Virgil Starkwell kalandjai – FOGD A PÉNZT ÉS FUSS! (1969) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2022-11-13 | Szombati Zoli

Ezúttal Woody Allen legelső olyan mozifilmjével foglalkozom, amely érdemi visszhangot váltott ki, ráadásul a rendezői debütálását is elhozta a '60-as évek legvégén. Stand-up comedy-s múltja miatt különféle tévés tartalmakhoz íróként csatlakozott ő már korábban is, illetve pár filmben feltűnt, de azok nem jelentősek. A fentiekből következően a Fogd a pénzt és fuss! volt az első olyan mozija, amelyet írt, rendezett, és főszereplőként vett részt benne, ennélfogva a később erősen felívelő karrierje kiindulópontjaként fontos mérföldkő. A film Magyarországon is elég nagy népszerűségnek örvend, hiszen poénjai örökzöldek, ráadásul a szinkronja is zseniális - de erről még később. Azt érdemes hozzátenni, hogy ezúttal írótársa is akadt, mégpedig Mickey Rose személyében. A tengerentúlon népszerű komédiaszerző volt (például Johnny Carsonnak is dolgozott), Allennel pedig a gimnázium óta ismerték egymást, mindketten jazz rajongók voltak, szóval egy srófra járt az agyuk. Igen kedvező körülménynek számított, hogy a gyártó Palomar Pictures - ekkoriban egy rövid ideig az ABC csatorna divíziója - teljes kreatív kontrollt, azaz szabad kezet adott Allennek, a stáb kiválasztás és a végső vágás jogát is beleértve: innentől kezdve ugyanezt a módszert követhette a későbbi nagy filmjeiben is. Ha mindez nem volna elég, egy nagyon meghatározó munkakapcsolat szintén ekkor vette kezdetét. (Sőt tulajdonképpen kettő, a vágóról majd az értékelési szakaszban). Ha Woody Allen alkotásainak stáblistáit olvassuk, Charles H. Joffe nevével szinte minden egyes alkalommal találkozhatunk, aki a 2008-as haláláig producerként segítette hathatósan a szerző egész munkásságát. Az újonc rendező nem nagyon kért segítséget a tapasztaltabb filmesektől, próbált ösztönösen cselekedni. Bár elsőként még Jerry Lewis-nak ajánlotta fel a lehetőséget, ő azonban nem ért rá. (Lewis játszotta De Niro mellett a másik főszerepet A komédia királyában). Arthur Penntől mindenesetre kapott némi iránymutatást, elsősorban technikai téren (például logisztika, a felvételek színkorrekciója). Allen mozgóképes tájékozottsága már ekkor jelentős mérvű volt, így számos kedvencét referenciaként próbálta felhasználni az egyes jelenetekben. Önbizalommal azonban nem rendelkezett, így a későbbi munkamódszerével ellentétben ekkor még rengeteg rövid felvételt készített, a legkülönbözőbb szögekből.

A fergeteges komédia mindössze két főszereplőt vonultat fel: a csecsemőként kifejezetten szépreményű, felnőttként azonban még bűnözőnek is alkalmatlan Virgilt természetesen Allen személyesíti meg, a nőjét - aki egy igazi naiva - pedig Janet Margolin (Louise) játssza. Miközben "űzött vadként" vándorolnak Virgil viselt dolgai miatt államról államra, a párosuk mindvégig kitűnően funkcionál. A színésznő élete egyik legjobb élményének nevezte a filmben való részvételét, ráadásul Allen egy rövidebb jelenet erejéig később meghívta az Annie Hall forgatására is. A rendező a szerep kapcsán elsőként az akkori feleségére gondolt, de mivel Louise Lasser teljesen ismeretlennek számított azidőtájt, így letett róla. (A nő a film végén a ház melletti parkolónál egy rögtönzött riportban azért megjelenik). A számos jelenet és ál-interjúrészlet miatt sok szereplőt láthatunk, de többségük legfeljebb a kor embere számára lehetett ismerős tévés aktorként (például James Anderson, Lonny Chapman). Még amatőrök is szerephez jutottak (elsősorban a börtönben játszódó szcénák során), mivel hitelesebbnek tűntek, mint a karakterszínészek. Kiemelendő a narrátor, aki időközönként vicces monológjaival fűszerezi a cselekményt. Jackson Beck viszont profi volt, számos valódi dokumentumfilmhez és rádiójátékhoz adta a hangját korábban. A bevallottan önéletrajzi ihletésű elemeket is tartalmazó film a stílusát tekintve "mockumentary". A rövid tréfás jelenetek többnyire laza kollázsán alapuló, improvizatív fake-dokumentum műfaj a '60-as évek közepén kezdett kiteljesedni, épp a Fogd a pénzt és fuss! volt az, melyen keresztül a közönség széles körben megismerhette. (A mockumentary nem tévesztendő össze a pseudo-dokuval, amely drámákhoz szolgáltatja a keretet, jó példa rá a Cloverfield). A rendező kezdetben fekete-fehér megvalósításban gondolkodott a stiláris jegyeket hitelesítendő, ezt az egy lényeges elképzelését azonban megvétózta a stúdió. Ezúttal tartalmi ismertetést teljesen felesleges írni: a film Virgil Starkwell lúzer életének mélyenszántó eseményeibe avatja be a nézőt, egészen a hányatott sorsú gyermekkortól a nyolcszáz éves börtönbüntetésig bezárólag. :) Néhány emlékezetes poén azonban álljon itt, örök mementóul: "Virgilnek esze ágában sincs, hogy kiszabott teljes büntetését börtönben töltse. Szökést tervez egy darab szappan és némi cipőpaszta segítségével. /  Csak semmi cicó, nálam van a slukker. /  Nincs olyan börtön, amelyben nekem maradásom volna - fejtegeti egyik rabtársának. Ha életem végéig itt kell raboskodnom érte, akkor is megszököm! / - Kellene egy torta. Egy nagy torta, csokoládébevonattal. - Na de Virgil, te allergiás vagy a csokoládéra! / Virgil panaszra fakad és ezért iszonyatos megtorlásban részesül. Néhány napra izzasztókamrába zárják egy biztosítási ügynökkel. / - Gyereket várok, Virgil. - Na ne marháskodj! - Ez komoly, voltam már orvosnál is, ő mondta. Ez lesz majd a karácsonyi ajándékod. - Elég lett volna egy nyakkendő is. / Látlak-e még Lujzaaa, de messze vagy Mississippi!"

