A háború értelmetlensége – HÍD A KWAI FOLYÓN (1957) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2022-02-20 | Szombati Zoli

A háborús témájú filmek zöme nyilvánvalóan pacifista szellemű, néhányat már én is tárgyaltam korábban (Elah völgyében, A szakasz, Született július 4-én). Mozgóképpel leginkább feldolgozottnak a II. világháború legkülönfélébb színterei számítanak, de természetesen a vietnami háború is folyamatosan ott volt a (többnyire tengerentúli) filmkészítők célkeresztjében. Különösen érdekes színfoltot képviselnek azok az alkotások, amelyek röviddel az adott háború befejezése után készültek el, amikor még (viszonylag) friss volt a társadalmi traumatizáltság. Ebből a szempontból legendásnak számít a Taxisofőr, A szarvasvadász és az Apokalipszis most, melyek Vietnam súlyos következményeire világítottak rá mesterien, de a most tárgyalt film is viszonylag belátható időintervallumon belül követte a II. világháború lezárását - ráadásul egy olyan különleges és európai szemmel ritkán látott hadszínteret felvillantva, mint Délkelet-Ázsia, ahol a szövetséges csapatok (amerikaiak, britek, kínaiak) álltak szemben a japánokkal. A film története jórészt fiktív, de laza összefüggés mindenképpen felfedezhető a Burma (később Mianmar) és Sziám (később Thaiföld) közötti, rengeteg áldozatot követelő stratégiai vasútvonal építése, és bizonyos Philip Toosey alezredes személye kapcsán, aki két híd építése közben irányította hadifogolyként az embereit a mai Thaiföldön (a film viszont Burmát nevezi meg cselekménye helyszíneként). A valóságban a hidak építése nyolc hónapig tartott (a filmben szereplőé mindössze két hónapig), majd két év elteltével egy szövetséges bombatámadás során, 1945-ben semmisültek meg, az újjáépített acélhíd pedig ma is áll. A film történetvezetése két részlet kivételével hűen követi Pierre Boulle, az egykor hadifogságba esett francia író 1952-es, azonos című regényét (később még egy remek írását dolgozta fel Hollywood, ez volt A majmok bolygója). Őt tünették fel forgatókönyvírónak is, de valójában Carl Foreman és Michael Wilson szerezte a scriptet, ám mivel feketelistára kerültek, így csak jóval később, posztumusz kapták meg érte az Oscart. A könyv jogait A rakparton sikeres producere, a Horizon Pictures alapítója, Sam Spiegel szerezte meg, aki nagynevű rendezőket próbált megnyerni a filmhez, de sem Howard Hawks, sem Fred Zinnemann, sem Orson Welles nem vállalta, így "jobb híján" kapta meg a lehetőséget az akkor éppen nehéz magánéleti időszakát élő David Lean. Gondolom az angol direktort nem kell bemutatni, hiszen a Híd a Kwai folyón után az Arábiai Lawrence-t készítette el, amely egyébként Steven Spielberg kedvenc filmje, sőt a rendezői pályán való elindulásának a fő inspirációját jelentette. A meglehetősen határozott elképzeléseiről híres Lean jól bírta a forgatási nehézségeket a dzsungelben, bár néhány színészével kifejezetten nehezen találta meg a közös hangot... 

