Lenni vagy élni? – MECHANIKUS NARANCS (1971) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2017-09-28 | Buzsik Krisztina

A Stanley Kubrick által készített Mechanikus narancs című angol film 1971-ben jelent meg. Antony Burgess Gépnarancs című könyve szolgált alapul, mely 1962-ben íródott, de mit sem veszített aktualitásából. Egyes források szerint az író saját tapasztalataira is épített a regény megírásakor. Választásomat a filmben jellemző eltorzulás, és a jó és rossz nézőpontjának kérdése indokolja. Sokan tartózkodnak egy könyv és annak vászonra vitt verziójának egy lapon említésétől, de úgy gondolom, ebben az esetben a vizualitás csak hozzá tett a műhöz, szinte szóról szóra pontos mása a regénynek.

A főszereplő Alex, akit Malcolm McDowell ösztönösen alakít, társaival együtt tejjel kevert kábítószer hatása alatt terrorizálják városuk utcáit, mérhetetlen szadizmusról és vadságról tesznek tanúbizonyságot, míg egy nap megkérdőjelezik vezérük pozícióját és feladják a rendőrségen. A börtönben Alexnek lehetősége van részt venni egy új átnevelő gyógymódban, ezzel pedig él is. A kúra olyan hatásos, hogy a végén öngyilkosságot is megkísérel.

Ez egy keserű szatíra, hiszen a 70-es évekre körvonalazódott, hogy az ezt megelőző évek szeretettel átitatott, könnyű drogoktól mámoros hippi korszaka tarthatatlan. Egy olyan társadalomról szól, ahol a társadalmi konvenciók torzak, a kormány kegyetlen és kérlelhetetlen. Ezért is fordulhatott elő, hogy Alex és „barátai” egy ideig retorzió nélkül élhették ki agressziójukat és testi vágyaikat. Ám amikor kezelni kezdik, saját kegyetlenkedéseinek másolatával találja szembe magát. E természetellenes rendszer abnormalitását tovább fokozza a technikai háttér. A szokatlan kameraállások, a fények elhelyezkedései rendellenes árnyékokat kreálnak. Továbbá a főszereplő fantáziaképei is hozzájárulnak.

Alex DeLarge jókedvvel károsít meg és bántalmaz másokat, de ezzel szemben igen éles elméjű és intelligens. Ezt mi sem mutatja jobban , mint az általa megteremtett félig orosz, félig angol szleng, mely megnehezíti az olvasást és az értelmezést, de még valóságosabbá teszi a lakótelepi suhancok életének bemutatását. Fogékony a művészetek, kiváltképp a zene iránt. Személyisége egyszerre megnyerő és taszító, ami a nézőben ambivalens érzéseket válthat ki. A Ludovico-terápia alapja éppen e „gyengesége”, komolyzene iránti vonzódását használják ellene, sikerrel. Brutális képeket mutatnak neki klasszikusok kíséretében, aminek hatására megundorodik az erőszaktól, de a kedvencétől, Beethoven IX. Szimfóniájának zenéjétől is. Az elbeszélés még megbotránkoztatóbb, hiszen ott Alex mindössze 14 éves.

Az öncélú tettlegesség és szexuális bántalmazás lényeges eleme a filmnek, információt közöl és szerepet kap az atmoszféra megteremtésében. A fiatalok elfojtott belső énje ezáltal tör fel. Egyébként a testiség jelenléte képileg is fellelhető, néha könyörtelenül, néha nem túl szembetűnően meghúzódik egy-egy erre utaló tárgy (obszcén női poszter, nemi szervet ábrázoló szobor).

Legjobb példa a kép és a zene - és természetesen az egész film - kettőségének bemutatására az a jelenet, melyben a banda segítségkérést színlelve betör egy öreg író (Mr. Alexander) lakásába. Feleségét megerőszakolják, őt magát pedig borzasztóan megverik. E felkavaró esemény közben a Singing in the rain című dalt hallhatjuk Alex teátrális előadásában, ami a gondtalanságról és a felhőtlen boldogságról szól. Érdekesség, hogy a könyvben az áldozat épp a Clockwork Orange című könyvén dolgozik. Ugyanebben a jelenetben megfigyelhető, hogy Alex mandzsettagombja az azóta híresség vált szempillával körülvett szemet ábrázolja. Ennek különlegessége a pillák fogaskerék-szerű elhelyezkedése egy kör, a „narancs” körül.

Folytatva e gondolatmenetet és kitérve a címre, a filmben szóba sem jön a mechanikus narancs, sem mint látvány, sem mint kifejezés (a fenti példákat leszámítva). Utal azonban a kegyetlenkedésekre, a rendszer azon törekvésére, hogy integrálja a deviánsokat. A módszer, amit alkalmaznak egy természetes, élő, organikus lényt próbálnak ugyanolyanná, semlegessé, gépszerűvé tenni.

A mű megfelel a klasszikus elbeszélésű filmek tagolásának. A harmadik, egyben utolsó felvonásban az első egy változatát, visszafelé mutatott mását láthatjuk. A hatástalanított, ártalmatlan Alexnek nincs hová mennie, az utcán kóborolva sorra ütlegelik azok, akiket előtte ő maga kínzott, és nem képes reagálni, ellenállni. Kiutat csak a halálban lát, de öngyilkossági kísérlete sikertelennek bizonyul. A kórházban tér magához, ahol ellátják sebeit, de ezen felül védtelenségéből is kigyógyítják. Teljes gyógyulásához el kellett szenvednie mindazt, amit másoknak okozott.

Egykori társait tekintve, ők rendőrök lettek, ugyanazon a szleng nyelven beszélnek, mint régen, és szabadulása után ők is mozdulatlanná verik régi vezérüket. Ez pedig csak méginkább alátámasztja a társadalom vezetőinek és a hatóságok alkalmatlanságát.

Számomra a film legnagyobb kérdése a jó és a rossz megítélése. Tényleg az-e a „normális” és az nem, akiről azt hisszük? Különb-e egy felsőbb hatalom az egyénnél? Számít-e az intellektualitás, a modor? Ezek a kérdések örök érvényűek. Mérlegelésük után Alex karakterének elfogadása, szánása, kedvelése vagy gyűlölése pedig az olvasó, a néző feladata.