Hív a rivaldafény – A KOMÉDIA KIRÁLYA (1982) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2023-07-23 | Szombati Zoli

Scorsese rendezői karrierjében akadnak olyan remekművek is, amelyek - jelentős erényeik ellenére - némileg kevésbé favorizáltak, és az általános ismertségük is alulreprezentált a közönség köreiben, esetleg a mozipénztáraknál még meg is buktak. Kiváló példa erre a mester 1982-ben premierre került, kritikus hangvételű, egyszerre szórakoztató és nyomasztó szatírája az amerikai álomra épülő tévés szórakoztatóipar árnyoldalairól. Ismerjük jól a rendező munkásságának fő csapásirányait, ám időnként a kísérletező énje került előtérbe (a ’80-as években különösen), és ezen filmek között bizony akadnak gyöngyszemek is. Scorsese már nem egyszer bizonyította, hogy mennyire ügyesen és egyúttal különlegesen bánik a humorral. Legviccesebb filmjének jó eséllyel A Wall Street farkasa számít: no persze ez sem tisztán vígjáték, mint ahogy A komédia királya sem teljesen az. A Dühöngő bika után Scorsese egy hosszabb pihenőt kívánt beiktatni, azonban Robert De Niro presszionálta őt, hogy készítsenek együtt végre egy olyan filmet is, amelyben a humor meghatározó elem. A komédia királya lett az ötödik együttműködésük, a rendező elmondása alapján a forgatás viszont elég megterhelőnek számított, mivel sokszor kellett felvenni változatos improvizatív jeleneteket, de a forgatókönyv komor részei miatt érzelmileg is kimerítőnek találta. Valószínűleg ez volt a fő oka, hogy 1990-ig (Nagymenők) egy átmeneti, nyolc éves kihagyás jellemezte a legendás Scorsese/De Niro kooperációt, ami aztán a ’90-es évek első felére ismét gyümölcsözően fellendült. Érdemes megemlíteni, hogy először nem is Scorsese tervezte a filmet elkészíteni, hanem Milos Forman(!) és Michael Cimino mutatott iránta korábban érdeklődést.

De Niro játéka ebben a filmben egyszerre frenetikus és különleges, sőt a rendező szerint a közös filmjeikben egyenesen ez alkalommal alakította a legnagyobbat a színész. A legzseniálisabb vígjátéka szerintem az Éjszakai rohanás volt, de nagyon fekszenek neki az egoista, már-már becsavarodott, röhejesen cinikus kisemberek karakterei is (Ez a fiúk sorsa, A rajongó). A szatíra sem áll távol tőle, ettől a kitűnő műfajtól szerencsére a ’90-es években sem szakadt el (Amikor a farok csóválja…) Rupert Pupkin szánalmasan nyomorult, de egyúttal végtelenül lelkes pojáca figuráját mintha csak rá szabták volna, minden megmozdulása nagy élmény. Pupkin igazából nem egy megveszekedett stalker, hanem igen céltudatos rajongó, csak éppen nem válogat az eszközökben, hogy az amerikai álmot a magának tudhassa. A fickó mindent megtesz azért, hogy a nagy Jerry Langford figyelmét felkelthesse, és ezáltal bejuthasson Amerika egyik legnépszerűbb esti showműsorába mint standup előadó. Az elismerést kényszeresen szomjazó Pupkin Jerry Langford bűvöletében éli mindennapjait, és - kisebbségi komplexus ide vagy oda - arról fantáziál, hogyan hódítaná meg komédiásként a nézőket, ha végre egyszer felléphetne a show-ban. Radikális módját kell válassza az érvényesülésnek, ugyanis nem éppen megnyerő, rámenős stílusa miatt rendre zárt kapukat dönget, de úgy van vele, hogyha ezredszerre is kidobják az ajtón, hát majd tesz róla, hogy bemásszon az ablakon… Langford szerepében Jerry Lewist láthatjuk, aki voltaképp önmagát alakította. (Johnny Carson, Frank Sinatra, Sammy Davis Jr. és Orson Welles is szóba jött Lewis előtt). Kitűnő párost alkottak De Niróval, sőt simán ki lehet szúrni, hogy időnként elröhögik magukat a közös jeleneteikben, de furcsamód ez egyáltalán nem zavaró. :) De Niro zseniálisan kamatoztatja az improvizációs képességeit, egyszerűen sziporkázik a teljes játékidő alatt. (Egyesek szerint a karakterét részben Andy Kaufman komikusról mintázták, akiről Milos Forman készített az ezredfordulón filmet). Két női szerep is előtérbe kerül, az egyik színésznő - Diahnne Abbott - De Niro felesége volt épp ekkoriban. Nem meglepő, hogy néhány snitt erejéig a rendező és annak édesapja is feltűnik cameoszerepben, hiszen nem először, és nem is utoljára fordult ez elő. És Pupkin anyjának a hangját természetesen ki más is adhatta volna, mint a rendező mamája, Catherine...

