Istent játszva – TÖKÉLETES MÁSOLAT (1995) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2023-01-22 | Szombati Zoli

A '90-es években a mozis felhozatal olyan színvonalat volt képes megütni, hogy akkor és ott a bőség zavarának csalóka fénytörésében még egész jó filmek is relatíve közepesnek tűnhettek, emiatt igazán csak az utókor értékelte őket a maguk jogán. Az lehet - részben legalábbis - a titkuk, hogy ennek az évtizednek a filmjei egyfelől már a modernitáshoz tartozóak, másrészt napjainkra a negyedszázados időtáv patinájával egyaránt rendelkeznek, így érzésem szerint nagyon kellemes visszatekinteni rájuk filmrajongói szemmel. A Tökéletes másolat pont a fenti okfejtésnek megfelelő példa, amely szerencsétlen módon időzítve David Fincher Hetedikje után egy hónappal került premierre, így a zsáner egyik legjobbjának árnyékában szinte törvényszerűen elhalványult, mérsékelt sikerrel fogadta a közönség. A '90-es években a serial killer filmek immár a harmadvirágzásukat élték, melyhez A bárányok hallgatnak adta meg a kezdőlöketet - Jonathan Demme borús thrillere után még jópár figyelemreméltó alkotás született, sőt nem egy került be a műfaj legmeghatározóbb ikonjainak sorába. Ami a Tökéletes másolatot illeti, a legelső forgatókönyvi verzió nem kecsegtetett semmi jóval, a sablonos hentelős panaleket még egy erőltetett szerelmi szál is súlyosbította volna. Így amikor a Warner Bros. célzottan megkereste az angol tévés krimisorozatokon edződött Jon Amiel rendezőt, ő élből visszautasította, mivel csak egy öncélú erőszakban tobzódó, kiszámítható, felesleges hollywoodi tucatfilmet nézett ki belőle. A producerek azonban annyira ragaszkodtak hozzá, hogy szabad kezet adtak neki az általa szükségesnek ítélt változtatásokhoz, ami viszont egészen jó ajánlatnak tűnt annak a fényében, hogy Amiel két női főszereplőben gondolkodott (eredetileg a vezető nyomozó férfi lett volna), a krimi cselekményének kidolgozását pedig a pszichikai dráma irányába akarta továbbfejleszteni. A rendezőt különösen az inspirálta, hogy a nőkkel szembeni erőszakot elkövető sorozatgyilkos ügyét ezúttal nők oldhatják meg, ami egy merőben új perspektívát jelentett. Az első draftban megírt romantikus részeket így rögtön ki lehetett gyomlálni, noha a Will Patton által játszott féltékenykedő karaktert így is teljesen szükségtelennek, sőt kínosnak éreztem.

Amiel határozott elképzeléssel állt elő, hogy melyik két színésznőt szeretné megnyerni a főszerepekre. Meglepetésnek mondható, hogy a karrierje csúcsához tartozó időszakban Sigourney Weaver egy ilyen jellegű filmhez aláírt, de meglátta benne a kihívást, hiszen a karaktere egyáltalán nem szokványos. A rendező izgalmasnak találta, hogy Ellen Ripley megformálója - aki ráadásul kifejezetten magas - egy ennyire sebezhetővé vált, pánikbeteg pszichiátert (Dr. Helen Hudson) játsszon, ráadásul Weaver nagy hitelességet sugároz egy intellektuális alapbeállítottságú személyiség bőrében. A színésznő megelőzően is remekelt Roman Polanski zseniális drámájában (A halál és a lányka), hasonlóan instabil karaktert hozva. Szintén tudatos választás eredményeként került a produkcióba a kifejezetten alacsony, törékeny  alkatúnak látszó, de határozott arckifejezéssel rendelkező Holly Hunter, akinek viszont cselekvő karaktert (M.J. Monahan nyomozó) kellett eme fizikai adottságai mellett megtestesítenie. (A kifejezett magasságkülönbség miatt a közös jelenetek egy részét úgy kellett beállítani, hogy Sigourney Weaver lehetőleg üljön). Hunter karrierje ekkortájt indult be igazán, a Zongoralecke jelentős kritikai sikere után, melyért Oscart is nyert. Sorozatgyilkosból mindjárt kettőt is felvonultat a film, viszonylag ritkán látott arcokkal. William McNamara (Peter Foley) kiemelendő, mert egyszerre játszott megnyerőnek tűnő és felettébb tenyérbemászó figurát. Ne felejtsük ki a megbízható karakterszínészt, Dermot Mulroney-t sem (Reuben nyomozó), aki a '90-es években alapozta meg a hollywoodi karriejét. A kisebb hibáktól sem mentes sztori nyilván nem a világmegváltó újításai miatt lett emlékezetes (hiszen a zsáner viszonylag behatárolja a forgatókönyv mozgásterét eleve), sokkal inkább a finoman beleszőtt, szokatlannak számító nüanszok, és az ötletes csavarok válnak erényére, a korrektül kidolgozott karakterek mellett. Helen Hudson, a sorozatgyilkosokkal foglalkozó, elismert szaktekintélynek számító törvényszéki pszichiáter jelenleg visszavonultan él lakásában. Agorafóbiás pánikbetegként képtelen az utcára kimenni, folyamatos bezártságában segítségre szorul, de többet is iszik a kelleténél. Egy korábbi erőszakos bűncselekmény áldozataként kapott idegösszeomlást, és azóta sem képes visszatérni a mindennapi életbe. Egykori támadóját szerencsére sikerült elfogni, Daryll Lee Cullum (Harry Connick Jr.) a kiszabott büntetését tölti egy szigorúan őrzött fegyintézetben. Időközben San Francisco városát egy másik sorozatgyilkos tartja rettegésben, aki fiatal nőkre csap le. Az elkövető kifejezetten fel akarja hívni magára a figyelmet, hiszen hírhedt gyilkosok nagy publicitást kapott tetteit másolja akkurátusan, ami sajátos üzenetként is értelmezhető. Kiiktatására két nyomozót jelölnek ki, Monahan és Reuben összeszokott párost alkotnak. A gyilkos Helent is bevonja a halálos játszmájába, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy a kibontakozó "párbajukat" véresen komolyan gondolja...

