Óceáni típusú találkozások – A MÉLYSÉG TITKA (1989) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2022-01-30 | Szombati Zoli

A mozirajongók zöméhez hasonlóan jómagam is nagy tisztelője vagyok Jim Cameron munkásságának, melynek bizony szép számmal voltak kizárólag áhítattal szemlélendő, sőt korszakalkotó állomásai. Egy igazi egyéniség ez a filmes berkekben megkerülhetetlen kanadai fickó, aki közismerten híres (hírhedt?) a maximalizmusáról, a perfekcionizmusáról, no és persze a nehezen kezelhető, forgatásokon kifejezetten kemény, diktatórikus természetéről. Egy biztos, hogy a rendkívül szerteágazó filmes tapasztalatokkal rendelkező Roger Corman "szárnyai alatt" kinevelődött ifjú tehetség lett Hollywood egyik leginnovatívabb rendezője 1984-től kezdődően, karrierje pedig három közös filmen keresztül erősen összefonódott Arnold Schwarzeneggerével (nem véletlenül - kölcsönös respekten alapuló - országos cimborák mind a mai napig). Cameron technikai irányultságú alapbeállítottsága visszavezethető a California State University-n végzett fizikusi tanulmányaira, s noha a rajongása a tudományág irányában mindvégig megmaradt, nem fejezte be az egyetemet, mert a forgatókönyvírás ennél jobban érdekelte. Egy ideig még kamionsofőrként is tengődött, mielőtt képes volt megvetni a lábát az álomgyárban, vagyis majdnem sikerült elkallódnia, de a Csillagok háborúja iránti rajongása 1977-ben megadta a végső lökést, hogy mi lesz számára a követendő út. Egy nagyon gyenge botlást követően a Terminátor - A halálosztó 1984-ben meghozta a világraszóló áttörést. Legkiemelkedőbb rendezői korszaka így a '80-as évek közepétől bő egy évtizedig datálódik, azonban még manapság is nagy dobásra készül jelenlegi legnagyobb "szerelemgyerekével", az Avatar-szériával, mely hamarosan ismét forradalmi látványinnovációval kecsegteti a nagyérdeműt (technikailag természetesen már az egészen kimagasló vizualitással rendelkező első rész sem volt piskóta). Akik kicsit is tájékozottak a rendező munkásságában bizonyára pontosan tudják, milyen bensőséges viszony fűzi a (mély)tengerek világához (ami már gimnazista korában elkezdődött, sőt A mélység titka akkor még kutatóbázis körül forgó alapötlete is egy középiskolai előadás után fogant meg), tehát egész komoly kutatói vénája is van, mely természettudományos terület a technológiai kihívásokat szintén szállítja. Filmkészítői karrierjében mindig is fontos szerepet játszott ez a közeg, elég, ha a Titanicra vagy az Avatar soron következő "vizes" folytatásaira gondolunk. A legfontosabbnak azonban egyértelműen A mélység titka számít, hiszen ez a film volt a legelső, igen ambiciózus kiteljesedése a témában (s mint ilyen, az egyik legérdekesebb színfolt a rendezői életműben), a problémás forgatási körülmények pedig legendásan nehezek és embertpróbálóak voltak - olyannyira, hogy felvillantása részemről külön fejezetet érdemel. A konstruktív hozzáállás mellett is nehezen megszerzett, ám felettébb értékes tapasztalatokat később nagy haszonnal tudta felhasználni Cameron a jövőbeli filmjeiben. A rövid storyline: 1994-et írunk, a USS Montana atomtengeralattjáró balesetet szenved a Karib-tengeren. A roncs felkutatásához a közelben elhelyezkedő Deepcore olajfúró telep személyzetét vonják be a helyszínre érkező Navy SEALs csapat irányításával. Az akció során azonban nem várt nehézségekkel kell szembesülniük: mélytengeri pszichózis, feszült viszonyok, balesetek, és a Kajmán-árokban pedig egy emberi szem által addig sosem látott biolumineszkáló jelenség, mely eredetét tekintve nem lehet humán eredetű, csakis idegen civilizációé...  

