Elnémul a hatlövetű – NINCS BOCSÁNAT (1992) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2017-08-07 | Faragó Tamás

A western egyidős a filmmel. Sőt öregebb is nála, hiszen a bátor és sasszemű pisztolyforgatók, a ponyvairodalom szerves részei, majd 200 éve. Így lehet az, hogy olyan köztörvényes bűnözők, mint Jesse James vagy a Billy a kölyök már a maguk idejében legendává váltak. 

A műfaj a mozivásznon először 1903-ban jelent meg, a Nagy vonatrablás című némafilm által. Ezután megállíthatatlan volt a térhódítása és a sosemvolt hőseposz helyesítőjévé vált az USA-ban. A klasszikus western sokáig stagnált egy helyben és nem volt képes a változásra így el is tűnt egy időre, hogy a II. Világháború után újra reneszánszát élje. Az embereknek ismét szüksége volt hősökre és Hollywood készséggel kiszolgálta az igényeket. Persze szükség volt most már egy kis ráncfelvarrásra. Ennek egyik jeles képviselője volt Sergio Leone, aki az Olaszországban készült western filmek, ismertebb nevükön a „spagettiwesternnek” úttörője volt a ’60-as években. 

Leone sajátossága az volt, hogy hősei nem voltak makulátlanok, sőt kegyetlen és sötét figurák voltak. Ezeket a filmeket mégsem lehet realistán kezelni, hiszen az olasz rendező stílusa megteremtéséhez a japán szamuráj filmekből merített ihletett. A hosszú művészi beállítások és Ennio Moricone mesteri zenéje, szintén elég heroikus hangvételt adott ezeknek az alkotásoknak.

Clint Eastwood ezzel a mítosszal szándékozott leszámolni 1992-es filmjében melynek a főszerepe mellett a rendezését is elvállta. A dolog pikantériája az, hogy Eastwood maga is a westernnek és Leonénak köszönheti a karrierjét. Ezért is gondolhatta úgy, Ő maga az, akinek joga és megfelelő felkészültsége van ahhoz, hogy ezt a filmet hitelesen elkészítse.    

  
A történet hőse egy hajdani törvényen kívüli, Bill Munny, aki jó útra térve egyszerű farmerként tengeti az életét. Egyik nap megjelenik nála a magát csak Schofield kölyöknek hívó fejvadász, hogy segítséget kérjen egy vérdíj behajtásában, aminek köze van egy állítólagos lovagias bosszúhoz. Munny kissé kétkedve, de elfogadja az ajánlatot. Magával viszi a régi barátját, a felszabadított rabszolgából földművessé vált, Ned Logant és hárman nekiállnak levadászni a két cowboyt, akik összevagdostak egy örömlányt. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen a kisváros seriffje, amely felé özönlenek az önjelölt fejvadászok, nagyon nem örül a hívatlan vendégseregnek.

A film elég lassú folyású, még egy klasszikus westernhez képest is. Inkább épít a lelki viszontagságokra, mint a lövöldözésekre. Eastwood nem viccel, tényleg megkapjuk ennek a világnak a mocskos valóságát. Szép lassan kiderül a néző számára, hogy ezek a párbajhősök, csak nagyszájú szerencsevadászok, vagy pszichopaták, de a legtöbb esetben alkoholisták, akik tiszta fejjel soha nem lennének képesek embert ölni. A gyorsaság és az éles szem nagyon kevés, a gyilkossághoz több kell, vagy inkább valamiből (talán emberségből) kevesebb. Persze az is fontos, hogy a fegyver működjön, hiszen akkoriban az sem volt ritka, hogy az embert a saját pisztolya tette félkezűvé.

Persze láthatjuk a klasszikus western toposzokat. A legjobb példa Angol Bob esete, aki első feltűnésekor megkapja az egyik legmenőbb expozíciót, amit egy pisztolyhősnek kijár. Megtudjuk, hogy itt aztán egy igazán tökös és kemény fickóról van szó, aki talán hű a legendájához. Persze 10 perccel később ezt a mítoszt maga Gene Hackman (élete egyik legjobb alakítása) által játszott Little Big Dagget seriff tapossa a földe több szempontból is. Olyan szinten alázza meg többszörösen, a szerencsétlen fickót, hogy a néző már megsajnálja a vén gazembert.  A film tele van ilyen jelentekkel. Mint Clint Eastwood karakterének, Bill Munnynak az első feltűnése, ami ennél messzebb nem is állhatna a Leone féle menő vagányságtól. A néző egyre mélyebbre süllyed a szereplők lelki világába és egyre jobban csalódik a vadnyugat lovagiasnak hazudott mesevilágában.

A film akkor emelkedik igazán metaszintre mikor feltűnik a Saul Rubinek által játszott ponyvaíró W.W. Beauchamp. Többek közt az Ő könyveiknek köszönhető az a giccs és pátosz, amit ezek az érdemtelen férfiak megkaptak. Mikor Beauchamp maga is szembesül a letaglózó valósággal, az olyan mint mikor egy kisgyerek ráébred, hogy a borszagú Mikulás igazából az apja beöltözve.

Mint Munny, mint Dagget a maga idejében igazi keményfiú volt, akik csak békére vágynak. Ha kiöregedett gyilkosnak nem lenne szüksége a pénzre, talán soha nem találkoznak, de a leszámolás elkerülhetetlen. Hiszen ahogy seriff elmondja, az ilyen fickókból, mint ők nagyon kevés van, mert idővel megölik egymást.

Eastwood igazi sztárparádét hozott össze a film kedvéért. Ő maga igazán erős, a megcsömörlött öreg cowboyként, ami ha nem lenne ennyire szomorú, paródiája is lehetne a korábbi karaktereinek. Ellenpontjaként Hackman sokkalta élettel telibb figura, de olyan, aki két lábbal a földön jár. Nem feltétlen gonosz, még ha kegyetlen is. Legfőképp csak békét és nyugalmat akar a városkájában és ehhez bármilyen eszközre képes. A kisebb szerepekben is hatalmas színészek tűnnek fel. Angol Bobot a nagyszerű Richard Harris alakítja. Ned Logan szerepében pedig Morgan Freeman remekel, akit ekkoriban még nem lehet minden második filmben látni, így üdítő a jelenléte. A bosszúszomjas prostituáltak szószólójaként megjelenő Strawberry Alice szerepében pedig a csodálatos Frances Fisher nyújt felejthetetlen alakítást. A karaktere igazán kemény és ijesztő, habár nem övé a bordély, az igazi vezető mégis Ő.

A film még ma is nagyszerű és nyomasztó alkotás. Semmit sem öregedett. Annak, aki szereti a westernt nagyon kiábrándító lehet, hiszen ennél sötétebben és valóságosabban talán csak a ’Jesse James meggyilkolása a tettes a gyáva Robert Ford’-nak sikerül bemutatnia. De míg ott egy ember legendája omlik össze, itt egy egész mitológia. Nem véletlen, hogy ’92 után a műfajnak igazán leáldozott és csak pár éve sikerül magára találnia. Létezik western a Nincs bocsánat előtt és után is, de a nem véletlen, hogy Eastwood Oscar-díjas filmje után a műfajnak teljesen újra kellett értelmeznie önmagát. A Nincs bocsánat a western Omegája, többet már nem lehet kihozni a műfajból.