Nincsen tett következmények nélkül – ÍTÉLET NÜRNBERGBEN (1961) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2022-08-21 | Szombati Zoli

A tárgyalóteremben játszódó mozgóképek (ritkább eset, hogy az egész cselekmény kizárólagos szinteréül szolgál) általában figyelemreméltó, továbbgondolásra késztető tartalommal kecsegtetik az érvrendszereket felvonultató monológokra és a változatos dinamikájú, konfrontatív dialógusokra fogékony nagyérdeműt, így - potenciálisan legalábbis - az igényesen szórakozató filmdrámák jelentős szeletét képezik. Nem véletlen, hogy számos legendás alkotás született már ebben a műfajban, legyen az akár polgári, akár büntetőpert feldolgozó mozi. Jó például szolgál A vád tanúja, a Tizenkét dühös ember, a Ne bántsátok a feketerigót!, az Apám nevében, a JFK, az Egy becsületbeli ügy, a Philadelphia, a Larry Flynt, a provokátor és persze az Ítélet Nürnbergben is. Jellegzetességük, hogy egy karakteres, gyakran ideológiai alapú rendezői állásfoglalás jóval nagyobb mértékben válhat bennük dominánssá, mint általában, illetve ami szintén nem mellékes, hogy több eltérő nézőpontból is körüljárható ugyanazon témafelvetés, amíg a végső konklúzió ítélet formájában megszületik. A drámákkal foglalkozó filmrendezők illusztris csoportját képviselik, akik társadalmi problémákat vizsgálnak, gyakran élnek a frontális kritika eszközeivel, egyszóval határozott véleményüket ültetik mozgóképre. Oliver Stone, Sidney Lumet, Milos Forman sohasem ijedt meg a saját árnyékától, de hasonló habitusú direktor volt Stanley Kramer is. Jogi egyetemre készült, de végül nehéz témákat boncolgató, szenvedélyes filmrendező lett, méghozzá az a fajta, aki a közgondolkodásra, a társadalom lelkiismeretére is hatást gyakorol, többek között ezért is örvendett nagy tiszteletnek a szakmában. Liberális eszméket valló, idealista személyiségtípus volt (ami Hollywoodban nem különösebben meglepő), aki nem kedvelte az előítéletes gondolkodást, és kiállt a feketelistára száműzöttek védelmében. Az '50-es-'60-as években volt pályája csúcsán, majd az idők szavát megérezve a következő évtizedben visszavonult, hiszen a '70-es évekre anakronizmusnak számított a filmvilágban. Az Ítélet Nürnbergben egyik érdekes aspektusát az adja, hogy a rendező amerikai. Kramer részéről ez egy bátor vállalás volt, hiszen nekik azért jóval korlátozottabb tapasztalásuk lehetett a totalitárius rendszerek kifejlődéséről és működéséről.

A feldolgozott történet eredetileg egy CBS antológia sorozat (Playhouse 90) epizódja volt két évvel korábbról: Abby Mann a saját egykori forgatókönyvét adaptálta nagyvászonra. Alapjául az 1947-es "bírák pere" szerepelt, melyben tizenhat vádlott vett részt, a film azonban négy személybe sűríti az amerikai ítélőszék elé került német prominensek számát, és az évszámot 1948-ban jelöli meg. Utóbbira azért volt szükség, hogy a csehszlovákiai kommunista puccs és a berlini blokád hátterében játszódhasson le a nyolc hónapot felölelő fiktív tárgyalás, így magyarázatot adhasson arra az nézőpontra, hogy mi szólhatott volna a legszigorúbb büntetési tételek ellen. (A németek támogatásának megnyerése így sokkalta nehezebb). Mint Stanley Kramer filmjeinek többségében, a szereposztás ezúttal is elsőrangú. Haywood főbírót Spencer Tracy játszhatta, aki a pályafutásának utolsó szakaszában szinte csak a rendezővel forgatott: ez volt a második a négy közös munkát illetően. Tracy a megelőző filmben - Aki szelet vet - védőügyvédet alakított, idősebb korában különösen feküdtek neki a bölcselkedő, érveket felsorakoztató karakterek. A perbe fogott német ügyészek és bírák (élükön Ernst Janninggal) ügyvédjét az osztrák Maximilian Schell (Hans Rolfe) játszotta, míg a vádat Richard Widmark (Tad Lawson ezredes) képviselte. Widmark kiemelkedő teljesítménye nekem lényegesen jobban tetszett, Schell bizonyos jelenetekben az én ízlésemnek túl teátrális volt, bár az kétségtelenül nem kis dolog, hogy német anyanyelvű létére szinte végig angolul beszélt, és jól is tagolt. A rendező ugyanis gyakorlatias, nem kevésbé elegáns, ám némileg meglepő módszert választott a nyelvi különbségek praktikus áthidalására. A védelem első német szónoklata alatt Schell a mondat közepén(!) váltott át angol nyelvre, mindemellett egy hirtelen kamerafókuszálás is jelezte a váltást. Nyilván az húzódhatott meg mögötte, hogy Kramer a német megszólalásokat nem akarta teljesen száműzni a történelmi fókusz miatt, viszont túlságosan széttördelte volna a cselekményt, hogyha folyamatosan a fejhallgatókkal és a teremben ülő fordítók kivárásával kellett volna bíbelődni. Komoly érdekesség, hogy Marlon Brando még lobbizott is, hogy Rolfe karakterét eljátszhassa, de német ajkú színészhez ragaszkodtak. A film kiemelkedő fénypontja Marlene Dietrich (Frau Bertholt) részvétele, hiszen a legendás "kék angyal" utolsó előtti szerepéről van szó. A tárgyalást végig figyelemmel kísérő, kimért asszony egykori férje német tábornok volt, akit korábban halálra ítéltek, így a nő egykori kiváltságos életét is elvesztette. Különösen "pikáns" és nehéz volt ez a szerep annak a fényében, hogy Dietrich nyíltan szembehelyezkedett a náci rezsimmel és kultúrpolitikájával, amikor megtagadta azt. Onnantól az Államokban forgatott (és kapott állampolgárságot), sokszor nagy rendezőkkel. Az intelligens, lelkiismereti alapon megbánást tanúsító, önutálatba forduló Janning karakterét Burt Lancasterre bízták (Laurence Olivier eredeti kiszemeltként nem ért rá), aki a kevés szövege ellenére mégis hangsúlyossá tudott válni. Judy Garland, az egykori nehéz természetű MGM sztár személyes problémáktól terhelten már hét éve nem forgatott filmet, Kramer pedig visszatérési lehetőséget adott neki egy drámai mellékszerepben (Irene Hoffman), amely rémület és zavarodottság hiteles alakítását követelte meg. Hasonló okokból választotta Montgomery Cliftet (Rudolph Petersen), annak tudatában is, hogy milyen komoly alkoholproblémái vannak. A színészgárdából már csak William Shatner él, aki meglehetősen fiatalon vett részt a filmben. 

A kulisszákat a tárgyalás jelenti, mialatt a Kramer által okosan felépített narratíva két fő témát jár körül okulásképp: a kollektív és az egyéni felelősség problematikáját, illetve a totalitárius rezsim 1933-tól felgyorsuló progresszív hatalmi térnyerését a problémáktól sújtott német társadalomban, amely konszolidálhatatlansága révén egy ponton túl törvényszerűen maga alá gyűrte a legelemibb morált és infernális civilizációs katasztrófába torkollt. Noha később maguk is megtették a szükséges önvizsgálatot a kulturális tér nyújtotta lehetőségekkel, a német nép számára 1961-ben azonban még kifejezetten sokkoló volt egy ilyen szembesítés (az Ítélet Nürnbergben világpremierjét Berlinben tartották), ráadásul a koncentrációs táborok felszabadító csapatok által készített, nyíltan felkavaró képsorait tudtommal korábban mozifilmen még nem lehetett látni. (Kisebb csoda szerintem, hogy akkoriban keresztül mehetett a hollywoodi cenzorbizottságon). A történeti szál foglalkozik a civil lakosság ellen "a törvény nevében" elkövetett, nem harci cselekményeken alapuló állami bűnök kérdéseivel (például kényszersterilizálások, fajgyalázási vádakat követő megtorlások, kisebbségek elleni durva fellépések) és a persorozat geopolitikai vetületeivel is. A film tematikájában ezek az antihumánus társadalmi intézkedések erkölcsileg teljességgel illegitim döntésekként értelmezendőek, tehát Kramer - helyesen - eleve elveti a rendszer megalkuvó kiszolgálói részéről a "parancsra tettem" vagy a "hazaszeretetből, az országomért tettem" típusú védekezésnek a komolyan vehetőségét, a tragikus következmények ismeretében. A rendező mindkét fél érvrendszerének kifejtésére biztosítja a kellő mozgásteret az erős jeleneteket tartalmazó három órás játékidő során, a szájbarágó stílustól teljesen tartózkodva. Érdekes szempontként szerepel a világ hallgatása miatt felvetődő kollektív cinkosság boncolgatása. A film elkészültének idején a Nemzetközi Törvényszék által elítélt háborús bűnösök közül mindössze hárman ültek még a Spandau börtönben (köztük Albert Speer és Rudolf Hess), míg az amerikai zónában tartott tárgyalások elítéltjei közül már senki sem... A tizenegy Oscar-nominációt és két díjat (Schell alakítása és Mann forgatókönyve) besöprő dráma képi megvalósítása fekete-fehér: az operatőr a rendezővel gyakorta együttműködő, Budapesten született Ernest Laszlo (László Ernő) volt, aki alkalomadtán igyekezett kerülni a teljesen statikus beállításokat svenkelő kameramozgásokkal, illetve a tárgyalóterem stúdiódíszletét eleve görgőkre építették a mozgathatóság érdekében. A film jelentős részét Hollywoodban forgatták, zömmel a Revue Studios területén (ez volt a Universal tévéfilmes stúdiója, 1963 után Universal Television-re nevezték át), hiszen itt építették meg a tárgyalótermet, de a közelben volt található a '30-as évek végén létrehozott egykori Tower of London nevű díszlet is, melyet a börtönudvar jeleneteihez vettek igénybe. Kramer eredeti helyszínnel kapcsolatos elképzelése nem vált be, mert az Németországban továbbra is mindennapos használatban volt, azonban néhány külső felvételt szerencsére készítettek Nürnbergben, Spencer Tracy részvételével. Haywood bíró városlátogatásakor feltűnik a Frauenkirche előtti piactér és a Frauentorturm erőd melletti villamosmegálló, hatvan éve természetesen másabb környezetben. A legizgalmasabb helyszín a Zeppelinfeld, amely történelmi mementó, hiszen Hitler itt szónokolt az NSDAP pártgyűlésein. 1961-ben még léteztek az oldalsó nagy oszlopsorok, ezek monumentalitása sokat hozzátesz a rövid jelenet erejéhez, melyben a magányosan sétáló bíró próbálja elképzelni, hogyan ragadhatta el Németország lelkét a Führer. 

Kiemelt kép

További képek: 1+2