Már előzetesen látszott, hogy a valóban hiteles látványvilág megteremtésének érdekében csak nagy nehézségek árán elkészíthető, különleges sci-fi akciófilm van születőben. Valószínűleg ennek is tudható be, hogy feltűnően kevesen vannak ezúttal a rendezővel egyébként gyakran dolgozó arcok. A színészi gárdában egyedül Michael Biehn volt ilyen, viszont Cameron életművét tekintve mind a zeneszerzői (Alan Silvestri), mind az operatőri (a dán Mikael Salomon) poszton ezt az egyszeri együttműködést jegyezhetjük csak fel. Sokunk kedvence, Ed Harris nagy nyereségnek bizonyult az olajfúrók vezetőjeként (Bud Brigman) a férfi főszerepre, akit Az igazak (1983) óta jegyzett Hollywood, de ez a film volt az első nagy megmérettetése, melyet egy lenyűgöző karrier követett. A Fox ugyan Harrison Fordot, Mel Gibsont, vagy Kurt Russellt favorizálta volna, de Cameron Ed Harris mellett tartott ki. A rendező imádja az erős, áldozatkész női karaktereket, melynek ezúttal - Lindsey Brigman szerepében - A sebhelyesarcú révén befutó Mary Elizabeth Mastrantonio volt a reprezentánsa. (A válás küszöbén álló, kezdetben sokat veszekedő házaspár zűrös viszonyának ábrázolásmódja valószínűleg Cameron és Gale Ann Hurd producer akkori szakításának sajátos kivetülése lehetett, a rossz nyelvek szerint). Kis híján Jamie Lee Curtis kapta a szerepet, de Mastrantonio is jól játszott, aki később már nem jutott ilyen jelentős mozik közelébe. A speciális egység parancsnokát (Coffey hadnagy) csont nélkül hozó Michael Biehn a rendező addigi összes érdemi filmjében részt vett, akkori fényes karrierjét teljes mértékben a Cameronnal való folyamatos kooperációjának köszönhette. A színész annyiban más feladatot kapott, hogy ezúttal negatív, a nyomásbetegség okán teljesen irracionális viselkedésbe csúszó karaktert hívott életre. Bár szerintem valamelyest elmarad Cameron előző két csúcskategóriás filmjétől, A mélység titka mégis egy egész jó, megvalósításának több pontján is különleges, klausztrofób (és néhol magasztos) atmoszférájú izgalmas thriller, melyben a csapatszellem vezérelte, de a sorozatos frusztrációk uralta helyzeteket is jól lereagáló színészi játék fontos élvezeti faktor. A történet ugyan nem igazán eredeti (H.G. Wells 1896-os kisregénye óta), és tudományosan sem minden ponton áll meg, de a mélytengeri miliő különleges közege, a zárt terek zseniális, itt-ott A bolygó neve: Halált idéző díszletelemei, a bravúros operatőri munka, a nehéz jelenetek során átérződő profizmus, a deus ex machina jellegű zárás, és az újszerű, Oscar-díjat érő effektusok mégis emlékezetessé teszik. Az eredeti, háromórás verzió (ma speciális változat) a tesztvetítéseken nem muzsikált jól, a szökőár vizualitása is felemás minőségben volt kész, így a végkifejlet kidolgozását megváltoztatták a '89-es premierre. (Én a mai napig jobban kedvelem a moziverziót, amely Cameron nagyon jó érzékű vágási metodikája miatt gyakorta sokkal kompaktabb szokott lenni, de ennél a filmjénél azért nem egyértelműen: megértem, akik a bővítettet részesítik előnyben. Igazság szerint régóta illene már normális minőségben megjelentetni, amit a rendező is elismert, s ha minden jól megy, hamarosan jöhet a sokak által várt vadonatúj, 4K transzferes kiadás). A mélység titka volt az egyik első film, amely impozánsan volt képes alkalmazni a még gyerekcipőben járó CGI-technológiát, elsősorban a Dennis Muren vezette ILM stábnak köszönhetően. Jellemző a kivitelezés nehézségeire, hogy a lény vízicsápjának megalkotása (melyet eredetileg stop-motion technikával képzeltek megvalósítani) fél évnyi megfeszített munkát igényelt, holott a jelenet alig több egy percnél. Mint közismert, a morph animációt a T2-re tökéletesítették, így a filmnek komoly jelentőséget tulajdoníthatunk a '90-es évek elejét jellemző trükktechnológiai ugrás megalapozásában. 

