Lírába szőtt gengszterfilm – VOLT EGYSZER EGY AMERIKA (1984) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2021-12-05 | Szombati Zoli

Sergio Leone rendezése kapcsán a zsáner egyik legkülönlegesebb filmjéről beszélhetünk, mely egy felettébb figyelemreméltó, és igen gyümölcsöző filmkészítői karrier utolsó, egyben méltó állomásaként zárta le a legendás olasz direktor munkásságát. A minden ízében monumentálisnak nevezhető Volt egyszer egy Amerika már csak azért is különleges, hiszen a spagettiwestern atyja a maga sajátos, lírikus stílusában ezúttal a gengszterfilmek világába kirándult, mely egyébként évtizedes viszonylatban foglalkoztatta korábban, azaz teljesen tudatos lépés volt a részéről. Ismert tény, hogy A keresztapa óriási hatással volt rá, sőt igazából majdnem ő rendezhette meg, csak visszautasította a kínálkozó lehetőséget, mondván, hogy túlságosan romantizálja a maffiát. (Természetesen utólag már nagyon megbánta ezt a lépést). Kiköszörülendő a csorbát, a Dollár-trilógiát követően a Volt egyszer egy... trilógiát egészítette ki ezzel a filmmel, amely egy tizenhárom éves(!) kihagyást követően készült el végül. A művet csak az utókor értékelte igazán, hiszen a mozikba kerülése idején (a cannes-i hangos siker ellenére) anyagilag komolyat bukott, míg az amerikai kritikusok ízekre szedték, de ennek megvolt a maga igen lényeges oka. A forgalmazó nyomására ugyanis a gyártó The Ladd Company (mely egyébként egy egész jónevű, különleges filmekre specializálódó független filmstúdió volt akkoriban) újravágta az alkotást, így rendkívül lerövidítette, sőt azt a megbecstelenítéssel felérő gyalázatot is elkövették, hogy egyszerűen kronologikus sorrendbe pakolták a különböző idősíkok jeleneteit, így nem csoda, hogy értékelhetetlenné vált, és az Oscar-jelölések is teljesen elmaradtak. Leone természetesen erről az "amerikai változatról" így hallani sem akart. A rendező eredeti terve az volt különben, hogy kétszer három órányi epikus művet készít a tízórányi nyersből, de ez nem ment át a producereknél, végül a közel négyórás "európai változat" vált a filmrajongók körében is leginkább kedveltté, elfogadottá. Alapként az orosz-zsidó származású Harry Grey "The Hoods" című önéletrajzi ihletésű regényét használta Leone, melynek jogait már 1976-ban megszerezte, annyira tetszett neki a könyv, "mely megragadja Amerika szellemét". A szerzővel jópárszor találkozott is New Yorkban személyesen, melyet inspirációként használt fel a film készítése során - az író a munkálatok kezdetét már nem élte meg. A forgatókönyv olasz nyelven íródott, Leonardo Benvenuti hozta az alapokat, de további öt forgatókönyvíró is bekapcsolódott az idők folyamán a script csiszolgatásába, köztük maga Leone is. A hamar elkötelezetté váló rendező már a '70-es évek második felében folyamatosan kereste a film forgatási helyszíneit New Yorkban, és gondolkodni kezdett a főbb szereposztáson is...   