A film szereposztása több mint figyelemre méltó. Nyilván a központi karakter maradt ezúttal is a legemlékezetesebb, különösen, ha egy olyan elvhű, karakán személyiségről van szó, mint a történetbeli Nicholson ezredes. Sam Spiegel kezdetben Spencer Tracy-t látta volna szívesen a szerepben, aki visszautasította, mondván, hogy mindenképpen angol színészt válasszanak. Bár Alec Guinness rögtön ott volt a potenciális kiszemeltek közt, konkrét megkeresést viszont azután kapott, hogy Laurence Olivier visszalépett. Guinness - bár karrierje kezdetén már két Dickens regényfeldolgozást is forgatott a rendezővel - sokáig hezitált, mivel ekkoriban sokkal inkább vígjátékokban szerepelt. A színésznek averziója támadt amiatt is, hogy az eredeti regény hangvétele szerinte britellenes volt. Sam Spiegel végül meg tudta győzni, melyet Guinness aztán egy karizmatikus, Oscar-díjat érő alakítással hálált meg. Aligha kétséges, hogy Obi-Wan Kenobi mellett Nicholson ezredes szerepe volt az, amely karrierje legemlékezetesebb momentumait jelentette. A filmes pályáját egyébként eredetileg vágóként kezdő, majd nagy formátumú rendezővé avanzsáló David Lean és közte messze nem volt harmonikusnak nevezhető a munkakapcsolat. Az ezredest illetően ugyanis más megközelítést láttak helyesnek: Guinness szeretett volna némi humort, szimpátiát belevinni a karakterbe, míg a rendező egy sokkalta semlegesebb, távolságtartóbb figurát kívánt látni. Nicholson személye a regényben (és a filmben is) eleve ellentmondásosnak számított a korábban már emlegetett Philip Toosey relációjában. Utóbbi ugyanis kifejezetten szabotálta a híd elkészültét a valóságban, így sokan az ő megcsúfolásával vádolták meg a filmet, Nicholson bár elvi alapokon nyugvó, de egy idő után mégiscsak kooperációra hajlandó tetteinek ismeretében. (Az ezredest Pierre Boulle két, Indokínában megismert francia tiszt személyiségének összegyúrásából alkotta egyébként). Kiemelt szereplő a tábor amerikai foglya, a pozitív életszemléletű, de kissé cinikus Shears őrnagy, akit az Alkony sugárút sztárja, William Holden alakíthatott (Cary Grant visszalépését követően). Holdenre azok a filmrajongók is jól emlékezhetnek, akik kedvelik a médiakritikai alkotásokat, hiszen a Hálózat című zseniális Sidney Lumet dolgozatban ő játszotta Max Schumachert, a UBS hírigazgatóját. Holden százalékos szerződése a korszak egyik legjövedelmezőbb színészi kontraktusának számított. David Lean is nagy nyereségnek tartotta, a vele való közös munkát pedig rendkívüli módon kedvelte a könnyed profizmusa miatt. A híd elleni támadást vezető Warden őrnagy szerepében Jack Hawkins-t láthattuk: állítólag az angol színész beszélte rá végül Alec Guinness-t a részvételre. Végül, de nem utolsósorban, van egy érdekes, mondhatni egzotikus karaktere is a filmnek, a japán Saito ezredes képében (akit bizonyos Risaburo Saito őrnagy ihletett). Személyiségük azonban alapvetően ellentétes volt, hiszen egy tárgyalni hajlandó, humánus japán tiszt hírében állt, a - meglehetősen érdekes változáson átmenő - filmbeli karakterrel ellentétben. Saitót a '10-es évek némafilmjeinek sztárja, az angol nyelvet csak korlátozottan beszélő Sessue Hayakawa játszotta, aki az alakítását karrierje legnagyobb csúcspontjának nevezte...1943-ban járunk, egy burmai japán hadifogolytáborban, amely munkatáborként működik Saito ezredes vezetése alatt. Felettesei azzal bízzák meg, hogy egy kiemelt fontosságú fahidat építtessen meg a tábor (zömmel) brit foglyaival, melynek határidőre el kell készülnie. Azt a hidat, amely akár a szövetséges csapatok vereségéhez is hozzájárulhat Indokínában. Saito minden hadifoglyot kétkezi munkára kötelez, beleértve a brit tiszteket is, amit Nicholson ezredes megtagad, a genfi konvencióra hivatkozva. A két ezredes közt egy elvi alapú, elhúzódó, személyes párbaj veszi kezdetét, melyből a brit kerül ki győztesen. Saito engedni kényszerül, hiszen erősen közeledik a híd befejezésének határideje, amit az angolok mérnöki tudása nélkül nem tud kivitelezni. Nicholson annak érdekében, hogy emberei megint büszke katonáknak érezhessék magukat, valamint saját egójának engedelmeskedve belemegy abba, hogy segítsen a hidat felépíteni. Az ezredes azonban a híd felépítésének megszállottjává válik...

