30 éve rozsdamentesen - ROBOTZSARU (1987) kritika.

Klasszikus / Elfeledett | 2017-08-13 | Szabó Ferenc

Robotzsaru? Elég zs kategóriás a cím, mint 2020, A Szabadság Harcosai, a Kövér Ethel II, vagy a Szuper Giga-Mega Godzilla vs. Végső Nukleáris Csapás a Tenger Mélyén IX. Amikor életben először szembejött velem a film címe egy ismeretlen rendezőtől, a zs kategóriás bűnös élvezetet vártam tőle… Kicsit „médiásan”: „Ez a film is úgy indult, mint a többi. A néző ekkor még nem sejtette…” 

Mit nem sejtett a néző? Azt, hogy egy klasszikus, időtálló, erős társadalom- és gazdaságkritikával bíró remekművet fog kapni. Egyenesen az arcába. Véreset, brutálisat, imádnivalót.

A történet röviden annyi, hogy egy Alex Murphy nevű rendőr épp szolgálatba jelentkezik, áthelyezése után Detroit legveszélyesebb kerületében. Első bevetésén szitává lövik a rosszfiúk Clarence Boddicker vezetésével, akinek magas kapcsolatai is vannak, amint ez később kiderül. A rendőr majdnem meghal, illetve hivatalosan nem csak majdnem, de agyát és még néhány testrészét egy robotba építik, törlik a memóriáját, és mint a legyőzhetetlen android rendőr prototípusát, szolgálatba helyezik. Be is váltja a hozzá fűzött reményeket, de egy nap el kezd emlékezni, kezd feléledni az emberi énje, és elindul megkeresni azokat, akik meggyilkolták. Ezzel azonban bizonyos gazdasági körök útjába is kerül, és amint azt a Hollywood Álmoskönyv is írja, ez bizony nem jó ómen…

A látvány mellett, ami nagyon ott van a szeren, komoly kérdéseket is felvet a film, nem csak a társadalomról és a gazdaságról, a média tenyérbemászóságáról, hanem például az ember és a gép viszonyáról, jobban mondva az emberi szellem győzelméről a technológia felett. (Maradjunk optimisták, hogy legyőzi).

Az azért tudható volt más filmekből is, hogy a nagyvállalatok és a bűnözés nem két olyan halmaz, aminek nincsen közös része, de a lehetséges összefonódásnak egy olyan mélységét mutatja meg még ma is a film, ami a zsigerekig hat. Ha nagyrészt nem abban a jövőben élnénk, amit a film mutat, akkor ugyanazt mondhatnánk mint az egyszeri nénike, amikor meggyilkolták Ferenc Ferdinándot: „Szarajevó, ami ránk vár”. Amikor egy autógyár tervezői kihagynak egy védőlemezt az autóból, mert sokkal gazdaságosabb így a gyártás, még a bekalkulált áldozatok családjainak kifizetendő kártérítés összegein túl is, Clarence Boddicker nélkül is elég gáz a helyzet. Hát még vele…

A film még ma is üde és nézhető, bár tény hogy néhány effekt ma már megmosolyogtató, mint pl. az ED 209 nyakoszúrt malac hangja, vagy a végén Dick Jones és a gravitáció találkozása, de ez még mindig belefér.  Az alkotás szerintem az egyik legjobb és legmaradandóbb darabja az akciófilm műfajának. Az akciójelenetek pörgősek, és bár realistának nem mondhatók, elég véresek – mondjuk nem is dokumentumfilmet várunk. Általában a filmek zenéjére nem szoktam felfigyelni, de ennek a filmnek valami kegyetlen jó zenéje van, ez is nagyon nagy pozitívum. Egyfajta szatirikus látásmód végighúzódik a filmben a híradórészletekben és reklámokban, nagyszerű érzékkel annyi amennyi kell – kihangsúlyozza, mennyire abszurd lesz a világ, mégsem teszi komolytalanná a filmet, hanem a társadalom és az emberi természet kritikáját üti át nagyon erőteljesen a vásznon. Végig az volt az érzésem, míg mentek ezek a bejátszások, hogy „bakker, tényleg ez van”. Verhoeven olyat tudott, amit rajta kívül nagyon kevesen, vagy talán senki. Azért ő is csinált gyöngébb filmeket, az Elemi ösztön szerintem egy rakás… komposzt, a Showgirlst a helyében letagadnám, mert a „fiatal voltam, kellett a pénz” sajnos ennél az alkotásnál nem hihető. De kárpótolnak minket az olyan klasszikusok, mint például a Robotzsaru vagy a Shwartzi-féle Emlékmás.

 
Bár tényleg jól néznek ki az akciók még ma is, nem ez teszi igazán naggyá és időtállóvá ezt a filmet, hanem azok az apró részletek, amik egy akciórajongó számára csak sallangok. Például az is zseniális, amikor egy halott rendőr szekrényén levő névtáblára zoomol a kamera, amit a főnöke levesz onnan, pár másodperccel később pedig Murphyéra – na, akkor már előre sejted mi fog történni. Vagy a híradórészletek: egy kis terror, egy kis cukiság. Nem ez van most is? „Meggyújtotta, agyonverte, elgázolta, és pandabébik születtek a veszprémi állatkertben”. Most ennyire hülyének néztek? A válasz: igen. Vagy a hihetetlenül ostoba tv-műsor a lengőkeblű nőkkel, amit röhögve néz a nagyon hülye bűnöző is – és mindig mindenütt ugyanaz megy… Ez sokkal többet elmond a kultúránkról, mint amit szeretnénk… Az utcákon vér és mocsok, közben a csúcsmenedzserek egymást fúrják az üvegtornyokban, nagyjából leszarva mindenkit. És ha kell, ott vannak a bűnözők, akik majd segítenek… Milyen jó, hogy mi egy teljesen más világban élünk… Vagy várjunk csak…

Véleményem szerint az egyik legjobb 80-as évekbeli akciófilm a Robotzsaru (de csak a ’87-es), de minden idők legjobb akciófilmjei között is dobogós helyet adnék neki. Ha még nem láttad, nézd meg, Inisomnia szőlőcukorral és egy nagy adag gépi kólával felvértezve…