Ennek a korai ötletelésnek azonban még vajmi kevés köze volt a végső szereplőgárdához, hiszen a rendező olyan neveket jelölt meg kezdetben, akik végül egyáltalán nem játszottak a filmben (például Gérard Depardieu, Richard Dreyfuss, Paul Newman, Dustin Hoffman, Brooke Shields, Claudia Cardinale). A '80-as évek legelején Leone aktívan belevetette magát a szereplőválogatásba: mivel gyakorlatilag fél Hollywood bejelentkezett, közel háromezer aspiránst hallgattak meg. Bár a legendárium szerint előzőekben Jack Nicholson és Al Pacino visszautasította, David "Noodles" Aaronson szerepére már kezdettől Robert De Nirót szemelte ki a rendező, akinek ez volt a második igazi gengszterfilmes karaktere A keresztapa II ifjú Vito Corleonéja után, így karrierje ezen irányának megszilárdítása szempontjából igencsak meghatározó jelentőségű a film. Bizonyosan nem véletlen, hogy a zsárner további öt nagy rendezője is forgatott vele pályafutásának ezen - messze a legjobb - időszakában (Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Brian De Palma, Quentin Tarantino, Barry Levinson), így De Niro összességében a műfaj legnagyobb királya. Másik főszereplőnek James Woods-t választották, aki később a Casino kapcsán szintén játszott (egy rövidebb) közös jelenetben De Niróval. Az akkurátus viselkedéséről hírhedt, intelligens Woods arcberendezéséhez nagyon jól illett Max meglehetősen hirtelen haragú, kiszámíthatatlan, csibész karaktere. Joe Pesci egy kisebb szerepben tűnt fel ezúttal (első gengszterfilmje volt), aki viszont megelőzően is játszott már De Niróval (Dühöngő bika), de főleg a jövőbeli együttműködésük volt káprázatos, Martin Scorsese mesterműveinek köszönhetően. A gengszterfilmek bár értelemszerűen férficentrikusak, de általában akad bennük fontos női karakter is (olasz rendező esetében különösen), ha van kapcsolati szál. Noodles szerelme, az ifjú Deborah szerepében a tinédzser Jennifer Connelly debütálásának lehettünk tanúi a nagyvásznon, míg a felnőttkori megjelenítéséért Elizabeth McGovern felelt, aki többek között olyan nagy neveket utasított maga mögé, mint Carrie Fisher, Bridget Fonda, Jessica Lange, Sigourney Weaver. A film monumentalitása okán természetesen igen sok karaktert vonultat fel, a színészek további felsorolása meghaladja a kereteket, de Treat Williams, Bill Forsythe, Tuesday Weld és Danny Aiello még mindenképpen említésre méltó. A mű történetvezetése három idősíkot foglal magában. A jelenidő dátuma 1968, a visszaemlékezések pedig Noodles gondolatain keresztül a nézőt 1918-ba (gyerekkor), és a '30-as évek elejére, a prohibíció zavaros időszakába repítik vissza. David "Noodles" Aaronson és Maximilian "Max" Bercovicz elválaszthatatlan cimborák, akik a helyi zsidó közösség szegénynegyedében élnek New Yorkban. Azok a fajta kölykök, akik megérik a pénzüket, ha egy árus kifosztásáról van szó, vagy a helyi korrupt, kispályás zsarut kell megszívatni és levámolni. Fordulópontot jelent az életükben, amikor Noodles-t felindultságból elkövetett gyilkosságért hosszú börtönbüntetésre ítélik, ám a konfliktusoktól sem mentes barátságuk kiállja az idő próbáját: szabadulását követően, a szesztilalom végének időszakában könyörtelen gengszterként emelkednek fel a New York-i szervezett bűnözés világában. Noodles-nek egy rosszul sikerült akció után még a maffia elől is menekülnie kell, hosszasan kénytelen inkognitóban élni, távol a múltjától. Ám váratlanul, jópár évtized elteltével egy ismeretlentől levelet kap, mely visszahúzza az egykori események színhelyére...

Némileg meglepő, hogy éppen egy olasz rendező választ olyan témát, amely a zsidó maffia kevésbé szervezett közegét mutatja be Amerikában. (Számomra a másik etalon ebben a vonatkozásban Barry Levinson stílusos dolgozata, a Bugsy, mellyel korábban már foglalkoztam). Elképzelhető, hogy így könnyebb volt kizárnia minden romantizáló megközelítést, ami a Cosa Nostra kapcsán bizonyosan nehezebben lett volna elkerülhető. A hiteles korrajzot felvázoló rendező az általa oly kedvelt epikus történetmesélést választja, A keresztapa II-re hajazó flashback szcénákkal, a líraiságot erősen hangsúlyozó, mozgóképes műalkotássá formáló hangulati elemekkel, melyek összetéveszthetetlen stílussal ruházzák fel a Volt egyszer egy Amerikát. A feleslegesen negédes árnyalatoktól teljesen tartózkodó, ám időnként melodramatikusan érzelmes visszaemlékezős narratíva az idősíkok frappáns, nem feltétlenül lineáris váltogatásaival - a zene mellett - a mű egyik legélvezetesebb eleme, a finom átvezetéseket Leone csodálatosan, filmrajongói szíveket megdobogtatóan tálalja. Ezeknek a részeknek minden egyes képkockájáról süt a klasszikus filmkészítési iskola iránti alázat, így mesteri ecsetvonásokkal elővezetett míves munka a végeredmény, mely egyszersmind a korai gengszterfilmek előtt is tiszteleg. A kifejezetten komótos történetmesélés elősegíti, hogy a némi színpadiasságot sem mindig nélkülöző kulcsjelenetek egységes művészi kompozíciókként jelenjenek meg, melyekben a rendező Kubrickéhoz hasonlatos aprólékos, szintetizáló, maximalista munkamódszere nagy biztonsággal köszön vissza. A film a gyermekkori barátságok, a vágy, a szerelem, a lojalitás, a kapzsiság, az árulás, a megromlott kapcsolatok különféle stációit járja körül a maffiózók felemelkedésével, összecsapásaival együtt az akkori amerikai társadalomban - külön a két főhős személyiségének kibontására helyezve a hangsúlyt. Kettejük közül Max jelleme a sokkalta kevésbé cizellált, hiszen ő végletesen forrófejű, hatalomvágyó és manipulatív. Mindkettejük nőkhöz való viszonyulása minimum ellentmondásos (a rendezőt érte is bírálat bőven az erősen visszatetsző, nőkkel erőszakoskodó jelenetek miatt). A történet végül egy kvázi párbajban csúcsosodik ki ezúttal is, a konfrontatív helyzet körülményei nyilván merőben mások, mint egy western esetében, de a rendezőt ismerve, nyilván nem meglepő egy ilyen tónusú végjáték. A már említett filmzene zsenialitására hívnám fel újfent a figyelmet, hiszen Ennio Morricone egyik legszenzációsabb alkotásáról van szó, mint a líraiság legfőbb letéteményese. A forgatás olyan hosszan húzódott (közel tizenegy hónap, ami ma már szinte elképzelhetetlen), hogy a zeneszerző jóval előbb befejezte a munkát, így az éppen felvételre kerülő jelenetekhez passzoló zenét folyamatosan lejátszhatták a ráhangolódás tökéletesítéséhez. Az alkotók remek érzékkel emelték be - nem is egyszer - a Beatles érzelmes taktusait a műbe ("Yesterday"), méginkább csúcspontokká téve az adott jeleneteket. Ezúttal is Leone állandó operatőre, Tonino Delli Colli állt a kamerák mögött. A film fényképezése teljesen a klasszikus iskola, lassan közelítő képekkel, rengeteg premier plánnal. A városképek nagytotáljai is remekbeszabottak, melyek nem egyszer tömegjelenetek (nyüzsgő utcarészletek) hátteréül szolgáltak. 

