A legjobb Spike Lee Joint – MALCOLM X (1992) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2023-06-04 | Szombati Zoli

Az autobiografikus filmek legnagyobb vállalását mindig a megosztó és nagy hatású (történelmi) figurák életművének mozgóképes színrevitele jelenti, és persze ez a legizgalmasabb kihívások egyike, mellyel egy filmrendező szembesülhet. Általában elmondható, hogy a megfilmesítés iránti elkötelezettség ilyen esetekben az adott személyiséghez történő nagyfokú kötődést feltételez, amely egészen a nyílt elfogultságig fokozódhat, ami viszont már könnyen torzíthat a reális képen. Spike Lee szerencsére nem az a kvalitású rendező, aki ilyen hibát megengedne magának, noha jól ismert, hogy meglehetősen kérlelhetetlenül képviseli az amerikai fekete közösség ügyét, ha kell, ha nem. Az is előfordult már, hogy az ügy iránt tanúsított elkötelezettsége nevében nem kifejezetten elegáns, sőt inkább visszatetsző húzásokra ragadtatta magát - pár éve az Oscar-gála bojkottjára való felszólítását övező hisztije számomra különösen ilyen volt. Persze aki olyan színvonalú remekművekre képes, mint a három évtizeddel ezelőtt premierre került, Malcolm X-ről készült nagyívű biopic, annak sok allűrje elnézhető… Malcolm Little viharos szakaszokkal tarkított, számos érdekes periódust felvonultató életútjának filmes feldolgozása természetesen már korábban is felkeltette néhány neves rendező figyelmét, köztük nem véletlenül olyanokét, akik a XX. századi társadalmi folyamatok vizsgálata iránt mindig is erősen szenzitív hozzáállást mutattak. Leginkább kiemelésre méltó ebből a körből Oliver Stone, Sidney Lumet és Norman Jewison - a kanadai filmes a ’80-as évek végefelé ráadásul igen közel jutott a forgatás konkrét megvalósulásához is. Jewison korábban már foglalkozott a filmvásznon a feketéket érintő polgárjogi kérdésekkel (Forró éjszakában), sőt a későbbiekben is rendezett nagyon jó filmet ebben a témában (Hurrikán). A gyártó Warner Bros. emiatt őt szemelte ki a direktori posztra, Denzel Washington pedig már ekkor a nevét adta a projekthez. Bár rendszeresen akadtak tiltakozó hangok (Spike Lee különösen), de Jewison végül magától is belátta, hogy sokkal „helyénvalóbb” lesz egy afroamerikai rendezőt választani. Lee ráadásul már az egyetemi évei óta határozott szívügyének tekintette a filmadaptáció megvalósítását…

Lee ugyan korábban nem szállított kasszasikereket, de a szubkulturális rétegfilmjei - elsősorban a Szemet szemért - okán a stúdió is meggyőzhető volt, bár a költségvetést elég szűkre szabták. A film játékidejének korlátozásával a végső vágásba is bele kívántak szólni, ami nyilván nem tetszett a rendezőnek. A költségvetés kényszerű túllépését követően Lee-nek támadt egy jó ötlete: a fekete közösség tehetős tagjait kereste fel, akik adományként összeadták a hiányzó dollármilliókat. (A névsor a zárókreditekben olvasható: többek között Bill Cosby, Oprah Winfrey, Michael Jordan, Janet Jackson, Prince, Tracy Chapman). A terjedelmi korlátok végül elhárultak, így az alkotás a bő három órás játékidejével már nagyszabású, epikus kereteket kaphatott. A rendező - néhány gyerekkori flashback kivételével - a lineáris és kronologikus történetmesélést alkalmazza, ami szerintem is jó választásnak mondható, miután a karakter életútja nagyon érdekes és tanulságos ívet jár be, így a változások érzékeltetéséhez kellő hangsúlyosság rendelhető. Ezen a ponton érdemes röviden áttekinteni Malcolm X szerepét a XX. század közepének amerikai társadalmi folyamataiban, hiszen ez lefedi a biopic cselekményének gerincét is. Malcolm Little élete a nebraskai Omahából indult. Apja lelkész volt, aki az istentiszteleteken kifejtette, hogy a fehér Amerika soha nem fogja elfogadni a feketéket, ennélfogva a legjobb reményük az Afrikába való visszatérésben rejlik. Earl Little-t a korábban a házukat is felgyújtó KKK fanatikusai ölhették meg, de a közlekedési balesetnek tűnő halálát végül öngyilkosságnak állították be. Az egyedül maradt anya nem tudta eltartani a gyerekeit, így azok nevelőszülőkhöz kerültek. Malcolm az osztály legjobb tanulója volt a középiskolában, a fehér tanárok azonban eltántorították az ambiciózus pályaválasztástól: szerintük négerként keressen valami „neki való”, kétkezi munkát. A fiatal srác Detroitban elkallódni látszott, végül 1943-ban Harlem utcáin kisstílű gengszterként kötött ki, aki az éjszakai életben „Detroit Red” néven volt ismert. Többnyire fehér nők társaságában mutatkozott, közben rendszeres betörésekből tartotta fenn magát. 