Lélekbalzsam – E.T. - A FÖLDÖNKÍVÜLI (1982) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2022-09-06 | Juhász Péter

4 éves lehettem, amikor apai nagymamámnak köszönhetően, aki a Diadal (mai Tabán) moziban dolgozott, többször benézhettem a kis terembe, különféle matiné előadásokra, délelőtti vetítésekre. Volt, hogy játékfilmekre is beülhettem, ezek egyike volt Steven Spielberg 1982-es mesterműve, mely örökre meghatározta életem, a mozgókép iránti elfogult rajongásom, és arra az útra terelt, aminek köszönhetően jelen sorokat is írom.

A kis botanikus földönkívüli története, több mint mozi. Szív és lélek őszinte munkája, érzelmek kavalkádja, ragyogó égi csillogás, magával ragadó mozzanatok különös elegye. Ahhoz, hogy érdemben megértsük a filmet, érdemes tudni, hogy a film koncepcióját egy képzeletbeli barát adta, amelyet Spielberg a szülei válása után hozott létre. Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz, hiszen nincs csodálatosabb dolog a gyermeki léleknél. Még tiszta, sérülékeny, zsigerből reagál a külvilágból érkező traumákra, törésekre.

Magam is elvált szülők gyermeke vagyok, átéltem én is milyen, amikor felbomlik a családi egység, kicsúszik a biztonságot jelentő talaj a lábunk alól, és semmi más nem kell, mint egy biztos pont, amibe megkapaszkodhatunk. Spielberg korszakos mesterműve ezt az érzelmi állapotot festi meg hibátlanul a vásznon. Segítségére ott van a kiváló színészekből álló csapat, egy lenyűgöző zenei virtuóz, mesteri operatőr, és a valaha megírt legszebb történetek egyike.

E.T. földi kalandja igazából Elliott (Henry Thomas) vágyódása a biztonság után, az ölelés melegségére, egy megértő szóra. Valamire, ami visszarántja a biztos talajra, miután az széthullani látszik, családjával egyetemben. Már a történet elején kiderül; apu elment otthonról, anyut (Dee Wallace) kínozza ez a tudat, ő pedig bátyja (Robert MacNaughton) és húga (Drew Barrymore) között őrlődik, a felnövésben levő kiskölykök összes problémájával. Ebbe a kaotikus univerzumba pottyan bele a távoli űrből a kis botanikus, akit szintén elhagytak társai, aki ugyanúgy fél és keres valami biztonságot nyújtó dolgot ebben a távoli idegenben.

Lehet, életemben most először értem meg igazán egyik legnagyobb kedvencem, ahogy pötyögöm jelen sorokat. Ahogy Elliott és testvérei megismerik E.T.-t, úgy nyílik új kapu a hétköznapok egyhangúságában. A két magányos lélek egymásra találása adja meg a történet velejét, az érzelmek tengerén hányódó csónakok egymásba kapaszkodva haladnak előre az ismeretlenbe. Spielberg, mint minden filmjében precízen kimérve adagolja nemcsak a szívmelengető pillanatokat, hanem, mint az életben, szabadjára engedi a fájdalmas történéseket is, hiszen nincs olyan, hogy örökké jó, de szerencsére örök rossz sem lehetséges. Nem bonyolult a sztori, mégis, pontosan ettől lesz kiváló mozgóképes élmény E.T. kalamajkája. Elliott, amint megérti, hogy a honvágy mindenek felett áll, megpróbál tesóival a kis jövevény segítségére lenni, és noha eleinte a félelem a nagyobb úr, idővel a bátor összefogás meghozza gyümölcsét, a gyermeki létre oly nagy veszélyt jelentő, felnőtt dolgok felett is sikerül győzedelmeskedni, a kis űrbotanikus pedig végre hazatérhet.

Spielberg félelmetes érzékkel nyúlt az alapanyaghoz. Kiváló operatőre, a néhai Allen Daviau lenyűgöző felvételein keresztül szinte kizárólag a gyermekek magasságában maradunk, a „csúnya felnőtteket” kizárólag derékig látjuk. Ezzel is érzékeltetve, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az élet sűrűjében kiskölyök fejjel. Mint amikor elvesztünk egy áruház végtelennek tűnő labirintusában, és kétségbeesve keressük aput meg anyut. E.T. mesés történetéhez Spielberg örök muzsikusa, John Williams írt csodás dallamokat, melyet ha meghallom, most is azonnal könnybe lábad a szemem. Nem sok olyan filmet ismerek, ami ennyire magával ragad, mely egy életre bekúszik szíved legmélyére, lelked meleg fészkébe, és veled marad. Nem tudom hányszor láttam már, de hiába őszül lassan a halántékom, ahogy felcsendül a film ikonikus zenei témája, én ugyanúgy ámulok a vászonra, mint a kissrác anno, a Tabán mozi termében.

Spielberg élete egyik legfőbb alkotását, egy valódi remekművet hozott össze a Universal Pictures égisze alatt. A főbb szereplők brillíroznak a rájuk bízott karakter megformálásában, Peter Coyote hibátlanul jeleníti meg az egyetlen felnőttet - a gyerekek édesanyja mellett -, aki végül megérti E.T. szabad létéhez való jogát, és felismeri a kölykök átható szeretetét a kis űrbeli manó iránt. Lehet, sokaknak tömény giccs, de számomra és még sok millió rajongónak az E.T. pontosan azt jelenti, amiért a mozi megszületett; nagybetűs varázslatot. Azt a páratlan hangulatot, érzést, amit semmi más nem képes közvetíteni, kizárólag a mozgókép mesés univerzuma.

Steven Spielberg egyik legszebb filmje most IMAX formátumban is napvilágot lát, hogy újra meg újra elkápráztassa a közönséget. Egy aprócska lélek-sziget a nagy rohanásban, amiben lassan mindannyian elfeledjük; milyen felemelő érzés volt gyermeknek lenni. Épp ezért, itt az idő ismét elmerülni belsőnk legmélyében, és meghallani a szív dallamát, amint felbukkan a vásznon ez az imádnivaló, ráncos kis totyogó.