A CineMániás - Az Online filmmagazin - Klasszikus / Elfeledett - A szimbolikus színek városa

A szimbolikus színek városa – PLEASANTVILLE (1998) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2016-05-19 |

1998-ban rengeteg nagyszabású mozifilm jelent meg a piacon. A Halálos fegyver negyedik része, a Godzilla, a Bruce Willis-féle Armageddon, a Bogár élete, vagy éppen Jim Carrey nagysikerű klasszikusa, a Truman Show! Sem a nézők, sem a producerek nem panaszkodhattak abban az évben, hiszen minden műfaj kedvelője talált kedvére valót 1998-ban. Azonban ebben a blockbuster dömpingben nagyon csúnyán eltűnt egy rendkívül érdekes darab! Gary Ross, elsőfilmes rendezőként és forgatókönyvíróként nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy egyszerre nevetteti meg és gondolkoztatja el a mozi nézőket! A terv végső soron sikerült, csak éppen nem akkora nézőközönséggel, mint amekkorára a rendező, és a stúdió számított.

Szinopszis: David nagy rajongója a Pleasantville című régi, fekete-fehér tévésorozatnak. A fiktív, ’50-es évek béli kisvárosban mindenki boldogan éli az életét. A környék maga a nagybetűs idill, olyannyira, hogy a tűzoltók legnagyobb feladata is csak egy macska leszedése volt egy fáról. Egy este, amikor David a Pleasantville maratont nézné, összeveszik a nővérével, Jenniferrel, aminek a tévé távirányítója látja kárát. Szerencséjükre, egy égből pottyant tévészerelő kisegíti a tiniket egy új távirányítóval, de a buherált eszköz használatával belekerülnek a tévében futó szappanoperába, mint a főszereplő család két gyerek tagja. Mindenki a sorozatban lévő nevükön szólítja őket, mintha mindig is itt éltek volna. Így a két fiatal Pleasantvilleben ragad, és az egyetlen esélyük a hazatérésre, hogy sorozat hűen imitálják Bud és Mary Sue karakterét.

Mikor először láttam a filmet, azt gondoltam, biztos egy könyvadaptációt néztek. Nem hittem volna, hogy ez egy eredeti forgatókönyv, de láss csodát mégis az! A sztori akkor kezd igazán érdekessé válni, amikor Jennifer, a testvére intései ellenére sem játssza Mary Sue szerepét. A lány, és a sorozatbéli önmaga két teljesen ellentétes személy, így a ’90-es évek béli, szabad szellemű tini, hamar megbolygatja az állóvizet. Eközben David, aki minden epizódot kívülről fúj, próbálja játszani Bud szerepét, ám ez sem olyan könnyű, mint ahogy elsőre gondolta.

Fun fact: A Pleasantvillei események 1958 áprilisában játszódnak!

A film, egy nagyon lényeges dologra próbál rávilágítani: a boldogság nem a tökéletességben rejlik! Ahogy a mondás is tartja: úgy szép az élet, ha zajlik. A tévé előtt ülve minden lakos boldognak látszik, sőt, még ők maguk is azt hiszik, hogy boldogok. Ez azonban, csak addig tart, míg egy pillanatra le nem lépnek a számukra kijelölt útról, és konfliktusba vagy szokatlan helyzetbe nem kerülnek. David, nagyon szeretne egy olyan világban élni, mint Pleasantville, de minél több időt tölt benne, annál inkább kiábrándul ebből az életformától. Neki, és a városka lakóinak is rá kell döbbennie, hogy nem lehet minden csak fekete és fehér, jó vagy rossz. Az élet nem ilyen egyszerű, nem lehet mindenre rányomni a „jó” illetve „rossz” bélyeget. A városban persze akadnak olyanok, akik ezt nem tudják elfogadni, élükön a polgármesterrel. Mindezek mellett olyan valós társadalmi jelenségek elevenednek meg, mint a rasszizmus, a liberalizmus, és a konzervatív karhatalom erőszakos fellépése az új eszméket valló emberek ellen. Ez utóbbi jól tükrözi az ’50-es években rockzenét hallgató fiatalokkal szembeni diszkriminációt.

Fun fact: Egy kisebb szerepben feltűnik a fiatal Paul Walker, akinek már itt is egy menő verdája volt!

A Pleasantville-t vígjáték címkével lehetne a legjobban jellemezni, ám Gary Ross nem épp hétköznapi poénokkal operál! Kissé szürreális, kissé abszurd, de mindenképpen fantasztikus. Itt nem feltétlen a szereplők együgyűségén nevet a néző, hanem azon a kissé ijesztő tényen, hogy az átlagemberek mennyire a megszokás rabjaivá váltak. Amikor pedig ez, az évek óta tartó, rutinszerű és mindenféle konfliktustól mentes élet váratlanul megtörik, az egyszerre vicces és elgondolkoztató. Hiszen ilyenkor a néző felteszi magának a kérdést: vajon engem is ennyire a megszokás irányít?

A filmet eredetileg színesben rögzítették, majd az utómunkálatok során 2K felbontásúra szkennelték, végül fekete-fehérré varázsolták. A végeredmény önmagáért beszél! Még mai szemmel is csodásan fest. A díszleteknek, és jelmezeknek köszönhetően az ember tényleg egy klasszikus kisvárosban érzi magát. A film, művészi csúcspontja azonban Randy Newman zenéje! Egy szó: zseniális! A nagyzenekarral komponált dallamok, fülbemászóak, emlékezetesek, és telis-tele vannak érzelemmel. Sajnos csak Oscar jelölésig jutott, de ez mit sem von le az élvezetből. A kiváló zeneszerző neve, a Toy Story filmekből lehet ismerős.

A színészek jól hozzák a karaktereket, mondjuk ilyen színészgárdától el is vár az ember egyfajta minőséget. Közülük két aktort tudnék kiemelni. Az egyik Jeff Daniels, aki nagyon hitelesen formálja meg az ártatlan, egyszerű ember figuráját, és megkockáztatom, hogy ő a legszerethetőbb karaktere a mozinak. A másik Tobey Maguire. Viszonylag ritka jelenség, de David jellemét, mintha csak a fiatal színészre szabták volna! A film nézése közben egy perce sem kérdőjeleztem meg David cselekedeteit vagy reakcióit, és pontosan ez adja a legnagyobb hitelességet egy színész játékának! Továbbá, az Oscar-díjas, Reese Witherspoon szintúgy remek választás volt Jennifer megformálására, ahogy a mellékszereplők közül William H. Macy és Joan Allen játéka is parádés.

Fun fact: A film a premierhétvégén, szerény 8,85 millió dollárral nyitott!

Most pedig következzék a fekete leves! A film 60 millió dolláros költségvetésből készült, ám mindössze kevesebb, mint 50 milliót tudott összekaparni, pedig egy PG-13-as besorolású filmről beszélünk. Sajnálatos módon idehaza sem számít kifejezetten népszerűnek a film, a kereskedelmi csatornák is csak nagyritkán tűzik műsorra.