Egy letűnt életérzés nyomában – AMERICAN GRAFFITI (1973) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2023-08-13 | Szombati Zoli

Egész pontosan tegnapelőtt, pénteken ünnepelte George Lucas legszemélyesebb, legérzelmesebb filmje - amely több szempontból is különleges, kitüntetett helyet foglal el az életműben - az 50. jubileumát, hiszen az American Graffitit 1973. augusztus 11-én mutatták be az Egyesült Államokban. Lucas egész filmes pályájának ismeretében, retrospektíve már könnyebb dolgunk van az értékelést illetően, akkoriban ugyanis messze nem volt egyértelmű, hogy a generációs életérzést reflektorfénybe helyező coming-of-age mozi mekkora sikernek örvend majd a szélesebb közönségréteg köreiben. Valószínűleg még maga a rendező sem hitt igazán benne, ahogyan később a Csillagok háborúja kapcsán sem - szerencsé(jé)re mindkét esetben hatalmasat tévedett. Lucas fiatalságának és filmes pályájának a korai szakaszát jól ismerjük: a modestói gyökereket, az autóversenyzéshez fűződő szenvedélyes kapcsolatát, a USC-n eltöltött egyetemi éveket, a Francis Coppolához kötődő mély barátságát (Coppola nem „csak” barát, de egyben nagyon fontos szövetséges is!), Lucas kísérletező és álmodozó hajlamát, a filmművészethez való viszonyulását, és persze az első nagyjátékfilmjét is. A depresszív töltetű, filozofikus megközelítésű társadalmi anti-utópia nem arathatott hangos sikert, és a bevételi mutatói is elég szerények maradtak, de szakmai körökben jelentős elismerést váltott ki. A THX 1138 volt tehát Lucas belépője a rendezők világába: számos kollégája felfigyelt rá, többen komoly reménységként tekintettek rá. A fiatal rendező gondolatai már egyre gyakrabban kalandoztak abba a bizonyos messzi-messzi galaxisba, ám ennek megvalósításához több tekintetben sem voltak meg a szükséges alapok. Lucas nem tudta kikerülni (bármennyire is szerette volna), hogy a stúdiófőnököket is maga mellé állítsa, amelyhez egy sikeres közönségfilmen át vezetett az út. Egy személyes indíttatású történetben gondolkozott, amely bizonyos értelemben formabontó is…

A rendező kiszemeltje a United Artists volt első körben, de végül nem tudtak mit kezdeni az elképzelésével: a szokatlan, kollázs-szerű történetvezetés tervétől eleve idegenkedtek, másrészt a dalok felhasználásáért fizetendő jogdíjakat is soknak találták. A Paramount, majd a Fox is visszautasította Lucast, azonban szerencséje volt, mert a Universal - Ned Tanen felügyelete alatt - ekkoriban kezdett el egy új finanszírozási koncepciót, mégpedig a Szelíd motorosok jelentős sikerére építve. Ennek az volt a lényege, hogy azokat a filmterveket, amelyekben fantáziát láttak, meglehetően kis költségvetéssel ugyan, de felkarolták, mégpedig oly módon, hogy az alkotók gyakorlatilag szabad kezet kaptak, tehát a végső vágás jogát is megtarthatták, amely elengedhetetlenül fontos volt Lucasnak. Ismét kapóra jött Francis Coppola barátsága, mivel Ned Tanen csak úgy egyezett bele a finanszírozásba, ha Coppola neve ott lesz a stáblistán, akinek az ázsiója pont ekkor nőtt hatalmasra A keresztapa világsikerének köszönhetően. Még azt is meg tudták akadályozni, hogy a stúdió a film címét (amivel nagyon nem voltak kibékülve) megváltoztassa. A Graffiti tehát American Zoetrope produkció lett, előbb azonban a nem teljesen kidolgozott forgatókönyvet még gatyába kellett rázni. Lucas felkérte a USC-s haverjai közül a Gloria Katz és Willard Huyck házaspárt, hogy segítsenek be az ötleteikkel. (Ugyenezt egyébként a Csillagok háborúja kapcsán is megtették, ám abban az esetben nem kaptak forgatókönyvírói kreditet). Lassan körvonalazódni látszott, hogy 1972. júniusában elindulhat a forgatás, az alacsony költségvetés azonban jelentősen rányomta a bélyegét több fázisra is (erről még lesz szó). Előbb egy széles körű, fél éves szereplőválogatási periódus kellett következzen, amelyet Lucas nagyon komolyan vett az archetipikusnak szánt karakterábrázolás miatt. Coppola hozta magával A keresztapa casting direktorát, Fred Roos-t. Húzónevekre nem volt anyagi keret, de Bo Hopkins nem volt ismeretlen, sőt Ron Howard sem, aki a számos gyerekszerepe után így akart a beskatulyázásból kitörni. (A filmes famíliából származó Howard később zseniális rendező lett, mint az köztudott.) Az American Graffiti már csak azért is igen jelentős, mivel a vásznon megjelenő, ekkor még jobbára teljesen ismeretlen színészek közül sokan igen szép karriert futottak be. Négy férfi és három női szerep a kiemelendő: Curt (Richard Dreyfuss), Steve (Ron Howard), Terry (Charles Martin Smith) és John (Paul Le Mat), illetve Debbie (Candy Clark), Laurie (Cindy Williams) és Carol (Mackenzie Phillips). A filmmel debütált Kathleen Quinlan, aki a ’90-es évekre keresett színésznővé vált, és Harrison Fordnak is ez volt az első emlékezetes megmozdulása, az erős versenyszellemmel rendelkező Bob Falfa szerepében. (Az ekkoriban még asztalosként dolgozó Ford persze külön kategória, hiszen ő hatalmas sztárrá tudott válni nem sokkal később.) Az egyes karakterek bevallottan Lucas saját életszakaszainak egyes állomásait képviselik és emelik ki (Le Mat alakítása tisztelgés James Dean előtt is), egyedül a népszerűnek nevezhető Steve volt teljesen fiktív ebből a szempontból.