1946-ban azonban letartóztatták, és közel egy évtizedes börtönbüntetésre ítélték, amely sorsfordító eseménynek bizonyult. A fegyintézet falai között találta meg a saját önbecsülését, miközben az Elijah Muhammad vezette Iszlám Nemzet tanai hatották át a gondolkodását. 1952-es szabadulását követően azonnal csatlakozott a fekete vallási mozgalomhoz, melynek keretei között megindult a gyors felemelkedése. Utcai prédikátorból hamar karizmatikus szónokká vált, aki az Iszlám Nemzet komoly tiszteletnek örvendő figurája lett. Felvette a Malcolm X nevet, amely ősei egykori rabszolgatartóinak nyomán az ismeretlen származására utalt…

Harsány előadásain a saját hangjára fokozatosan rátaláló spirituális vezető azt tanítja, hogy a feketéknek teljesen szegregálódniuk kell a fehérektől, méghozzá „minden szükséges eszközzel”. A fekete polgárjogi mozgalom erősen radikális szárnyát képviseli tehát a pacifista, sokkal mérsékeltebb Martin Luther Kinggel ellentétben. A közösségből való kiemelkedése és hatása olyan mérvű és sebességű, ami éket kezd verni Muhammad és közé, sőt 1964-től teljes szembefordulásba csap át a viszonyuk. Szélsőségesen rasszista nézetei sokat mérséklődnek, miután elzarándokol Mekkába, ahol a kevert muszlim közösség testvérként fogadja, bőrszíntől függetlenül. Az ott megtapasztaltak fényében erőteljes revíziónak veti alá a korábbi gondolatait. A továbbra is radikális Iszlám Nemzet ezt a megtérés utáni állapotot még kevésbé nézi jó szemmel, ezért folyamatosan életveszélyes fenyegetéseket kap. Végül Harlemben három fekete merénylő az egyik nagygyűlésen a családja szeme láttára hidegvérrel meggyilkolja… Spike Lee Malcolm X hivatalos életrajzírója, jelesül Alex Haley munkája alapján dolgozta ki remekművének narratíváját (özvegye, Betty Shabazz pedig tanácsadóként működött közre), így az mintegy negyedszázados eltéréssel érkezett meg a nagyvászonra. A korai éveket bemutató szakasz kicsit talán döcögősen indul, de a film utolsó drámai kétharmada (a börtönbe kerüléstől kezdve) már fenomenális. Lee nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az életút személyes elemei és a Malcolm X által hirdetett elvek egyaránt kiemelést kapjanak - utóbbiaknál gyakran használja a beszédek összefoglalásaképp a montázstechnikát. A Scorsese stílusára hajazó, narrációt is alkalmazó rendezés módja, de különösen Denzel Washington csodálatosan finomhangolt játéka határozott hangsúlyokat képes hozzárendelni a karakter egyes életperiódusait markánsan jellemző emocionális aspektusokhoz, amelyek így észrevehetően eltérő attitűddel jelenhetnek meg, egyszersmind Malcolm X rögös életútjának interpretálásához maradéktalanul szükségesek. Washington (aki korábban színdarabban is eljátszotta már a karaktert) mindig az éppen szükséges gesztusokkal, hanghordozással, és érzelmi töltetekkel rukkol elő zseniálisan: a simulékony modor, a cinizmus, a harag, a szolgálat diktálta alázat, az ügybuzgalom, a (vak)hittel párosuló határozott fellépés, a család iránti oltalmazó aggodalom, a megtérést követő lelki nyugalom mind-mind az egyes életszakaszokat jellemzően kerül a felszínre. Spike Lee képi világában is úgy építi fel a filmet, hogy a vizuális megjelenítés módja (a technicolor színdominanciától egészen a fekete-fehér áldokumentarista stílusig) szintén finoman tagolja ezeket az elkülönülő periódusokat, de mesterkéltség szerencsére egyáltalán nem érezhető. Az operatőr a rendező korai munkáiban rendre előforduló, később egész jó rendezővé avanzsáló Ernest Dickerson volt. A felemelő hangulatú megváltástörténet remekül felépített katartikus csúcspontjára a rendezőre olyannyira jellemző „floating shot” is megjelenik, miközben Sam Cooke „A Change Is Gonna Come” című klasszikusa szól, amely Malcolm X temetésén is egyébként elhangzott. Szeretném kihangsúlyozni, hogy véleményem szerint a szereppel Oscar-nominációig jutó Denzel Washington teljes karrierjének legnagyobb alakításával van dolgunk, így a film már csak ezért sem nélkülözhető. Jó hír, hogy a feleséget játszó Angela Bassett is egészen kiváló, igaz Betty habitusa a valóságban messze nem volt ennyire határozott.