A szerteágazó forgatás négy országban zajlott összesen, közülük nyilván az USA volt a legjelentősebb. A Volt egyszer egy Amerika igényes korrajzához nagy körültekintést igényelt a megfelelő utcahelyszínek kiválasztása, amely már a '80-as évek legelején sem volt egyszerű New Yorkban (manapság pedig már lehetetlen volna), főleg, hogy több komplett szakaszt is hosszasan igénybe vettek Brooklynban, ami nyilván logisztikailag bonyolult kihívás. Itt érdemes közbevetni mindenekelőtt, hogy bizonyos utcarészeket, sikátorokat a római Cinecitta Studios területén is fel tudtak pontosan építeni, így tehermentesítve a brooklyni forgatást. Az összes interior szekvenciát szintúgy az olaszországi stúdióban lőtték, egy belteret kivéve, melynek a manhattani McSorley's Bar adott otthont. A ír pub érdekessége, hogy ez New York legrégebben üzemelő kocsmája (egyébként itt forgatták a Pókerarcok egyik jelenetét is). Leone eredeti terve az volt, hogy A keresztapa II-höz hasonlóan az East 6th Street legyen használatban, de mint kiderült, Manhattan már egy évtized alatt is túl sokat modernizálódott. Sebaj, kapóra jött Brooklyn egyébként is zömmel zsidók lakta Williamsburg negyede, amelynek volt még egy olyan kedvező adottsága is, hogy a háttérben a Williamsburg Bridge impozáns látványt nyújthatott. A S. 8th Street volt a lényegesebb helyszín, de akadtak jelenetek a S. 6th Streeten is, sőt a Broadway is szerepel egy rövid ideig. A kerület másik, egyébként nagyon autentikus helyszíne a Manhattan Bridge környéke volt (DUMBO negyed). A film plakátjának emblematikus látképén a Washington Street és Water Street kereszteződése szerepel, amely nagy turistacsalogató helyszíne a városnak ma is. A kissrác halálát a híd lábánál elterülő Adams Street egykori macskakövein forgatták le. Az öt nagy New York-i kerületből további kettő képviseltette magát egy-egy jelentősebb helyszínnel. Bronxban található a temető a mauzóleummal (Woodlawn Cemetery), Queensben pedig Noodles börtönből történő szabadulásának képsorait forgatták (Long Island City Courthouse). Az USA-ban nem csak New York állam, hanem további kettő is szerepelt, az egyik ráadásul igen közel, a Hudson túlpartján (Hoboken, Lackawanna Terminal, New Jersey - a csomagmegőrző), míg a nyaralási jelenetsort Floridában lőtték (St. Pete Beach, Don CeSar Hotel). Néhány New York-i exterior lokáció "dublőreként" a kanadai Montreált használták (elsősorban Treat Williams és Danny Aiello jeleneteihez). Olaszországban akadt egy valós helyszín is a stúdión kívül, méghozzá Velencében (Hotel Excelsior - randevújelenet). Végezetül Franciaországot kell említsem: a pályaudvari peronokhoz a párizsi Gare du Nord felelt meg leginkább, a Grand Central ugyanis már túl modern volt egy '30-as években játszódó környezet megjelenítéséhez.

Kiemelt kép

További képek:1+2+3