A CineMániás - Az Online filmmagazin - Klasszikus / Elfeledett - Egy balett táncos véres drámája

Egy balett táncos véres drámája - FEKETE HATTYÚ (2010) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2017-10-17 | Juhász Péter

Darren Aronofsky legújabb munkája most kerül mozikba, Mother címen. A Jennifer Lawrence és Javier Bardem főszereplésével készült moziban egy fiatalasszony kerül az őrület totális bugyrába. Előzőleg a rendező Oscarra vitte Natalie Portmant, a kétségbeesett és a megfeleléstől egyre inkább az őrület határára sodródó balerina szerepében. Portman és Mila Kunis emlékezetes ágyjelenete, a kőkemény mester, Vincent Cassel alakításában felejthetetlen mozivá tették a balett világában játszósó, éjfekete mozit.

A Pankrátorban is már alkalmazott, digitális felvételi eljárással rögzített film kiváló lehetőséget biztosított a Leon, a profi egykori gyermek sztárjának, az időközben Anakin Skywalker édesanyjává cseperedő színésznőnek. Portman lubickolt a szerepben, és teljesen megérdemelten kapta meg a legjobb főszerepért járó szobrot.

A történetben egy fiatal balerina küzdelmes mindennapjaiba kapunk betekintést. A híres darab főszerepéért zajló ádáz küzdelem, édesanyja - a néhai, kiégett sztár- árnyékában való felnövés, a mestere iránti őszinte alázat és a művészetért mindent feláldozni képes szerepkörben zajló, őrületig fokozódó és kínzóan kényszeres szenvedés története a film. Portman szemén keresztül indulunk egyre mélyebb utazásra az emberi teljesítőképesség határaira, az elme tűrőképességének végére. A hallucinációk és rémálmok ingoványos mezejére, ahol az önmarcangolás húsba maróan fájdalmas birodalma vár.

Valós és idővel képzelt konkurensei, ellenfelei majd egyre durvább pszichotikus lidércei kereszttüzében a balerina eljut az önmegsemmisítés csábító, hívogató szaváig. A darabra készülve, totális idegi és fizikai kiborulás kaotikus kálváriáját átélő, a kívánt siker mámorító ízéért bárkin és bármin átgázoló karaktert elementáris erővel ábrázoló színésznő élete legjobb formáját nyújtja finoman szólva nem könnyű szerepében.

Aronofsky operatőre számos közelin, zajos és vibráló, nyugtalanítóan szürreális képeken keresztül már-már horrorisztikusan nyers formában ábrázolja egy embert az őrület határára jutva.
A finálé sokkoló drámájában bontakozik ki a rendező és színésznőjének közös elképzelése, mely minden képzeletet felülmúlóan döngöli bele a nézőt székébe.

A Fekete hattyú lélektani horror a balett és úgy általában minden olyan teljesítményt követelő életmód utózöngéjéről, melyben az átlagembert lassan, de biztosan felemészti életmódja, küzdelme a totális sikerért cserébe. Tanulságos rémmese, mivel jár, ha mindent feladsz a célért, csak épp nem vagy elég erős állni az útközben tornyosuló, tomboló hullámokat.
Ahogy mondani szokták; Csak erős idegzetűeknek!