David Lean egy érzelmi szempontból összetett, és meglepően rétegzett háborús kalandfilmet prezentál, melyben a morális megfontolások és személyes összecsapások sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak, mint az egyébként sem sok "epikus" csatajelenet (bár a finálé során grandiózus látványelemekben nincs hiány). A háború értelmetlenségével, logikátlanságával kapcsolatos attitűdöt azonban mindvégig ott tartja a fókuszban. Számomra a film első harmada jelenti a csúcspontot a hadifogolytábor eseményeivel, vagyis a két ezredes közti párbaj erkölcsi és motivációs mozgatórugóinak a megismerése, persze nem utolsósorban Alec Guinness zseniális játéka miatt. Izgalmas látni a két főtiszt meggyőződéseik mentén zajló állhatatos összecsapását, általuk persze két, merőben ellentétes világszemléletű civilizáció alapértékei is egymásnak feszülnek. Nicholson egyértelműen pozitív kezdeti megítélhetősége viszont a későbbiekben már némi kétkedést ébreszthet a nézőben, míg Saito alakja fokozatosan válik - pragmatikus okok mentén - kicsit emberibbé, elfogadhatóbbá, amely ha nem is klasszikus pálfordulás egyikőjük részéről sem, de mindenképpen egy szokatlan, egyáltalán nem tipizált karakterváltozást eredményez, annak minden feszültségkeltő izgalmával. A tábori helyszínt immár elhagyó középső harmadot tartom összességében a legkevésbé érdekfeszítőnek, és itt-ott a történet is egy picikét leül, vontatottabbá válik, hogy aztán a finálé kidolgozására ismételten visszakapja a néző a film első részének magas nívójú izgalmait és elgondolkodtató jeleneteit. Nicholson ezredes egyre büszkébb tónusú megszállottságával párhuzamosan válik a történetvezetés is egyre feszültebbé és pszichikailag nyomasztóbbá a néző számára, akik a katonákhoz hasonlóan bizonytalanok, hogy Nicholson önmagából kifordulni látszó kollaborációja mennyiben bizonyítási vágyán alapuló, önigazoló, sérült egója miatti nárcisztikus viselkedés, és mennyiben nyugszik valóban a brit katonai közösség morális és mentális szilárdsága megőrzésének átgondolt célkitűzésén. A film jelentős élvezeti faktora az ezredes finoman ambivalens megítélhetőségének kérdése, míg végül a katartikus csúcsponton aztán meghasonlik, és önmaga megideologizált döntéseivel fájdalmasan szembesülni lesz kénytelen, elkerülhetetlenül. A Híd a Kwai folyón finoman szólva nem aratott osztatlan elismerést a japán nézők köreiben, hiszen könnyen érhette az a vád, miszerint dehonesztálóan mutatja be az ázsiai mentalitást és képességeiket. A film ennek ellenére világszinten komoly sikert aratott, 1957 legnagyobb bevételét érte el, és a nyolc Oscar-jelölésből hét fontos kategóriában el is nyerte a díjat. (Ha emlékezetem nem csal, ez volt az első best picture, amely egyaránt elvitte az Oscart, a Golden Globe-ot, és a BAFTA-t is). Az egzotikus táj bemutatásának különösen jót tett az anamorphikus CinemaScope formátum, melyet a rendező ekkor alkalmazott először. David Lean zömmel angol stábbal forgatott nyolc hónapon át a ceyloni dzsungelben (ma Srí Lanka), nem meglepő módon nehéz, trópusi körülmények között, Kitulgala közelében. Előfordultak betegségek, kígyómarások, a hőguta mindennapos volt, és egy rendezőasszisztens halálos autóbalesete is beárnyékolta az amúgy sem könnyű forgatást, ráadásul Lean is csaknem megfulladt egyszer, amikor a Kelani River elsodorta. A filmbéli kórház (Mount Lavinia Hospital) ma szálloda, Colombo, azaz a főváros déli részén. A felhasználandó hidat már a casting előtt elkezdték megépíteni, elefántok segítségével. Felrobbantásához csaknem fél tonna dinamitra volt szükség, a felvételeket öt kamerával rögzítették. A lezuhanásra ítélt vonatot (mely korábban egy indiai maharadzsa tulajdonát képezte) a producer a ceyloni kormánytól vásárolta meg.

Kiemelt kép

További képek: 1+2