Vér, pisztolyok és álnevek – KUTYASZORÍTÓBAN (1992) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2016-06-07 |

Quentin Tarantino nevét, ma már minden filmrajongó ismeri, de ez nem volt mindig így. 1992 előtt csak egy volt, a sok feltörekvő filmrendező közül, ám 1,2 millió dollárból sikerült valami olyat alkotnia, amelyre az egész szakma felfigyelt. Ezt követően pedig a fiatal rendező előtt varázsütésre kinyíltak a stúdiók, addig bevehetetlennek tűnő ajtajai. Vegyük hát górcső alá, a Kutyaszorítóban című filmet!

Mr. Pink: Mér’ én vagyok a Rózsaszín?
Joe Cabot: Azért, mert te egy köcsög vagy!

Szinopszis: Egy nagyhatalmú gengszter, összeállít egy hat főből álló csapatot, amelynek tagjai nem ismerik egymást. Az akcióban szereplők álneveket kapnak, arra az esetre, ha a zsaruk elkapnák egyiküket, ne tudjon érdemi információval szolgálni nekik. A küldetés, azonban totális kudarcba fullad, ugyanis nagy valószínűséggel az egyikük tégla. A csapat életben maradt tagjai, egy elhagyott épületben próbálnak rájönni, hogy mi is történt valójában, és mi legyen a következő lépésük. Ez viszont elég nehéz feladat, ha közben nem bízhatsz senkiben!

Fun fact: A raktár, amiben a film nagy része játszódik, egy használaton kívüli hullaház volt! Egyébként Mr. Orange lakását, valójában ennek az épületnek az emeletén rendezték be, így a stáb nem bérelt igazi lakást a forgatáshoz!

Ahogyan az köztudott, ez a film volt Quentin Tarantino első egészestés filmje. A napjainkban, a legjobbak közt emlegetett író/rendező, sokat fejlődött a Kutyaszorítóban forgatása óta, de bizonyos stílusjegyei, már ebben a filmben is könnyű szerrel fellelhetőek! Ilyenek például a hosszú snittek, a látványosan, a néző arcába mászó erőszakos képkockák, a szereplők szókincse (káromkodások tömkelege), vagy éppen a jelenet hangulatától merőben eltérő aláfestő zenék. Ezek önmagukban egyáltalán nem eredeti ötletek, de ötvözve nagyon is újszerűnek hatnak!

Marvin Nash: Mondtam már, hogy nem tudok semmiféle besúgóról. Ha megkínzol, akkor sem tudok róla.
Mr. Blonde: Megkínozni? Jó ötlet. Tetszik.

A film, a maga 99 perces játékidejével, az eddigi legrövidebb Tarantino mozi. Talán pont emiatt, a cselekmény egy pillanatra sem ül le, ráadásul szinte minden jelenben kulcsfontosságú információkat kap a néző! Amelyik jelenet nem pattanásig feszült, az vagy humoros, vagy informatív, vagy esetleg csak simán szórakoztató. Habár a karakterek hátteréről semmit sem tudunk (kivéve Mr. Blonde-t), a jellemüket és gyengéiket, könnyedén és valósághűen tolmácsolja a rendező. A „ki a tégla?” játéknak köszönhetően nincs két egyforma, de még hasonló attitűdökkel rendelkező figura sem. Mindenkinek valódi személyisége van, még Mr. Brown-nak is (akit a rendező alakít), pedig ő csak két jelenetben szerepel! Többek között, ezért mondják egy forgatókönyvre, hogy jól van megírva.

Fun fact: A „fuck” szó 252 alkalommal hangzik el a filmben!

A film felépítése sem szokványos. Igaz, kronológiailag haladunk előre a sztoriban, ez mégsem lineárisan történik. A bevezető képsorok után ugrunk egyet az időben, amikor is az ominózus rabláson már túlvagyunk, és a vérben tocsogó Mr. Orange jajveszékelését látjuk. A néző, hirtelen nem is érti, mi zajlik pontosan, ám hamar megtalálja azt a bizonyos fonalat. Majd, mihelyst gyorsan körvonalazódott a szituáció, a cselekmény linearitása megtörik, és visszamegyünk az időben, hogy jobban megértsük, mi is történhetett és, hogyan fonódtak össze a szálak. Tehát, a film gerincét képző cselekmény és a flashbackek folyamatosan váltogatják egymást. Ez a fajta eszköz, pedig nagyszerűen működik, és azóta is rendszeresen alkalmazza Tarantino, amelyet véleményem szerint a Ponyvaregényben pörgetett csúcsra, köszönhetően, hogy ott több nagy történetet mesélt egyszerre.

