynch sem szeret igazán beszélni, mivel a producerek elvették tőle a végső vágás jogát, így csupán egy bő 140 perces darab maradt az általa elképzelt, több órás változatból. 

Ez a döntés alapjaiban változtatta meg a rendező későbbi hozzáállását, már ami a filmkészítést illeti, és egyben örökre elzárkózott Frank Herbert sci-fi kötetének általa adaptált változatától. Én azonban mégsem tartom totális kudarcnak ezt a különös hangvételű mozit. 

Előjáróban annyit azért érdemes tudni, hogy gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok a kultikus Twin Peaks sorozat legendás direktorának, így könnyen lehetséges, hogy kissé elnézőbb vagyok  Herbert monumentális regényének jelen filmadaptációjával. 

Sokak szerint a Dűnét képtelenség érdemben filmre vinni. Egyrészt, mivel roppant terjedelmes és szerteágazó történettel bír, több kötetből áll és olyan filozofikus tartalommal rendelkezik, aminek befogadásához maga az ember kell, saját fantáziája, elméjének rejtett kapui. Filmvászonra adaptálva, mint a legtöbb regényadaptáció, elvész az egyéni elképzelés, és egy már legyártott vízióval találkozik a nagyérdemű. 

Bármennyire is úgy érzi a mester, filmjét totális káosz uralta, és ebből fakadóan alapból kudarcra ítéltetett, azért nem kevés érdeme van. Ott vannak rögtön a kiváló színészek. Még a mellékszereplők között is olyan nagy neveket találunk, mint Max von Sydow, Jurgen Prochnow, José Ferrer, Patrick Stewart, Linda Hunt, Virginia Madsen vagy Sean Young. Kyle MacLachlan pedig egyenesen kiváló Paul Atreides szerepében, Sting felbukkanásáról pedig még nem is beszéltünk. 

A film a korhoz képest, szerintem, elképesztő látványvilággal és lenyűgöző zenei aláfestéssel hat a nagyérdeműre, amit a Toto zenekarnak és Brian Eno muzikális talentumának köszönhetünk. 

Tudom, voltak már akkoriban is komoly darabok, elég a Star Wars vagy a Blade Runner mozikra gondolnunk, mégis, a Dűne pontosan Lynch alkotói jelenléte által vált igazán hatásos mozivá. A neves rendező szürreális világa ugyanis ebben a produkcióban is azonnal visszaköszön, nem véletlen vannak sokan, akik mind a mai napig a legjobb Dűne adaptációnak tartják e filmet. 

A Dűne lidérces látomás a messzi jövőben, különös lényekkel és bizarr alakokkal. A világegyetem legértékesebb anyaga a fűszer-melanzs. A fűszertől hosszabb lesz az élet, és kitágul a tudat. A fűszer egy sivár, száraz, sivatagos bolygón lelhető fel. Ez az Arrakis, amit lakói, a fremenek csak úgy neveznek: Dűne. 

Lynch filmjének talán egyetlen apró hibája, ha egyáltalán hibának lehet nevezni, hogy lassú, meditatív darab, amit én speciel imádok. A sokak által kifogásolt koncepció, miszerint többször narrátor hangján halljuk a legfontosabb részleteket, számomra még meditatívabbá tette a produkciót, mely Brian Eno éteri muzsikájával körítve, mint valami kozmikus szeánsz ragadja magával nézőjét. 

David Lynch, aki maga is hosszú évtizedek óta alkalmazza a transzcendentális meditációs technikákat, nem véletlenül álmodta így vászonra Herbert kozmikus látomását. A Dűne befogadásához el kell engednünk a kommersz sci-fik világát, ebben a filmben nem a látványos űrcsaták és űrhajós száguldások játsszák majd a központi szerepet. A Dűne kietlen felszínén a legmélyebb gondolatoké a főszerep, elmerülni önmagunkban, felszabadítani tudatunkat. Megértem, ha ez sokaknak nehézséget jelent, de ettől még nem rossz a film, legfeljebb más, mint ahogy azt elképzeltük. 

Emlékszem, 10 éves lehettem, mikor először láttam, és noha nem mindent fogtam fel belőle elsőre, atmoszférája pillanatok alatt magával ragadt. A nyitójelenet rögtön egy bizarr világba repít minket, és ez így is marad, egészen a látványos végkifejletig. 

A Dűne világa beteges, komor, és a sivatag bolygó rejtélyes népe csak fokozza ezt az egyedi hangulatot. Ha akad is röpke megnyugvás a történetben, azt is átjárja egyfajta álomszerű lebegés, a közönség bódultan igyekszik befogadni a látottakat. A bizarr karaktereket, kolosszális lényeket, az univerzum végtelenjét, és az elme hatalmasságát sorakoztatja fel előttünk a film, megspékelve Lynch sajátos fantáziájának borzongató agyszüleményeivel. A rendező amúgy A Jedi visszatér direktori székét dobta el a Herbert mű feldolgozásáért cserébe. 

A több szempontból is embert próbáló feladat végül a rendező totális ellenszenvét vívta ki a filmmel kapcsolatosan. Gyűlöli alkotását, nem is beszél róla, a későbbi televíziós sorozatról vagy a Denis Villeneuve dirigálásával idén mozikba kerülő változatról pedig hallani sem akar. 

Jómagam továbbra is tartom, mint nagy Lynch rajongó, hogy a Dűne igenis jó film, csupán rá kell szánni az időt, és el kell kissé engednünk elvárásainkat. Én például a film láttán vettem rá magam anno a regény elolvasására. Mondhatni, magával ragadt Lynch sivatagi látomása. A filmből amúgy fellelhető egy nem hivatalos, rendezői vágás is, ami igyekszik kiköszörülni a csorbát. 

Most, hogy nyakunkon egy újabb Dűne-vízió, érdemes levenni a polcról, az 1984-es változatot, legfeljebb azért, hogy megnézzük, hányféleképpen lehet értelmezni és tálalni egy legendás történetet. Azoknak, akik szerették a filmet, nem okoz gondot majd az összehasonlítás, akik pedig eddig még nem ismerték Lynch elképzelését, adjanak egy esélyt neki, hiszen korunk egyik legegyedibb direktorának művéről van szó, aki ráadásul csapdába esve volt kénytelen alapjaiban megváltoztatni mozgóképes elképzelését az Arrakis bolygón folyó harc adaptálása kapcsán. 

Képek: TMDb