Az alkotás műfaji jegyeit nem feltétlenül könnyű pontosan belőni. Egy biztos, hogy nem vegytiszta komédia, sokkal inkább szatirikus dramedy-nek nevezhető, amely élénken és pontosan reflektál a korára, és annak nagyvárosi amerikai társadalmára. Az abszurd hangulati elemek sem ritkák (csakúgy, mint pár évvel később a Lidérces órákban), miközben leleplező látleletét adja a tévés showbiz iparágnak, de ettől még parádésan szórakoztató is tud lenni az alkalmazott narratíva. Kétségtelenül Scorsese egyik legkülönlegesebb filmjéről van szó, amely egy ügyesen felépített csattanóval zárul. A rögeszmés viselkedésű, a határokat könnyen átlépő, de amúgy egyáltalán nem idióta főhős ambivalens jellemrajzát pontosan festi meg és árnyalja a rendező, ezáltal Rupert Pupkin abszurd ámokfutásával egyszerre ébreszt a nézőben szánalmat, de imponáló céltudatosságának és idővel feltáruló tehetségének fényében egyszersmind könnyen azonosulhatóvá is válik. A fickó mindenre képes, hogy elnyerje az amerikai álmot (ugyebár tizenöt percre bárki lehet sztár), ennek érdekében az egész életét egy lapra teszi fel. Nekem nagyon tetszett, hogy a történet bizonyos elemei Pupkin puszta fantáziakivetülésének termékei, így a valóság és a vágyképek összekeverednek. A történet groteszksége és szomorúsága a kisember reménykedésében testesül meg, így a feloldozást nem igazán nyújtó eseményeknek van egy szívfacsaró komponense is. Az alkotás hatását tekintve tovább él, hiszen rengeteget merített a karakterekből a 2019-es, Todd Phillips rendezte Joker, melynek nem véletlenül volt az egyik sztárja Robert De Niro. Nem lehetett nem észrevenni bizonyos hasonlóságokat Rupert Pupkin és Arthur Fleck karakterei között… A filmet hitelesen New Yorkban, Scorsese szülővárosában volt érdemes leforgatni - ahogy azt tette jópár alkalommal korábban is. Érdekes, hogy a kamerakezelés a rendezőhöz mérten eléggé statikus volt, amivel a korai némafilmek iránt kívánt tisztelegni. A Broadway/W. 50th Street sarkán álló Paramount Plaza épülete a leginkább emlékezetes helyszínünk, hiszen ez előterét, az utcaszakaszt és az irodákat is felhasználták, a Jerry Langford-show egyes kellékeiként. A telefonálásjelenetben a Times Square könnyedén azonosítható. Langford lakóhelye a 335 E. 53rd Streeten található, az akkor és ott vörös szőnyeggel borított lépcsősor ma is felismerhető. A manhattani előkelő étterem, a Sardi’s biztosította a helyszínt ahhoz a vacsorajelenethez, amely a komédia leendő királyának fantazmagóriájában jelenik meg. Pupkin és anyja lakhelye nem a show-ban elhangzó Clifton, hanem a szintén New Jersey állambeli Union City, ami csak rövid ideig látható, egy külső felvétel erejéig.

Gyártási év: 1982
Rendező(k): Martin Scorsese
Író(k): Paul D. Zimmerman

Főszereplő(k): Robert De Niro, Liza Minnelli, Tony Randall, Jerry Lewis, Sandra Bernhard
Műfaj(ok): dráma, vígjáték
Címkék: robert de niro, a komédia királya, martin scorsese, kritika, dráma, vígjáték

Értékelés: