Chicago, a bűnös város – AKI LEGYŐZTE AL CAPONÉT (1987) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2022-02-13 | Szombati Zoli

Ha igazán különleges hangulatú gengszterfilmre vágynánk, biztosan nem lövünk mellé, ha Brian De Palma valamelyik neves klasszikusát választjuk. Az egykori "Új-Hollywood" progresszív, kifejezett autonómiára törekvő rendezőgeneráció emblematikus tagjaként De Palma a maga jellegzetes vizualitásával olyan stílust volt képes belecsempészni a filmjeibe, mint nagyon kevesen - ami kölönösképp igaz a bűnnel foglalkozó mozgóképeire. A zsáner elsősorban a '70-es években (Francis Ford Coppola) és a '90-es években (Martin Scorsese) tündökölt, a köztes évtizedben pedig leginkább De Palma tartotta a frontot. Az Al Pacino emlékezetes alakításával fémjelzett A sebhelyesarcú után néhány évvel Al Capone korát vitte vászonra, bemutatva az akkori Chicago felettébb borús miliőjét, illetve a szeszcsempészetből óriási vagyonra és hatalomra szert tevő bűnszervezet elleni szívós küzdelmet, Eliot Ness személyével a fókuszban, aki a megvesztegethetetlenekként elhíresült ügynökcsapat ("The Untouchables") élére állt, melynek jelentős szerepe volt Al Capone börtönbe juttatásában (mint ismeretes, a hírhedt bűnöző végül az Alcatrazt is megjárta). Amennyiben valaki teljességgel tényszerű történetmesélést és pontos kordokumentumot vár, azt sajnos némileg ki kell ábrándítanom, ugyanis - az egyébként chicagói születésű és jegyzett író - David Mamet forgatókönyve számos helyen eltér a valós eseményektől és pontos karakterábrázolásoktól. (Jó példa erre a hírhedt Frank Nitti halála, mely teljesen másképp történt, viszont a látványos jelenettel kiemelt hangsúlyt kaphatott). A Paramount ugyanis egy nagyszabású játékfilmet akart, mitikus hősökkel, részben ezen ábrázolásmód érdekében pedig itt-ott torzítani kellett. A stúdió birtokolta Ness önéletrajzi ihletésű, 1957-es keltezésű memoárjának a jogait, amely alapvető pontossága ellenére eleve tartalmazott néhány eltúlzott részletet. Ezen írott mű alapjain 1959-től egy négy évadot számláló, meglehetősen sikeres tévésorozat indult az ABC égisze alatt, melyet a Paramount De Palma rendezésében kívánt ugyanezen címmel a nagyvászonra adaptálni. Bár Ness tényleg legendásan megingathatatlan és eltökélt volt, a valóságban irtózott a fegyverektől, ő maga nem is lőtt le senkit, sőt szemtől szembe sosem került Al Caponéval a küzdelem során. A film a családi viszonyait idealizáltan ábrázolja, hiszen háromszor nősült, Mamet scriptje viszont sebezhető családapaként mutatja be, és egy kicsit magasabb piedesztálra helyezi, mint amire a valóság predesztinálná. A film viszont összességében méltó emléket állít neki, hiszen később - ironikus módon - nagyivó lett, és sajnos elfeledve távozott az élők sorából: jellemző, hogy halálhírét egyetlen chicagói újság sem közölte...      

