Életemet egy filmért – SALÓ, AVAGY SZODOMA 120 NAPJA (1975) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2022-03-05 | Gulyás Dominik

Még a 15 botrányfilm cikkemben említettem egy olasz rendezőt, aki már életfelfogásában is a botrányokat kereste. Marxistaként mélyen vallásos, keresztény létére pedig vállaltan homoszexuális volt. Ő a legendás Pier Paolo Pasolini, aki ma töltené be a századik életévét.

Bár az olasz filmgyártás egyik meghatározó alakja volt, meglepő módon nem a filmezéssel kezdte a pályáját. Tanárként végzett, majd költőként, íróként és teoretikusként tevékenykedett, majd az 50-es években került be a szakmába, mikor Federico Fellinivel együtt megírta a Cabiria éjszakái forgatókönyvét. Innentől kezdve kezdte el őt érdekelni a filmkészítés, mivel ezt a médiumot érezte legközvetlenebbnek az összes többi művészeti ág közül. Első filmjét 1962-ben rendezte meg, ami mögül, akkori mentora is kihátrált. Ez volt A csóró, amiben egy utcai strici sanyarú életét mutatta be a legreálisabb módon. A filmet a maga idejében nem kedvelték nyelvezete miatt, de akkor Olaszországnak egy olyan rétegét mutatta be, amivel sokan nem foglalkoztak (ezt a témát vitte tovább a Mamma Rómában is). Első komolyabb botrányát akkor robbantotta ki, mikor 1963-ban megrendezte A túró című kisfilmjét, amiben egy Jézus filmben játszó statiszta jóllakottan hal meg a kereszten. Az egyház blaszfémiával vádolta az akkor már Európa-szerte ismert rendezőt, hogy aztán a Máté evangéliumával „visszaszerezze” az egyház bizalmát. Innentől kezdve pedig Pasolini rendezői karrierje tovább robogott.

Filmjeiben erősen kritizálta a polgári társadalmat és már életstílusában is kiakasztotta az akkori konzervatív olasz emberek nagyrészét. Későbbi munkáiban már főleg irodalmi feldolgozásokat készített. Egyik leghíresebb adaptációja az Élet trilógiája volt (Dekameron, Cantenbury mesék, Ezeregy éjszaka virága), amiben híres középkori mesegyűjteményeken keresztül éljenezte a nyílt szexualitás gyönyöreit. 1974-ben viszont egy esszéjében mondta vissza utolsó három filmjének tanait, hogy válaszul elkészítse A halál trilógiáját. Ennek első (és utolsó) darabja volt De Sade márki hírhedt regényének adaptációja, a Saló, avagy Szodoma 120 napja.

A történetet (már ha van neki) Pasolini áthelyezte a felvilágosult Franciaországból, a 40-es évek Olaszországába, ahol a Mussolini féle fasiszta bábállam (másnéven Salói Köztársaság) a végnapjait éli. Hogy kiélvezzék a háború utolsó napjait, négy főúr összegyűjt kilenc fiút és kilenc lányt, hogy elzárva őket a külvilágtól, válogatott eszközökkel alázzák és kínozzák meg őket.

Bevallom őszintén, egy igencsak furcsa kapcsolatom van ezzel a művel. Még mielőtt megnéztem volna már borsózott a hátam attól, hogy ilyen alkotások egyáltalán léteznek. Legdurvább horrorfilmek nem sokkoltak ennyire, pedig akkor még csak pár werkfotót és egy igencsak nyomasztó előzetest láttam belőle. Hosszú ideig halogattam a megnézését, mígnem végül engedtem a kisértésnek és megtekintettem Pasolini hírhedt művét. Azóta pedig kettős érzelmek fortyognak bennem. Egyrészt megnyugodtam, hogy végre túlvagyok rajta, másrészt elöntött az indulat, hogy mi a jó isten nyilát láttam én az előbb. És most, hogy a CinemaMom a rendező 100 éves évfordulója alkalmából műsorra tűzi a mester utolsó filmjét, itt az ideje, hogy ezt az érzést kiírjam magamból és egy életre tisztázzam, hogy mit gondolok erről a filmről.

