Fél szemmel is tökéletes - A FÉLSZEMŰ (2010) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2017-11-02 | Jung István

Adott egy 1969-ben készült western, ami A félszemű seriff címen fut és John Wayne játssza benne Rooster Cogburn marsallt. Meg van Charles Portis True Grit című regénye 1968-ból, amin az említett film alapul. A Coen fivérek által dirigált 2010-es A félszemű Portis könyvének az adaptációja, ilyen módon pedig valamennyire A félszemű seriffnek a remake-je, feldolgozása, vagy nevezzük, ahogy szimpatikus. John Wayne nyomdokába a fenomenális Jeff Bridges lépett és a leghalványabb mértékben sem hozott szégyent a nagy elődre, ahogyan a film sem a regényre, meg a John Wayne főszereplésű filmre.

A történet, ahogy a ’69-es filmé, egy tizennégy éves lányról, Mattie Rossról (Hailee Steinfeld) szól, aki bosszút akar állni apja gyilkosán, a Josh Brolin megszemélyesítette Tom Chaney-n. Ehhez béreli fel a legjobb marsallt, Rooster Cogburnt, vissza-visszatérő harmadikként pedig velük tart egy texasi ranger is, LaBoeuf (Matt Damon). 
A Coen testvérek munkásságára csupán néhány filmcímmel utalnék, bővebb magyarázatot nem igényel a zsenialitásuk magyarázata. 

Kronológiai sorrendben, a teljesség igényével: A halál keresztútján (1990), Hollywoodi lidércnyomás (1991), A nagy Lebowski (1998), Ó, testvér, merre visz az utad? (2000), Nem vénnek való vidék (2007).
És újabb remekműként gyarapítja a sort A félszemű, aminek minden egyes filmkockája tökéletes. 

A western hangulata az első pillanattól az utolsóig a maga organikus környezetében van jelen, az erőltetettség legkisebb jele nélkül. Nagyban felelős az atmoszféráért az, hogy a fényképezés, az operatőri munka helyszínéül ugyancsak tökéletes helyszíneket talált a stáb. Itt aztán úgy kalauzolnak minket nézőket, mint egy drogosok és piások lakta alvilágban, azaz nagy mértékű betekintést enged a vadnyugat világába, az ott uralkodó kietlen állapotokba, látni engedi a semmi közepére köpött életmentő kalyibák fontosságát és így tovább. 
A prérin vándorló trió, Bridges, Steinfeld és Damon személyében iskolapéldája annak, hogyan tartsunk fent három ember között kapcsolatot, párbeszédet úgy, hogy az ne sikkadjon el, ne szoruljon háttérbe egyik karakter se. Ez a forgatókönyvet dicséri, ahogyan az is, hogy a film nem ismeri az ’üresjárat’ fogalmát, még akkor sem, mikor egyik jelenetből a másikba fekete képernyővel (blank) megyünk át a következő snittbe. Átmenetek, vágások szempontjából sem unalmas az alkotás, mivel többfélét használ, mindegyiket a maga helyén. Ennek nem kéne nagy dolognak lennie, mert minden filmben vannak vágások. Igen, de valahol ez kimerül a „ most ezt mutatom most meg hirtelen ezt” féle, úgynevezett keményvágásban. A félszemű repertoárja ennél bővebb és attraktívabb. 

A szereplők megjelenései közül egyértelműen Cogburné a legkevésbé megszokott (épp ezért pluszban fantasztikus húzás), mert első feltűnésénél nem is látjuk.
Ahogyan a rendezőket elhanyagoltam, hiszen felesleges leírni a nyilvánvalót, a színészeket is ebbe a kalapba kell dobni. Brillíroznak mindannyian. Most írjam le, hogy Bridges itt is viszi a prímet? Mert hát így van, de nem azért mert a többiek gyengén muzsikálnának mellette. A női (lány) főszereplőt megformáló Hailee Steinfeld a legkellemesebb meglepetések közé sorolható, mivel a vadnyugat nem a gyengédségéről híres, ezért a kegyetlen, csupán férfiak számára élhető környezetben boldogulni próbáló Mattie megformálása nem lehetett könnyű munka. A fiatal színésznő mégis felnőtt a feladathoz és neves partnereihez, Jeff Bridgeshez és Matt Damonhoz. (Ráadásul a való életben is tizennégy éves volt a film forgatásakor, mint a karaktere).
A film humora is elképesztően működik, a karakterekből, hangulatukból fakad, nem valami kikényszerített „na most vicceset mondok, figyeljetek” stílusban odahányt szövegkönyvi förmedvény eredménye. 
Itt azonban nem áll meg a dolog, mivel nagyon is nyakon csíphetjük a személyes drámát minden szereplőnél. A legszebb az egészben, hogy nem rágják a szánkba! 

Westernről van szó, mégsem durrogtatnak orrba-szájba, és itt jön az újabb varázslat: nem is hiányzik, mert enélkül is működik a film, nem fullad érdektelenségbe, unalomba. A párbeszédek és a többi szituáció is elviszi a hátán az alkotást. Mondjuk, hogy ez a torta, és azért van benne lövöldözés is, ami ezen a tortán valami különlegesen ínyenc, cseresznye ízű hab.

Van szükség még olyanra, hogy „összességében a film blablabla”? Nincs. Belépett az alapművek közé, a Halhatatlanok Csarnokába.