Az American Graffiti jól átérezhető személyes vonzata ad egy emocionális plusztöltetet a hangulatnak, amelyben a fiatalság iránti nosztalgiafaktor is jelentős. A sztori a középiskolás életszakasz lezárultával, 1962 nyarának legvégén játszódik Modestóban, egyetlen éjszakába sűrítve az eseményeket (Lucas ’62-ben érettségizett szintén). A kaliforniai nyarakon a fiatalok egyik bevett ismerkedési és szórakozási formájává vált az autós „cirkálás” az éjszakai főutakon, amely egyben az önkifejezés egyik sajátos elemévé nőtte ki magát a ’60-as években, amit a városvezetés nem mindig nézett jó szemmel. A legkülönfélébb gépcsodákkal végrehajtott, rock ’n’ roll slágerekbe ágyazott kollektív életérzés fiatalok tömegeit ejtette rabul, köztük Lucast is, aki ráadásul rajongott az autókért. Ekkoriban még nagyon szokatlannak számított, hogy nem filmzenét komponáltak, hanem számos válogatott dalbetét határozta meg az atmoszférát, és úttörő elemeket mutattak fel hangkeverésben is. A film nem minden szegmensében  - ahogy mondani szokás - öregedett jól, de a hangulata által hordozott, adott amerikai korszakot lefestő víziója az ma is varázslatos, így könnyedén rabul ejti a fogékony nézőt. Sajnos időnként átüt a vásznon az alacsony költségvetésből eredő kényszerű spórolás érzete, a forgatáson ugyanis jelentős nehézségekkel nézett szembe a stáb. A rendelkezésre álló négy hetes periódus igen rövidnek számított (a rendező minimum kétszer ennyi időt tervezett), ráadásul a helyszínnel is akadtak gondok. Modestót Lucas a túlzott modernizáció miatt hamar elvetette, viszont a közeli San Rafael tökéletesen megfelelt, azonban néhány éjszaka után az engedélyeket visszavonták arra hivatkozva, hogy számos üzletmenetet jelentősen megzavarnak. Gyors döntést kellett hozni, Petaluma viszont nagyon szívesen befogadta a produkciót, viszont ebben a városban sokkal rosszabbnak bizonyultak az éjszakai fényviszonyok, ami komoly fejtörést okozott. Mivel költséghatékonysági okokból a rendező eleve nem a CinemaScope eljárás mellett tette le kényszerűen a voksot (hanem a dokuhatást keltő Techniscope mellett maradt), így a jelenetek annyira alulvilágítottak lettek, hogy le kellett állni. Lucast a barátja, Haskell Wexler rántotta ki a bajból (aki a film kedvéért naponta ingázott Los Angeles és San Francisco között!) Miután a produkciót mentette meg azzal, hogy elvállalta az együttműködést, Wexler a nyári kasszasikerből később jelentős százalékot kapott a rendezőtől. A forgatást nehézzé tette a hűvös időjárás is, hiszen a hideg óceáni áramlat közelsége okán a Bay Area még nyáron sem a kellemesen meleg éjszakáiról nevezetes (többnyire). Természetesen nem volt könnyű úgy dolgozni, hogy folyamatosan éjjel kellett forgatni, nappal pedig a felvett anyaggal foglalkozni. Mivel alvásra alig maradt idő, így Lucas teljesen kikészült a végére. Fő forgatási helyszínként tehát Petaluma szerepelt (főleg a N. Petaluma Blvd.), de a legfontosabb lokáció San Franciscóra esett. Sajnos nem sokkal később a legendássá vált Mel’s Drive-in hamburgerezőt lebontották a S. Van Ness Avenue-n, ma egy modern apartmanház van a hűlt helyén. Az iskolai bál legtöbb jelenetét Mill Valley-ben lőtték, a Tamalpais High School gimnáziumban. A zárás a repülőtérrel már Tom Hanks szülővárosa, Concord. Az öt Oscar-jelölést magáénak tudó American Graffiti jelentősége vitathatatlan: George Lucast milliomossá tette a kirobbanó siker, így belevághatott a Star Wars előkészületeibe, másrészt olyan kaliberű rendezőket inspirált, mint Richard Linklater és David Fincher.

Gyártási év: 1973
Rendező(k): George Lucas
Író(k): George Lucas, Gloria Katz, Willard Huyck

Főszereplő(k): Harrison Ford, Richard Dreyfuss, Kathleen Quinlan, Paul Le Mat, Kay Lenz, Ron Howard, Candy Clark, Suzanne Somers
Műfaj(ok): dráma, vígjáték
Címkék: richard dreyfuss, harrison ford, george lucas, american graffiti, 1973, dráma, vígjáték, kritika

Értékelés: