La Dolce Vita (1960) – Fellini és az Édes élet

Klasszikus / Elfeledett | 2017-09-09 | Juhász Péter

Federico Fellini kultikus alkotása Marcello Mastroianni és Anita Ekberg felejthetetlen alakításával rövid időre visszatér a mozikba a Pannónia Entertainment jóvoltából. A digitálisan restaurált filmklasszikust Budapesten kizárólag a Puskin Moziban vetítik, ahol premier előtt már augusztus 31-től látható, majd szeptember 7-től országszerte számos további filmszínház műsorra tűzi.
 

1960-ban három órás produkcióval előrukkolni a lesifotósok és az újságírás világáról nem kis merészségre vallott. Fellini egyik, ha nem leghíresebb alkotásában erről a kicsit sem könnyed világról, és a benne élőkről festett terjedelmes portrét. Alkotása többszörös díjesőben részesült, színészei legendássá váltak és korszakalkotó filmes eszközei révén filmtörténeti jelentőségre tett szert. Marcello Mastroianni, Anita Ekberg plakátképe pedig örök darab. A Trevi - kútban játszódó jelenet egyike a legtöbbet idézett filmes pillanatoknak.

A közel 3 órás mű Marcello, a kiégett újságíróról szól az 50-as évek fordulóján. A néhai író, költő épp újságíróként tengődik Róma fényűzésében. Mint egy dzsungelben bolyongva látjuk, szenvedélyes kalandokba keveredve, megcsömörlött párkapcsolatban szenvedve, szupersztárok fényében fürödve, mindeközben már önmagát sem találva, megcsömörlötten a sűrű forgatagban. 

A film terjedelme egyáltalán nem húzza vissza a cselekményt. Minél több időt töltünk az „édes életben” annál inkább látjuk annak árnyoldalát. Az összetört, féltékeny és az öngyilkosságot sem megvető asszony mellett Marcello sorra buja kalandba keveredik Maddalenával, kinek jókora sötét folt ékeskedik szeme alatt, majd a városba érkező dívával(Anita Ekberg). A történetben ez a szál szinte tökéletesen megidézi a mai celebek világát. Kétes értékű pillantások, önmagunk ámítása, vélt öröm a pillanat hevében majd a kiégett másnapok fájdalma. A díva férje,(Lex Barker) egyáltalán nem nézi jó szemmel léhűtő pompában díszelgő kedvesét. Ha kell, megüti, mit sem törődve az állandóan nyomukban loholó fotósokkal. Ez a világ már csak ilyen, pedig 1960-at írunk!

A folytatásban aztán megismerjük milyen a fanatikus tömeg, miképp őrül meg mindenki egy vallási jelenésnek vélt dolog kapcsán. Miképp tódul az elvakult nép két gyermek nyomába, akik vallják; látják a Szüzet. Azt már senki, amint magukban kuncognak futás közben. Nyomukban ott lohol a média. A hír elsőrendű! A többi nem számít…
Megismerjük Marcello kapcsolatát apjával is. Igyekszik ugyan, életét azonban képtelen rendbe tenni. Egy jelenetben orgonaszó hallik, Marcello egy templomban beszélget barátjával, Steinerrel majd az leül játszani. 
Következő pillanatban megjelenik a színen Nico, a német énekes-művésznő, Andy Warhol egykori múzsája, aki fontos részese egy kastélyban játszódó, eléggé a valóságtól elrugaszkodó jelenetnek. 

Az éjszaki autós jelenetben Emma kiakad, Marcello nem is szereti őt. Heves vita kerekedik, amiben kénytelen szembesülni a nő mennyire szereti, és amit ő képtelen viszonozni. A nő azonban nem enged, végül Marcello az út mellett hagyja. Hajnalodik, mire visszaér és felveszi. Reggel egymás mellett fekve ébreszti őket egy hívás. Steiner halott, öngyilkosságot követett el.

Az utolsó fél óra egyfelől a film kiteljesedése másrészt Marcello karakterének totális széthullása. Egy orgián vesz részt, ahol egy ideig figyelemmel kísérve a pillanatot végül maga veszi kézbe a dolgokat.
Az utolsó jelenet a szürreális megközelítésű, tengerparti történés, óriási tengeri lényt húznak halászok partra. A döglődő halat veszi körbe a másnapos társaság, Marcello térdre borul miközben egy fiatal lány csalogatja a távolban. Marcello mintegy megadva magát a pillanatnak elfordul lemondó mosollyal arcán, kamera a lányt veszi amint a távolodó társaságra réved, majd a kép elsötétül. 

Fellini korszakalkotó mozijának hatása ma is, közel 60 évvel később is vitathatatlan. Képi megoldásai, zenei aláfestése a történetvezetés és színészi szempontok alapján akár tegnap is készülhetett volna. Témája – sajnos – abszolút aktuális. Most, 20 évvel Diana hercegné halála után is elevenen él a világ előtt a kép ami a filmből elnevezett paparazzok műveltek. A lesifotós, hírvadász megélhetési vámpírok a sajtó/média legagresszívabb képviselői. Az éjszakázás, a hajszolt életmód, ami a sikerhez kell, hamar kiégeti őket. Az ember pedig hajlamos mindent feláldozni, ha elviszi a sodrás. Fellini filmje valahol ezen a vidéken játszódik. A film, noha Mastroianni - Ekberg emlékezetes párosáról nevezetes, én magam sokkal inkább a történet egészét igyekeztem meglátni. Azt a sűrű és súlyos képet, ami arról szól; meddig vagyunk hajlandóak a mocsárba süllyedni, és hol van az a pont, amikor feleszmélünk?

Nem egy vasárnap délutáni film, nem mondom, hogy hetente megnézem, de mindenképp érdemes időt szánni rá! Egy olyan korba nyúlunk ugyanis vissza általa, mely mai szemmel már – már mókásnak tűnhet sok helyen, akkoriban viszont maga volt a kulturális sokk. Roger Ebert is áradozott a filmről, mai napig előkelő helyen áll az Imdb listáján is. Megnyerte Cannes-ban az Arany Pálmát, Oscar díjat is kapott. A filmtörténelem megkerülhetetlen alkotása. Olyan mozi, amitől büszke lehet az iparág. Filmművészeti ékkő.

Anita Ekberg azt nyilatkozta egyszer: „Fellini nekem köszönheti sikerét, és nem pedig fordítva…”
Hát, nem is tudom. Tény, hogy abszolút hiteles, mint a felhők felett járkáló, ragyogó tekintetű kebelcsoda, szerepe mégis ennyiben kiteljesedik. Mintha azt üzenné a nézőknek; ámulatba ejtelek, de csupán ennyi lakozik bennem. Ilyen a média világa is, pillanatnyi, kábító varázslat mely ugyan mindent elfeledtet majd pedig az ezerszer komolyabb következmény.
FIN