Mr: Blonde: Szoktad hallgatni K- Billy Hetvenes Hétvégéjét?

Aprópénzből nem könnyű egész estés játékfilmet forgatni, pláne nem épkézláb színészeket szerződtetni. És mégis! Quentin Tarantino megcsinálta. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy mondhatni „jókor volt, jó helyen”. Eredetileg 16 mm-es szalagra akarta rögzíteni a filmet, fekete-fehérben, a főszerepeket pedig a barátaival játszották volna el. És itt jött a képbe egy nagy adag szerencse. Miután több kézen is átment a forgatókönyv, egyszer csak Harvey Keitel kezei közé is eljutott. A színésznek pedig annyira megtetszett, hogy beszállt, mint társ producer, és az egyik főszerepet is magára vállalta. Így ugrott meg, a film 30 000 dolláros költségvetése, 1,2 millióra, amiből már igazi színészeket is lehetett fogni. Habár akkoriban Keitel-en kívül, a film minden színésze kishalnak számított Hollywoodban, az alakításukat a nagy „A” listás színészek is megirigyelték! Így indult be olyan aktorok karrierje, mint Steve Buscemi, Tim Roth, vagy éppen Michael Madsen.

Fun fact: A költségvetés még így is annyira szűkös volt, hogy a szereplők a saját ruhájukat viselték a forgatáson (az öltönyöket kivéve), ráadásul Mr. Blonde kocsija nem kellék volt, hanem Michael Madsen tulajdona.

A film szerény budgetje ellenére, a látványra nem lehet panaszunk! Tarantino jól bánt a pénzzel, tudta mennyit bír el a pénztárcája. Nem tett bele übervagány autós üldözéseket, vagy egy tucat statisztát mozgató lövöldözős jelenetet. Csak annyi speciális látványelemet pakolt bele, amennyit valósághűen vászonra is tudott vinni. Jelen film jól példázza, a „kevesebb, néha több” elméletet! Sokan ezt a filmet tartják a rendező legjobbjának, mondván, ebben a filmben nincs semmiféle sallang, és Tarantino dolgába itt még nem szólt bele a stúdió. Ezekben a kijelentésekben van is igazság, de véleményem szerint, ettől még nem ez lesz a rendező legjobb alkotása. Kétség kívül a legjobbak közé tartozik, de hiányoznak belőle az emlékezetes (és általában teljesen lényegtelen) dialógusok, amelyek úgy megragadnak az ember emlékeiben, hogy még álmából felkeltve is fel tudja idézni. Másodsoron, Mr. Blue gyakorlatilag nem is szerepel a filmben. Pedig lehetett volna még egy kicsit tetézni  a történetet, ha túléli a rablást, és a raktárban feltűnik, akár sebesülten is. Vagy ha maradunk az eredeti felállásnál, akkor legalább a flashbackekben juthatott volna több szerephez. És az utolsó ok, ami nálam kizárja azt a tényt, hogy ez Quentin Tarantino legjobbja, az a hongkong-i Ringo Lam ’87-es City on Fire című filmje. A történet egy részét ebből emelte át az író/rendező, kiváltképp a finálét. Egy szó, mint száz, az eredetiség (részbeni) hiánya miatt, nem lehet azt mondani, hogy a Kutyaszorítóban Tarantino életműve. Lehet, hogy sokaknak ez a kedvence a mestertől, amit meg is tudok érteni, de biztosan nem a legjobbja.

Pro:

- Történetvezetés

- Jól megírt karakterek

- Magas színvonalú rendezés

- Szuper popzenék

Kontra:

- Egy kicsit kevés vicces párbeszéd (figyelembe véve, hogy Tarantino későbbi filmjeiben mennyi ilyen van)

- Mr. Blue fájóan keveset szerepel

 

Összességében, a Kutyaszorítóban megkerülhetetlen darabja a ’90-es évek filmkultúrájának! Kultikus film, amit természetesen minden filmrajongónak látnia kell. Ettől függetlenül, Tarantino írói és rendezői készségei, itt még nem voltak teljesen kiforrva, de ez mit sem von le az élvezetből. A film minden jelenete működőképes (akár még külön-külön nézve is), és a befejezés csak hab a tortán!