Szerintem még filmtörténeti szinten is A mélység titka forgatása volt az egyik legnehezebben kivitelezhető vállalás, ráadásul egy olyan külső helyszínen, amely szerintem jó eséllyel példátlan. A rendező tudta, hogy a film közel fele ténylegesen víz alatti munkát igényel majd, ami a megfelelő hitelesség elérésének érdekében nem lesz megkerülhető. Időnként ugyan lehetett alkalmazni miniatűröket is, de az élőszereplős forgatási szakasz tényleges merüléseket, és ehhez passzoló, ellenőrzött környezetet igényelt. (Az eredeti elképzelés a Bahamákon több szempontból sem volt kivitelezhető). Cameron egy speciális, nagy medencét keresett, és Dél-Karolinában rá is bukkant egy félbehagyott atomerőmű - Cherokee Nuclear Power Plant - hatalmas betonsilójára, Gaffney városkától nem messze, melyet egy helyi stúdiótulajdonos vett meg és bocsátott rendelkezésre. (A kormány a már javában megkezdett projektet még a '80-as évek elején törölte). A turbinagödröt a miniatűrökkel kapcsolatosan használták, míg a sokkal nagyobb - 60m átmérőjű és 18m mély - reaktorkamrának szánt betonhengert pedig a fő díszletnek. A moduláris Deepcore állomást ebbe építették bele több millió dollárból, hosszú hónapok megfeszített munkájával. (A díszletet a forgatás után otthagyták, de 2007-ben sajnos az egész területet teljesen felszámolták). A csaknem harmincmillió liternyi vízmennyiség miatt gyakran küzdöttek algásodással, s mivel a víz nem lehetett zavaros, emiatt erősen klórozni kellett, ami sok bőrproblémával járt. A kellő sötétítést fekete ponyvákkal és egy speciális gyöngyréteggel igyekeztek megoldani (utóbbi "áttörhető", amennyiben vészhelyzet adódna). A víz hőmérséklete a fűtési próbálkozások ellenére gyakran volt kellemetlenül alacsony, ami fokozta a kimerültséget. A színészek többnyire 12, míg a stáb egy része 18 méter mélyen dolgozott, így utóbbiaknak már több órás dekompressziós procedúrára volt szükség a visszatéréskor. Mivel kaszkadőröket alig alkalmaztak, így a színészeknek merülési jártasságra volt szükségük, azaz búvárvizsgát kellett tenniük. A féléves helyszíni forgatás veszélyes és végig megfeszített tempójú volt (napi legalább 15 óra), a színészek gyakran kikészültek a mindennapos fizikai és pszichés nyomás alatt a klausztrofób helyzetekben, melyet a rendező könyörtelen munkastílusa csak tovább tetézett. Komoly vészhelyzetek is előálltak: Ed Harris (aki a promóció után megtagadta a filmmel kapcsolatos interjúkat mind a mai napig) az egyik búvár hibája miatt kis híján megfulladt, az urban legend szerint utána orrba vágta felindultságában a rendezőt. A maradék élőszereplős jelenetek zömét a Fox kaliforniai stúdiókomplexumában rögzítették, de egy néhány snittes rövid utóforgatáshoz még a producer, Gale Ann Hurd házának medencéjét is felkeresték később. A makettekkel és miniatűrökkel történő utómunkálatokhoz a Long Beach-i Harbor Star Stage és az 1932-es olimpiára épült Los Angeles-i úszóstadion szolgált helyszínként. A mélytengeri árok háttérképeihez a second unit stáb a Missouri államban lévő Bonne Terre bányatavat kereste fel, mely a világ legmélyebb édesvízi búvárközpontja. Bár a közönség viszonylag széles körben elismerte, anyagilag a film mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, egyrészt az alieneket érintő felemás kritikák, másrészt a forgatás körülményeiről kiszivárgó hírek igen rossz sajtója miatt. Bár mindent egybevetve szerintem sem éri el a legnagyobb James Cameron filmek színvonalát, magas pontszámú értékelésem részben ennek az extravagáns és bátor forgatásnak szól.

Kiemelt kép

További képek: 1+2