Rendezője válogatja, hogy egy ilyen műfajú filmnél milyen hangsúlyokat kíván megvonni, hiszen - a scripttől nagyban függően - a slasher horrortól az aprólékosan kidolgozott karakterdrámáig viszonylag széles spektrum állhat rendelkezésre. Jon Amielt elsődlegesen a két női karakter sorsának alakulása érdekelte az ügy megoldására tett erőfeszítéseik nyújtotta keretek között, így bár az alaphangulat az izgalmas pszichothrillerekre jellemző, a drámai komponens is elég erős. A rendező egyszersmind megkísérel betekintést nyújtani a megistenülés vágyának parancsára hallgató, konkrét indíték nélkül ölő sorozatgyilkos elméjébe, ami persze nem számít újdonságnak, de nagyban hozzájárul a baljós atmoszféra megteremtéséhez, tehát a karakterközpontú cselekményvezetés a nyomozati szállal és a bűntettekkel egyaránt érdemben foglalkozik. Amiel már a kezdeteknél a húrok közé csap, majd ezt követően is többé-kevésbé folyamatosan fenn tudja tartani a feszült hangulatot anélkül, hogy gyomorforgató részletekkel túlzottan traktálná a nagyérdeműt (nyers erőszakból pont annyi van, amennyi szükséges). Kifejezetten tetszett, hogy a tettes személyét két alkalommal is "elrejti" a rendező olyan korai jelenetekben, amelyeknél a felbukkanására egyébként nem számítanánk: akkor és ott persze nem tulajdonítunk ennek jelentőséget, mivel csak utólagosan nyer értelmet. A feszültségteremtésnek az sem árt meg, hogy a meglehetősen dörzsölt és találékony sorozatgyilkos kilétét a film középső szakaszára az alkotók tudatosan felfedik, tehát nem a személyének megfejtése válik lényegessé. Sigourney Weaver többször hangoztatta, hogy a Tökéletes másolat az egyik kedvenc saját filmje, mivel ez állította a legnagyobb színészi kihívás elé. El kellett sajátítania egy folyton rettegő agorafóbiás gondolkodásmódját, de törvényszéki pszichiáterekkel is konzultált - többek között a Jeffrey Dahmerrel interjút készítő Park Dietz-szel is. A filmben igen lényeges, az összélményhez sokat hozzátenni képes hangulati elem Christopher Young zongoraalapú, a zsánerhez képest meglepően lágy tónusú dallamvilága (a "Silhouette" különösen fület gyönyörködtető), aki ezt követően még négyszer dolgozott a rendezővel. A zeneszerzőre jómagam a Pókerarcok soundtrackje kapcsán figyeltem fel igazán, a '90-es években különösen jó formáját hozta. Feltétlenül kihangsúlyozásra érdemes a film magyar vonatkozása is, hiszen az egyik legsikeresebb hollywoodi operatőrünk, Kovács László fényképezte, aki az '56-os forradalom után Zsigmond Vilmossal emigrált az Államokba. Peter Fonda barátságának mindketten sokat köszönhettek, hiszen Kovács a Szelíd motorosok révén szerzett nevet az álomgyárban, majd számos elismert rendezővel (például Martin Scorsese, Peter Bogdanovich, Bob Rafelson, Ivan Reitman) dolgozhatott a következő évtizedekben, így rengeteg elsővonalas sztár megfordult a kamerája előtt. Amiel San Franciscót választotta a forgatás helyszínéül (az a tény, hogy anno a Zodiákus szintén itt működött, csak "hab a tortán"), mert izgalmasnak találta, hogy ellentmondásos viszonyrendszert alkot a város szépsége a gyilkos ténykedésének rútságával. Meglepő, hogy még a stúdiófelvételek is itt készültek, e célból - kellő kapacitású hangszínpadok híján - a parti őrség egyik nagy raktárépületét alakították át Terminal Islanden. Ezen falak között építették fel díszletként Helen többszintes lakását, a nagyelőadó termét, a mosdót a folyosóval, sőt a rendőrségi irodákat is. Mivel a lakáshoz pár exterior felvétel is kellett, így a partmenti Fort Mason Center 1-es mólója elé felhúztak egy álhomlokzatot, egész praktikus megoldásként. A külső felvételek zömét pedig a város további néhány kerületére koncentráltan (főképp Pacific Heights, Potrero Hill, a Twin Peaks ikerhegy) rögzítették.

Kiemelt kép

További képek: 1+2