A film célja Allen bevallása szerint csak és kizárólag a nevettetés volt. Bár még másfél órás sincsen, egy komplett gegcunamit zúdít a nézőre, melyek jó része tényleg nagyon vicces, így a Fogd a pénzt és fuss! príma vígjáték-klasszikus. A magyar nézők szerencséjére a szövegcentrikus film parádés szinkront kapott, elsősorban természetesen Kern Andrást és Bodor Tibort kell megnevezni - utóbbi narrátorként egészen zseniálisat nyújtott. (A filmet nekik köszönhetően még sosem láttam eredeti nyelven). A rendező célja - Buster Keaton nyomdokain - a rögtönzések kifejezett bátorítása volt, hiszen az esetlegesség is humorforrásként szolgálhat ebben a műfajban, ha jól van elcsípve egy-egy pillanat. A stand-up szerű helyzetkomikumon alapuló, önironikus poénokban is bővelkedő jelenetekben a képi világ kevésbé volt fontos, mely nem egyszer valóban eléggé elnagyolt. A mockumentary stílust Allen később a Zelig című 1983-as filmjében fejlesztette vizualitásában is nívós szintre, igaz abban archív felvételek is bőven vannak. A cselekmény erős kohéziót nyilván nem mutat, a szkeccsek megfelelő összefűzésében a vágó feladata jelentős. Itt Ralph Rosenblumot szükséges feltétlenül nevesíteni, aki számos hasznos tanácsot adott a szárnypróbálgatás fázisában járó Allennek mint konzultáns, sőt a későbbiekben sok közös munkájuk akadt, köztük az Annie Hall is. A kezdő rendező meg is fogadta a szakember javaslatait, például a film befejezésével kapcsolatban: eredetileg egy lehangoló verzió tervezett, de végül egy sokkalta könnyedebb végkicsengést kapott. Rosenblum az összes jelenetet (beleértve a kivágottakat is) átnézte, és gyakorlatilag teljesen újraszerkesztette a filmet, ami a tempónak is jót tett. A forgatást kezdetben Chicagóba, majd New Yorkba tervezték, azonban érdekes módon San Franciscóban valósult meg, mely város később sem maradt idegen Woody Allen számára (Los Angeles-szel ellentétben), hiszen olyan nívós mozijainak adott otthont mint a Játszd újra, Sam! és a Blue Jasmine. A város és környéke több másik állam térségét is megjelenítette a történet menetéből következően. Mivel a film jó ötven esztendős, így némely helyszín azonosítása bizony nem egyszerű, de azért fogok tudni mondani érdekes példákat. A belső helyszínek nagyobb részét kitevő "Stage A" egy tévéstúdió volt a Mission Districtben. Az éttermi vacsorát ugyanott forgatták a Montgomery Streeten (Ernie's Restaurant), ahol anno Hitchcock a Szédülés egyik jelenetét (ma már sajnos nem létezik). Az utcazenekar a Mission Streeten menetelt, miközben Virgil a csellótudását villantotta meg. Egy saroknyira található ugyanebben az utcában az állatkereskedés helyszíne. A Clement Street és a 9^th Avenue sarkán található Bank of the West épületében történt a nézeteltérés a bankrablásra felhívó papírossal. Virgil és Louise a Golden Gate Parkban találkozott egymással, a Spreckels Lake partján. Nem igazán szokás működő börtönöket használni forgatási célból, az idevágó jeleneteknek mégis a hírhedt San Quentin adott teret, sőt statisztaként elítéltek is megjelentek a filmben. A cellasoroknál egy szintet engedélyeztek forgatási célokra, az északi blokkban.

Kiemelt kép

További képek: 1+2