A bosszú noirban tálalva a legjobb – VISSZAVÁGÓ (1999) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2022-02-06 | Szilágyi Edvin

Az ezredfordulóhoz közeledvén a noir műfaj eléggé kikopott a nézői köztudatból. A mozibajárók egy kezükön meg tudták volna számolni, hány - akár csak a műfaj felépítéséhez is - hasonló filmet láthattak akkoriban a mozikban. 1997-ben azonban, egy a mai napig klasszikusként emlegetett, a noir krimikre is nagyban hajazó, mégis újító film érkezett a Szigorúan bizalmas képében. Curtin Hanson rendezése hatalmas sikernek örvendett, de nem lehet véletlen az sem, hogy a rajta íróként dolgozó Brian Helgeland úgy gondolta, hogy két évvel később készít egy - bár alapjaiban más -, felfogásában nagyon is hasonló filmet. Ez a méltatlanul elfeledett mestermű lett a Visszavágó. 

Történetünk egy padlóra került ember újbóli felemelkedésével indít, amely lehetne akár egy drámai jelenetsor is, viszont Mel Gibson narrációja és a pörgős zenei aláfestés biztosítanak arról, hogy itt nem erről van szó. Portert, egy sikeres tolvajt, utolsó megbízatása után elárulják, majd elveszik a részét és hátbalövik. Ebből a mélypontból kell neki visszakapaszkodnia és elindulnia, hogy akár a teljes maffiának keresztbetéve, de visszaszerezze szerelmét és a pénzét. Nincs mit szépíteni rajta, ez egy klisés bosszúfilmtörténet, azonban a filmnek sikerül ezt az ezerszer látott sztorit olyan módon átadnia, hogy az kiemeli és műfaja egyik nagyjává teszi. Ehhez pedig nem más kellett, mint beültetni a noir stílust a 90-es évek bosszúfilmjébe.

A mély kilátástalanságban és bűnben élő város, a prostituált képében megjelenő femme fatale, a korrupt rendőrök, üzletemberré változott gengszterek, mind olyan elemek, amelyek visszaköszönhetnének akár a 40-es évek Humphrey Bogart filmjeiben is. Ezen noir-jegyek jelenbe való átültetése azonban olyan frissességet ad a Visszavágónak, amitől sokadjára sem válik unalmassá a főhős története.  Ehhez ugyanennyire hozzájárulnak Brian Helgeland és Terry Hayes dialógusai is, amelyek tökéletesen elegyítik az akciófilmek tesztoszteronszagú egysorosait, a noirok alapelemeként funkcionáló narrációkkal. Emellett megemlíteném még a film egyik elvitathatatlan erényét, amely nem más, mint a kiváló castingja. Marion Dougherty megtalálta azokat a színészeket, akikre csak ránézve, már megjelenik előttünk karakterük. Ez pedig hatalmas pozitívum, mivel a noir sablonos figurái, ezáltal olyan természetesen tudnak működni, hogy az ember örömmel nézi a színészeket, akik brillíroznak szerepeiben.

A film látványvilága nem kevésbé hordozza magán a szürke alvilág hangulatát. A történetéhez hasonlóan, a látvány is már-már színtelen, ami által utal a klasszikus fekete-fehér elődökre és magára a főszereplő lelkiállapotára is, aki a film végén kiszabadulva az erőszak köréből, ismét egy színekben és életben gazdag világba tér vissza.

Mel Gibson Porter szerepében élete egyik legikonikusabb alakítását hozza, aki küllemében nem áll messze a tipikus bosszúfilmes hőstől, azonban a  narratíva során egy olyan esetlen, mégis eszes és elveihez végsőkig ragaszkodó embert ismerünk meg, aki - nem mellesleg egy hidegvérű gyilkos és rabló -, aki életét is kockáztatná, hogy visszaszerezze a pénzét. Ez a morális dualitása az, ami kiemelkedővé teszi karakterét, aki bármilyen más filmben az ellenpólust is erősíthetné. Annak a mocskos alvilágnak, amelynek egykoron része volt, mégis egyedül ő tud a hősévé válni, akiért a néző végig izgul, akivel tettei ellenére is azonosul.  

Brian Helgeland egy különleges, minden ízében kiváló filmet tudott készíteni a Visszavágóval, egy már halottnak vélt noir zsánerben.  Filmje, bár nem hordoz mély üzenetet és történetileg sem nevezhető páratlannak, mégis képes egy olyan utánozhatatlan, stílusos szórakozást nyújtani, ami csupán a vérbeli klasszikusokat jellemzi.

Képek: TMDb