Eliot Ness karakterének megformálására a stúdió egyértelműen valamelyik korabeli nagy sztárt óhajtotta megnyerni, elsősorban Don Johnsont és Jack Nicholsont keresték meg, ám ők nem vállalták el (hasonlóképp Mickey Rourke, Tommy Lee Jones, Harrison Ford, Sly Stallone sem), Mel Gibson és William Hurt pedig az időbeosztásával nem tudta összeegyeztetni. Aztán ahogy az már lenni szokott, egy olyan név futott be Kevin Costner személyében, akire igazából senki sem számított, sőt viszonylagos ismeretlensége miatt De Palma még vonakodott is tőle kezdetben (csak a Silverado című westernből lehetett rá korábbról emlékezni, kiválasztásakor ugyanis még nem került a mozikba a szintén 1987-es Nincs kiút, melyben Gene Hackman oldalán tűnt fel). Remek alakítása indította be igazán a szélsebesen felívelő karrierjét, így a filmben hitelesen előadott állhatatos karakternek igen komoly jelentőséget tulajdoníthatunk Costner sztárrá válását tekintve. Al Capone szerepére - miután az ötmillió dolláros ajánlatot kétheti munkáért Marlon Brando visszautasította - a stúdió Bob Hoskinst akarta, a kilépéssel fenyegető rendező azonban váltig ragaszkodott Robert De Niróhoz (karrierjük legelején már háromszor forgattak együtt, noname filmkben). Noha kérésére írtak neki még egy pluszjelenetet is, nem túl sokat mutatkozik a vásznon, ám összességében érdekes alakítást láthattunk, melynek voltak erős pillanatai (baseball ütős kivégzés, cinikus interjúk), illetve olyan momentumai is, amikor tudatosan túljátszotta a karaktert, az "őrült báj" pedig inkább arrogáns pojáca benyomását keltő. Állítólag jelentős hatással volt rá Rod Steiger korábbi, 1959-es Al Capone alakítása. De Niro jelentőset hízott a szerepre, a Dühöngő bikánál már bevált tészta és fagylaltdiétát tolta, azonban nem volt elég ideje befejezni a manővert (pedig a forgatás végén vették fel a jeleneteit), így a ruhák alatt némi latexes "rásegítést" kapott. A film legnagyobb nyereségének azonban mégsem ő, hanem Sean Connery bizonyult, aki egy szimpla közrendőrt (Jim Malone) olyan karizmatikusan játszott el, hogy a filmet már csak miatta is kötelező megnézni. Pályafutása egyetlen (mellékszereplői) Oscarját teljesen megérdemelten kapta meg ezért az alakításáért, bár néhányan bírálták amiatt, hogy nem a karakterazonos ír akcentust használta, hanem maradt a skótnál - elmondása szerint a finomabb emocionális töltete miatt. Connery érdekes módon korábban nem igazán kedvelte a rendező stílusát, de tetszett neki a forgatókönyv, és a nyereségből százalékos bevételt kapott, ami siker esetén sokkal jobb deal. A történet csak négy karakterrel dolgozik az "érinthetetlenek" oldaláról (a valóságban egyébként tízen voltak), a maradék két helyre Andy García (George Stone) és Charles Martin Smith (Oscar, a revizor) került. Végül kiemelést érdemel a feleség szerepében debütáló Patricia Clarkson, akiből egy zseniális karakterszínésznő vált a későbbiekben. 1930-at írunk, a prohibíció zavaros időszakát. A történet egy rövid Al Capone intró után Eliot Ness szerepének részletesebb bemutatásával indul, aki éppen átveszi a gazdasági rendőrség osztagának vezetését. Minden igyekezetükkel azon vannak, hogy lecsapjanak a törvény embereiként a szeszcsempészekre. Egy balul elsült akciót követően Ness-t összehozza a sors Jim Malone közrendőrrel, aki éjjelente járőrözik Chicago utcáin. Nem sokkal később megalakítják azt a hajthatatlan, elkötelezett és elvhű csapatot, akik nem kisebb célt tűznek ki maguk elé, mint hogy törvényes eszközökkel rács mögé juttassák Al Caponét, és megtisztítsák Chicago káoszba fulladó városát az eluralkodott leszámolásoktól, és a lakosságot félelemben tartó utcai terrortól...

