A CineMániás - Az Online filmmagazin - Klasszikus / Elfeledett - A végén csak a bosszú marad

A végén csak a bosszú marad - OLDBOY (2003) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2017-10-18 |

A valamilyen irodalmon (regény, dráma, képregény stb.) alapuló filmgyártás nem csak Hollywoodban szokás. Kevesen gondolnák, hogy az amerikai remake-kel (2013) is „megtámogatott” Oldboy képregény, pontosabban manga alapján készült. Pedig ez a helyzet. A keleti kultúrában a mangának legalább akkora szerepe és hagyománya van, mint a McDonalds hazájában a Marvelnek, DC-nek. Halvány fogalmam van arról, hogy a mangák más stílust képviselnek, több bennük az emberi, az érzelem, és kevesebb a szuperhős. Garon Tsuchiya és Nobuaki Minegishi mangájából 2003-ban Chan-wook Park rendezett filmet, ami, mondhatni, mára elérte a filmtörténeti klasszikus szintet. Egyik ékes példája, hogy nem kell egy filmnek réginek lenni, hogy beírja magát a „Filmek Nagykönyvébe”.

A történet „mogyoróhéjban"
Oh Dae-sut (Min-sik Choi) a lánya szülinapján elrabolják, és 15 évig tartják fogságban egy szobában, nem tudja miért. Kiszabadulva elhatározza, hogy bosszút áll fogvatartóján, ám mikor lehetősége lenne rá, azt az utat választja, amelyik az igazsághoz vezeti el: ki akarja deríteni miért vettek el 15 évet az életéből.

Ajnározás level 1 – 8,5
Ha már szóba került a manga műfaja, akkor egy szintén keleti filmművészeti sajátossággal folytatnám, az Oldboy ugyanis bosszúdráma, ami, már a neve is mutatja, merőben más, mint az akciófilm.
Fizikai akciók terén nem pörög magas fordulatszámon, sőt, a bosszúig vezető út során kevésszer cseppenünk bele akcióba, de ha igen, az tökéletes, nyers, brutális. Ráadásul nem kell halomra gyilkolni tömblakásnyi embereket, hogy a film durvának hasson, és az ázsiai filmekre jellemzően kellően beteg is legyen. Ilyen szempontból a sztori „megoldása” ami besorolható a nem túl egészséges kategóriába, de ez plusz esszenciát ad az egésznek.

Chan-wook Park (vagy „magyarosan”: Park Chan-wook) rendezése rendkívül szuggesztív, fakó képi világa ellenére. A felvezetéssel nem szarakodik, a dolgok közepébe csapva indítunk a háztetőn, és a nyakkendőnknél fogva tartanak. Illetve a nyakkendő gazdájának szemszögéből látjuk Oh Dae-sut, aki közli, hogy elmeséli a történetét. Nem a klasszik „ez az én sztorim” dolgot halljuk, csupán a fogságról beszél, és hogy kiszabadult. Aztán a film hátralevő részére megint kapunk narrátort, Oh Dae-su személyében, aki szűkszavúan, de annál magvasabban adja át gondolatait az épp történő eseményről.
A kameramozgás és vágás terén a folyosós-kalapácsos jelenetet ki kell emelni, ugyanis a dél-koreai rendező szembe megy az akciófilmes „követelményekkel”. A gyors vágások, több szemszögből mutatott közelik, esetleges lassítások helyett a verekedést szinte állóképpé varázsolja, viszonylag messziről felvéve, oldalnézetből megvalósítva. A szereplőt bent tartja a képben, de nem fókuszál rá, van, hogy nem is látjuk, de végig követjük. Az utána következő jelenet pedig nem is közvetlenül utána lenne, és itt jön a már említett vágás: a két jelenet közötti „harmadikat”, amit várnánk, egész egyszerűen kivágták. Holott hagyománya, és több filmben bemutatott magas színvonalon kivitelezett koreográfiáit láthattuk a szűk helyen zúzásnak. Apropó, a folyosós-kalapácsos jelenet sem a sűrűn megszokott kameraállással indul, mikor a leverni valók seregén végigpásztáz szemből a kamera. A főszereplő fejbúbját látjuk és a folyosót, rajta a szétcsapásra váró rosszfiúkkal, felülnézetből. Ezután jön a váltás az oldalnézetre.

Természetesen nem ezek miatt remek film az Oldboy, csak ezek miatt is. Megvan benne az a kis nem megszokott, az a más, ami az átlag fölé emeli. A cselekmény maga sem a hagyományos amcsi mintájú „megkeresem, megölöm” dolgot forszírozza, hanem valóban a drámát, ami túlsúlyban van a bosszúval szemben, de eközben nem unalmas, és a két órás játékidő egy féllel simán kurtábbnak tűnik, ami bizony hatalmas jó pontot érdemel. A néző azon kapja magát, hogy a szereplők sorsa, motivációi stb. kellően lebilincselőek ahhoz, hogy a 120 percet elrepült időnek érezze. Ha ehhez hozzádobjuk a már említett zenét, ami szintén passzol a bosszúdrámás imázsba, valamint a színészi játékot (meg a kamerabeállításokat, vágásokat), kapunk egy olyan „sütit”, aminek az íze sokáig megmarad, és legközelebb is veszünk, ha Chan-wook Park kínál.