Egyrészt úgy gondolom, hogy ezt az alkotást nem lehet annyiban lekezelni, hogy jó vagy rossz (hiába volt Pasolini célja a szélsőséges megbotránkoztatás). Ismerni kell hozzá a rendező életét (az apja fasiszta tiszt volt), munkásságát (a Teoréma és a Disznóól, mind hasonlóan megbotránkoztatók voltak) és a világhoz való viszonyát. Épp ezért induljunk ki abból először is, hogy mi volt a célja a rendezőnek ezzel a filmmel.

 „A Salòval mindazokhoz fordulok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a Hatalmat, azért, amit az emberi testtel művel: dologgá aljasítja, s ezáltal az embert megfosztja személyiségétől. A hatalom anarchiája ellen is szólok, mert a hatalomnál nincs anarchikusabb, mert a hatalom mindig azt teszi, amit akar, a végletekig önkényes, kizárólag saját szükségletei hajtják, más logikát nem tűr. Mindenki azt a hatalmat gyűlöli legjobban, amely leigázza. Én tehát különös hévvel gyűlölöm azt a hatalmat, amelytől most, 1975-ben szenvedek. Ez a hatalom olyan rettenetes eszközökkel manipulálja a testet, hogy még Hitlertől sincs mit irigyelnie.”

Ahogy Pasolini is nyilatkozta filmje a hatalom ellen szól, ami az emberi testet eszköznek tekinti, és mint valami rossz óvszert, elhajítja az út szélére, miután használta. Ez a fajta indulat és düh pedig erőteljesen átjön a filmből. A négy főúr indokolatlan orgiái, csak azt a célt szolgálják, hogy minket jó érzésű nézőket, egyszerűen felbosszantson. Hiába van egy szabálykönyv, amit az áldozatoknak be kell tartaniuk (különben büntetés jár érte), ha ezek a főemberek aztán saját maguknak mondanak ellent. Erre talán az egyik legerősebb érv, amikor a vacsora asztalnál az egyik őr elgáncsol, majd megerőszakol egy szolgálólányt, hogy aztán az egyik uraság saját hátsóját mutogatva beálljon az áldozat helyére. Ha itt a cél a fasiszta rendszer elnyomásának ábrázolása lenne, akkor, miért erőszakoltatja meg magát az elnyomó is? A másik erős példa a kényszerházasságnál van, amikor ráerőltetik egy fiatal párra, hogy szemük előtt kezdjenek el szeretkezni, pedig a szabályzatuk tiltja, hogy különneműek testileg érintkezzenek egymással. Most már kezdem azt hinni, hogy Pasolininek a célja itt megint csak az volt, hogy ezeket a főurakat karikatúra módjára, ellentmondásos figuraként ábrázolja, akik még a saját szabályaikat is megszegik és ezzel saját magukat erőszakolják meg (szó szerint). Bemutatva ezzel, hogy a hatalomnak nincs rendszere, egyszerűen csak élvezi, hogy tét nélkül azt tehet a nála alsóbb rendűekkel, amit csak akar.

A másik eszköz, amivel a rendező a néző kiakasztására törekszik az a profán és határokat nem ismerő trágársága. Pasolini Dante: Isteni színjátéka alapján körökre osztotta fel a filmjét (a mániák, a szar és a vér köre) és mindegyiknek van egy madámja, akik a legripacsabb, legfellengzősebb módon mesélik el fetisizmustól egyáltalán nem mentes történeteiket. Ezek pedig tartalmaznak minden féle testnedvet, amit csak az ember kipréselhet magából. Miután a madámok történeteikkel felizgatják uraikat, azok az áldozatokon vezetik le fétisüket. Mi pedig premier plánban nézhetjük végig (Tonino Deli Coli amúgy gyönyörűen megkomponált képein keresztül), ahogy megalázzák, megkínozzák, majd megölik, ezeket a szerencsétlen gyerekeket.