Bár De Palma használja a zsáner elengedhetetlen kliséit is, ennek ellenére egy meglehetősen egyedi hangulatú, egyáltalán nem szokványos gengszterfilmet tálal, melyben a művészi kompozícióra való törekvés mentén fellelhetőek az előszeretettel használt, különleges filmnyelvi (elsősorban vizuális) stílusjegyei, azonban Ennio Morricone dallamvilága is sokat tesz hozzá a hangulathoz, hiszen a rendező a hiteles zenére szintén nagy hangsúlyt szokott fektetni. Ne feledjük, hogy egy immár harmincöt éves filmről beszélünk, így mára már különös patinája is van, de egyáltalán nem öregedett rosszul. A sebhelyesarcú után a direktor ezúttal nézőpontot vált, és a bűnüldözők szemszögéből láttat meg egy velejéig rohadt rendszert. A korszellem híven tükröződik, melynek bemutatásában De Palma mindig is erős volt: a '30-as évek eleji Chicago tökéletesen megelevenedik a szemünk előtt, a klasszikus gengszterbűnözés kora, melyet a szesztilalom törvényszerűen hívott életre. Bár - mint említettem - a történetmesélés nem minden ponton képezi le a valóságot, ám ha ettől el tudunk vonatkoztatni, a remek dialógusok és a kitűnő alakítások folyamatosan fenntartják a figyelmünket, így simán kiérdemli az izgalmasan szórakoztató minősítést. Legemblematikusabb csúcspontként a pályaudvari babakocsis omázsjelenet említhető, mellyel a rendező Eizenstein Patyomkin páncélosa ("Odessa Steps") előtt tiszteleg. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a tűzpárbaj egy vonaton zajlik majd, de a stúdió nem tudott szerezni a '30-as évekhez passzoló szerelvényt, így a már megtervezett jelenet egy részét a rendező a Carlito útja finisében használta föl később, New Yorkban. A Union Station déli lépcsősorán megvalósított forgatási szakasz végül hat éjszakát vett igénybe. A jellegzetes lassítással hangsúlyosabbá tett jelenet sokat megláttat Ness személyiségéből, midőn dilemma elé kerül és döntésre kényszerül, hogy a gengsztereket lövi-e le, vagy megmenti a babát, ami így sokkal nagyobb feszültséget teremt. Ness-t alapvetően idealistaként ábrázolja a rendező mindvégig, melyet Jim Malone pragmatizmusa és időnként elsütött fanyar humora folyamatosan ellensúlyoz a mindent átszövő korrupcióval és a szervezett bűnözéssel szembeni küzdelemben. Több fegyveres összetűzés is az ábrázolt narratíva része, amelyek a valóságban ugyan nem történtek meg, de kellően összetett, izgalmas jeleneteket eredményeztek. A folyó menti hídon zajló rajtaütés kifejezetten westernfilmekre hajazó, A hét mesterlövészt idéző. Az erőszak naturális ábrázolásával ezúttal sem bánik csínján De Palma, azonban felesleges teatralitása ezeknek szerencsére nincsen. A rendező ezidőtájt állandó operatőre, Stephen H. Burum eredetileg fekete-fehérben javasolta leforgatni a filmet, ám ezt megváltoztatták. Előszeretettel alkalmaztak a közeliekben osztott fókuszú képi megjelenítést (tökéletes példa az eskütétel jelenete), melynek eredményeképp az előtér és a háttér egyaránt élesen jelenik meg. Az oldalról vett arcok esetében impozánsan kinéző hatás - melynek nyomatékosító szerepe van - csak akkor érhető el, ha sem színészi, sem kameramozgás nincs. Természetesen nem érdemes nyakra-főre alkalmazni, különben elvész a hangsúlya. Az éjszakai jelenetek érdekes bevilágítása számomra különlegesen jó hangulatteremtő látványelemet hordoz a filmben. A forgatás mintegy huszonöt chicagói helyszínen zajlott, kivéve a hídnál zajló összecsapást, amely Montana államban van: a Hardy Bridge a Missouri folyó felett ível át. Néhány városi példa végezetül: Michigan Avenue Bridge (Ness és Malone első találkozása); Union Station (vasútállomás); Our Lady Of Sorrows Basilica (az eskütétel); S. Lasalle Street (az iroda főbejárata); Blackstone Hotel (Al Capone a baseball ütővel); Roosevelt University (Ness és Al Capone konfrontációja); West 22nd Place (Ness háza).

Kiemelt kép

További képek: 1+2