Nekünk mindig megmarad... – SZERELMEM, HIROSHIMA (1959) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2023-02-12 | Szilágyi Edvin

A modernizmus az irodalomban egy olyan újító irányzat volt, ami megpróbálta a szubjektív látásmódot, az érzelmek és emlékek világát beemelni és az addigi szabályokat felrúgva egy teljesen innovatív módon előadni az olvasó számára. A filmművészet terén az effajta törekvésnek a Francia Új Hullám filmjeit lehet megfeleltetni, amelyek az elidegenítés, a hosszú filozófiai témákat boncoló vagy épp ellenkezőleg a végtelenbe nyúló hétköznapi dialógusok által szerettek volna egy újfajta hatást elérni. Alain Resnais viszont nem tartozott a Francia Új Hullám tagjai közé, filmjei azonban, talán pont ezért is voltak képesek kristálytisztán leképezni, azt, amit a mozgalom alkotói szerettek volna elérni. A Szerelmem, Hiroshima pedig, amely Resnais első nagyjátékfilmje volt, olyan elemi erővel mutatta be két traumától sújtott ember lehetetlen szerelmét, hogy az egy örök klasszikusává vált mind a Francia Új Hullámnak, mind a francia filmkészítésnek.

A Szerelmem, Hiroshima egy francia színésznő és egy japán férfi szerelméről szól, amely egyéjszakás kalandból egy mély, egymás traumáit feltáró és a beteljesületlen szerelem témáját feldolgozó pár napos együttlétté válik. A film egy nagyon erős montázzsal indul, a férfi és nő testi örömei alá, Hiroshima képeit vágja be a rendező és elindul egy beszélgetés, melyben a feldolgozás, a kollektív trauma és a média általi átélés kerülnek középpontba. A nő ugyanis azt állítja, hogy látta Hiroshimát, átélte annak fájdalmát és húsbavágó kínját, mindezt annak ellenére, hogy az atombomba robbanásakor Párizsban tartózkodott. Ami pedig az igazán irónikus mindebben, hogy most azért van épp Hirosimában, mert egy az akkori eseményekről szóló filmnek a szereplője. A média általi hamis átélés és az ezzel szemben álló férfi valós élményei ütköznek meg ebben a beszélgetésben, mígnem a férfinak sikerül helyretennie önmagában az érzéseit és megtalálni a helyes módot a feldolgozásra, ezáltal végképp beleszeretve a francia színésznőbe.

Az érem másik oldalán azonban a színésznő is bevallja később, hogy egy mély gyász az, ami a mai napig lesújtja. Első szerelmét ugyanis – aki egy német katona volt – őt várva lőtték le szülőfalujában, Neversben. Az éttermi jelenet pont ezért talán a film legerősebb szekvenciája, ahol Resnais különleges időkezelése folytán a jelen és a múlt összemosódnak és akkori szerelmével azonosítva a japán férfit, annak karjaiban sikerül megnyugvásra találnia. Kettejük sorsa azonban mégis meg van pecsételve, mivel másnap a nő visszautazik Párizsba és valószínűleg sosem látják többé egymást. A szorosabb érzelmi kötődéstől való félelem és érzelmek tumultusa önti el a két szereplőt akik búcsújukban a továbblépésüket játsszák el. A Casablanca nevű kávézóban, mely egy finom utalásként jelenik meg Kertész Mihály filmjére, a két szerelmes már nem képes egy asztalhoz ülni, csak néznek egymásra messziről, amikor hirtelen megjelenik egy japán úriember a nő mellett és beszédbe elegyedik vele, a karakterek hideg tekintetéből kiolvasható, hogy ők is ugyanígy találkozhattak két estével azelőtt és tudják, hogy, ha elválnak, így fognak majd más emberekkel találkozni a jövőben is.

Ki kell emelni Michio Takahashi és Sacha Vierny lélegzetelállító fényképezését, fekete-fehér, egészen lírai képeik tökéletesen festik le a főszereplőpáros érzelemvilágát, akik egyfelől egy megújult Hiroshima és egy omladozó, háborúban álló Nevers képeit vetítik egymással párhuzamba. Emmanuelle Riva színésznő játéka pedig, ahogy magára ölti ezt a mély fájdalmaktól barázdált mégis életvidám nőt, az már csak a hab a tortán, melyet Marguerite Duras forgatókönyve és intellektuális dialógusai koronáznak meg.

Végszóként, a Szerelmem, Hiroshima egy gyönyörű, a szerelem, felejtés, feldolgozás és továbblépés témáit feldolgozó film, ami kora ellenére, egy ma is releváns és zsigerekig hatoló dráma, melyet minden elhivatott és a modernizmus iránt érdeklődő filmkedvelőnek ajánlani tudok.

Képek: TMDb