Pasolini magához hűen itt is inkább amatőrökkel dolgozott, hogy hitelesen adják elő a szenvedést, azonban a hatalom embereinek szerepéhez régi korok tapasztalt színészeit castingolta be, mint például Elsa De Giorgi-t.

Ezek után mondhatjuk azt, hogy Pasolini elérte a célját. Filmje valóban indulatokat vált ki és a legocsmányabb módon karikírozza ki a hatalom gusztustalan arroganciáját. Azonban mégis felmerül egy bizonyos kérdés a nézőben, miután már a végefőcím lezárja ezt az eredetileg öt (!) órásra tervezett szenvedést. „Erre mi szükségem volt?” És ez az a pont, ahol a Saló számomra megbukik. Hiába éri el célját és botránkoztatja meg a nézőt, egyszerűen nem kapjuk meg a magyarázatot, hogy miért volt erre szükségünk? Ez olyan, mint mikor egy lecsúszott ember akar téged megtanítani a szeretetre és az elfogadásra, miközben ő maga elhord mindenkit, aki nem ért egyet vele. Itt nem azzal van baj, hogy a film botrányos akar lenni, hanem azzal, hogy ezt céltalanul csinálja. A madámok történetei egy idő után önismétlővé és manírossá válnak, a kínzások prezentálása pedig primitívé. Nincs tétje az egésznek, csak az öncélú provokálás. Pasolini itt sajnos azt csinálja velünk nézőkkel, mint a főurak az áldozatokkal. Rajtunk vezeti le a felgyülemlett indulatait a világgal szemben.

És mielőtt megkapnám, hogy ez a film túl okos, ahhoz hogy felfogjam, hadd hozzak egy ellenpéldát, ami hasonló eszközökkel él, de egy sokkal jobban elkészített filmnek tartom. Ez pedig Peter Greenaway 1989-es hasonlóan keményen provokáló filmje A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője. Ugyan olyan provokatív módon mutat be a pöffeszkedő úri osztálynak, de ott volt egy történet, voltak benne karakterek, azok egymással interaktáltak és nem toporzékoltunk egyhelyben, mint a Salónál, ahol a madámok története és a kínzások ciklusa váltja egymást folyamatosan, miközben nem haladunk semerre sem.

Szóval, hogy őszinte legyek én meg tudom érteni azok táborát, akik szerint ez a film rosszindulatú és káros. Azzal, viszont hogy a film összes kópiáját el kéne égetni és felelősségre kell vonni mindenkit, aki szerepet vállalt az elkészültében, azzal viszont nem. Bármennyire tartom a Salót egy öncélú, rosszindulatú provokációnak, amiben csak indulat van, de üzenet egy sem, mégsem érdemli meg Pasolini azt a gyűlölethullámot, amit ez után kapott. És ezt nem csak azért mondom, mert a film bemutatója előtt pár nappal ismeretlen tettesek meggyilkolták őt (a film ellopott tekercseivel odacsalva őt a tett helyszínére), hanem azért mert egy alkotót nem ítélhetünk meg egy mű alapján. Egyszerűen csak fel kell mérni a terepet, leszűrni az érzéseinket és továbbhaladni. Nem tudjuk, hogy A halál trilógia hogy folytatódott volna tovább. Az is lehet, hogy a Saló csak egy egyszeri mellényúlás volt vagy egy megbomlott elmének az utolsó segélykiáltása. Mindkét opció lehetséges, de ezt már nem tudjuk meg.

Én a filmet nem tudom ajánlani, csak azoknak, akik hozzám hasonlóan szeretik a kihívásokat és hajlandóak végignézni egy olyan alkotást, amiben ezüst tálcán kínálják fel a szart, amit aztán a főurak jóízűen elfogyasztanak. Bon Apetit!

Képek: TMDb