A tökéletes másolat – TESTRABLÓK TÁMADÁSA (1978) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2021-12-26 | Molnár Roland

A napokban 43. évfordulóját ünnepelte a méltán klasszikus a Testrablók támadása (1978), ami Jack Finney regénye alapján készült. Az első mozgóképes adaptációját Don Siegel rendezte 1956-ban, ami a legelső földönkívüli-támadást bemutató film volt. Aztán ebből készültek még 1978-as, 1993-as és 2007-es újragondolásai a történetnek.

Most viszont a 1978-as adaptációról lesz szó, amit sokan a legjobb remakeként tartanak számon. Történetünk ott veszi kezdetét, hogy a messzi-messzi galaxis ismeretlen szegletéből egy elpusztult bolygóról idegen organizmus új otthont keresve érkezik a Földre. Az emberek először észre se veszik, hogy megfertőződtek és amikor már érzékelik a veszélyt már csak a menekülés marad, mint túlélési opció.

Matthew Bennell (Donald Sutherland) mint egészségügyi felügyelő és bájos munkatársa Elizabeth Driscoll (Brooke Adams) a San Francisco-i egészségügyi minisztériumba dolgoznak, amikor egyik nap arra a felfedezésre jutnak, hogy az emberiséget megtámadta egy idegen faj, ami képes lemásolni és kicserélni az embereket. Az ő kapcsolatuk nagyon szoros, amibe Matthew láthatólag többet érez, mint munkatársi viszony. A történet mellékkarakterei Jack Bellicec (Jeff Goldblum) és Nancy Bellicec (Veronica Cartwright) fiatal házasok. Jack egy kitörni próbáló poéta, aki vetélytársának tartja a híres pszichiátert, Dr. David Kibnert (Leonard Nimoy) a több példányszámban eladott könyvei miatt. Nancy a szabadság, önmegvalósítás példája. A fiatal nagyvárosi álmodozó lány képe jelenik meg a személyében. A már említett Dr. Kibner Matthew jó barátja testesíti meg az emberi realitást mivel az invázió valóságosságát megkérdőjelezi és nem hisz barátainak. Ő az emberek realitáshoz láncolt szócsöve. A cselekmény erőssége abban rejlik, hogy szereplőink hétköznapi rutinjába észrevétlenül férkőzik be egyfajta idegen entitás és szép lassan veszi át az irányítást az emberek tudata felett.

Sokféleképpen lehet értelmezni a film történetét. Az eredeti 1956-os változat éppen a hidegháború idején készült mikor a USA-ban hatalmas ellenségkép gyártása folyt a szovjetek ellen. Viszont ennek az elfajult változata az országon belül a McCarthyzmus volt, ami röviden arról szólt, hogy kommunista és vélt kommunista személyek ellen indítottak pereket és ellehetetlenítették a munkájukat. Például ilyen volt Hollywood akkori nagy neve Dalton Trumbo forgatókönyvíró, aki Stanley Kubrick által rendezett Spartacus című filmnek írta szkriptjét. Ezt a fajta üzenetet a 78-as feldolgozásban is jelen van vastagon, csak teljesen más korképre szabva. A feldolgozást lehet úgy is értelmezni, hogy a diktatórikus rendszerek (pl.: Észak-Korea) működését mutatja be. Ahol nincsenek önálló gondolatok, érzelmek, ami egy bizonyos elnyomó erkölcsi szabályrendszer keretei közé szorítja az életünket. Ezt a fajta bezártság érzetet és érzelemmentességet, szorongást adja át tökéletesen a film. Sehol nem vagyunk biztonságban még álmunkban sem.

A szentimentalizmus nélküli jövőkép mellé, társul a szolgai hangyaboly jelenség, ami önmagunk feladását, beolvadását, a tömeggel való egyévállást jelenti. Philip Kaufman hátborzongatóan tudományosan mutatja be egy idegen létforma megjelenését a Földön. Michael Chapman paranoiát keltő képei és közeli felvételei, fény-árnyék játéka olyan nyugtalanságot eredményeznek, hogy sosem tudhatjuk ki az ellenségünk vagy barátunk. W. D. Richter forgatókönyvének egyik zsenialitása abban rejlik, hogy az inváziót nem úgy mutatja be, mint sok más hasonló alkotás a műfajon belül, amik az idegeneket húsvér alakoknak vagy nagy űrhajókkal érkező gyarmatosítóknak mutatja be, hanem teljesen észrevétlenül veszik át felettünk a hatalmat és olvadnak bele a hétköznapjainkba. A film pánikhangulatát remekül teremti meg Denny Zeitlin zeneszerző, akinek ez volt az első filmes zenei albuma és egyben az utolsó is. Az idilli dallamaiban érezhetően visszaköszönnek a jazzes múltjából ismert hangjegyei, főként a Love theme score-ban. A speciális effektek szépen öregedtek még mindig ijesztő tud lenni, amikor az ember kezére alvás közben rátekerednek a növényi indák és maga a lemásolás folyamata is visszataszítóan gyönyörű. A befejezés mindenfajta szentimentalizmust mellőz és egy kiábrándítóan pesszimista végkifejlettel sokkol. A filmtörténelem egyik, hanem leghatásosabb lezárása.

A Testrablók támadása egy megkerülhetetlen földönkívüli inváziót elmesélő film. Az erőssége abban rejlik, hogy lassan, de biztosan teljes reménytelenségbe kergeti szereplőit, hogy aztán ne nyújtson semmilyen reményteli kapaszkodót. Útravalónak inkább teljes letargiát ad.

Képek: TMDb