A sors különös pikantériája, hogy a film elkészülte éppen az Egyesült Államok történetének egyik zavaros időszakára esett a ’90-es évek elején, amikor a Rodney King-ügy kirobbanásával (Lee nem véletlenül kezdi ezekkel az aktuális képsorokkal a filmet!) a faji kérdések ismét markánsan kerültek felszínre, ennek folyományaként pedig Malcolm X mint szimbólum ismét az érdeklődés homlokterébe került. A forgatás a ’92-es súlyos Los Angeles-i zavargásokat megelőző hónapokban zajlott, a bemutatóra pedig nem sokkal ezek lezárulta után, fokozott biztonsági intézkedések mellett került sor. Ráadásul ez volt a dél-afrikai apartheid rendszer megszüntetéséről folyó tárgyalások időszaka is, Nelson Mandela szabadulását követően. (Mandela ráadásul cameószerepben tűnik fel a film epilógusában). A Malcolm X volt az első játékfilm, amelynek alkotói lehetőséget kaptak arra, hogy Mekkában forgathassanak. (A felvételeket a megfelelően összeválogatott second unit stáb készítette Szaúd-Arábiában, de mivel Spike Lee nem muszlim vallású, így neki nem engedélyezték). Az amerikai forgatás túlnyomó többségének természetesen New York City, azon belül pedig Harlem (és kisebb részben Brooklyn) adott otthont. Spike Lee hamisítatlan New York-i rendező, így a helyismerete sokat hozzátett a megfelelő észak-manhattani lokációk kiválasztásához, mindemellett persze az autentikussági szempontok is igen nagy súllyal estek latba. Az egykori Lenox Avenue (ma már Malcolm X Boulevard) szerepelt számos korai szekvenciában, mégpedig a Lenox Lounge és környéke. A híres (hírhedt?) bárt a régies épülettel sajnos már lerombolták, pár éve egy teljesen tájidegen bankot húztak fel a helyén. Harlem szívében, a W. 125th és W. 126th Streeten is időzött a kamera. Különösen az előbbi jelentős, mert a legendás Apollo Theater is többször felbukkanhatott a filmben. Az egyetemi előadáshoz a Columbia University-t használták, a múzeumi jelenetekhez pedig az American Museum of Natural History-t. A nyitány utcarészei viszont brooklyn-i illetőségűek, mert a Wyckoff Avenue-n találtak magasvasúttal súlyosbított kereszteződést a nagyszabású jelenethez. A merénylet eredeti helyszínét is szerencsére fel tudta használni a rendező, de az Audubon Theatre „csak” a kültéri jelenetekhez volt alkalmas, a Ballroom sajnos az interiorokhoz nem, mivel azbeszttel kapcsolatos egészségügyi problémák merültek fel. Így a termet a kaotikus jelenetsor forgatásához a ’90-es években lebontásra ítélt Hotel Diplomat beltere jelenítette meg. A börtön volt egyedül másik államban a fontos szcénák közül, jelesül New Yersey-ben (Rahway State Prison). Utóbbi érdekessége, hogy Denzel Washington a Hurrikán belső börtönjeleneteit szintén itt forgatta Norman Jewison rendezővel… A történelem egyik legbefolyásosabb afroamerikaijaként számon tartott Malcolm X emlékezete egyébként tovább él a fekete közösségben (például utcákat, iskolákat neveznek el róla, az Audubon Ballroom pedig 2005-ben oktatási központtá alakult), melyhez Spike Lee monumentális drámája is jelentősen hozzájárult. Martin Scorsese a filmet a ’90-es évek tíz legjobbja közé sorolja, amely a biopic, a melodráma, a történelmi film, a gengszterfilm és a börtönfilm jegyeit zseniálisan ötvözi, és olyan nagy elődök nyomdokain jár, mint például Richard Attenborough mesterműve, a Gandhi.