A máz mögött - Amerikai szépség (1999) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2017-11-26 | Ben Palmer

Hogy ki az a Sam Mendes? A mai generációnak szerintem elég, ha annyit mondok, hogy neki köszönhető a filmtörténelem legjobb Bond filmje, a 2012-es egyszerűen tökéletes Skyfall, mely után hihetetlen, hogy ugyan ez a személy, hogy tudott egy olyan filmet összehozni, mint a Spectre. Viszont közel sem ez a rendező főműve. Az csak mellékesen, hogy az utolsó klasszikus gengszterfilmnek mondható alkotás is az ő munkája, a Tom Hanks főszereplésével jegyzett A kárhozat útja, mely bőven nem hibátlan, de abszolút a műfaj egy remek darabja. Sam Mendes 1999-ben egy egészen különleges alkotással jelentkezett, melyet nem kevesebb, mint 5 Oscarral jutalmaztak és azon kivételes filmek egyike, ami nem is kérdés, hogy a 20. század egyik legmeghatározóbb darabjává vált. Nagy kedvencem ezt nem is tagadom, azonban ennél sokkal több ez a film, így vegyük is górcső alá az 1999-es év győztesét, a zseniális Amerikai szépséget.

Mitől tudok falra mászni az amerikai filmek esetében (és talán ti is)? Az ízléstelenül sok nyáltól, a mézes mázos történetektől, a kiszámíthatóságtól, a happy endek giccsességétől. Nem tudom, hogy ki gondolja azt, hogy ez jó hatással van a filmművészetre vagy éppen, hogy ettől jobb lesz egy alkotás, hiszen ugyanolyan káros hatással van egy film értékére és megítélésére ez a fajta hozzáállás, mint az igénytelenség, a rossz üzenet, a látványorgia mögött elvesző történet. Ugyanis egy habkönnyű mázzal bevont filmnek sincs semmifajta értéke az életedben. Nem fogsz általa többet megtudni a világról, sőt egy igazán torz képet fog kialakítani a fejedben, hogy minden milyen egyszerű és, hogy nem kell csüggedned, mert a legnagyobb bajok is előbb utóbb megoldódnak maguktól, mert megérdemled, sőt, az élet mindig te szájízed szerint fog alakulni. Ezt pedig már láttuk felhasználni szerelmi történetekben, családi mozikban és gyakorlatilag minden olyan műben, aminek csak egyetlen célja van minél nagyobb közönséget bevonzani, és minél több pénzt kivasalni az emberből. Azonban ennek egyáltalán nincs élet szaga. Az emberek nem hülyék, az ilyesmivel pedig lehetetlen azonosulni. Kell, hogy egy film tudjon kegyetlen lenni, váratlant húzni, hogy ne azt mutassa, milyen lenne egy igények szerint optimalizált világ, hanem azt, milyen az élet melynek részei vagyunk. Régen és napjainkban is volt arra példa, hogy Hollywood számtalan giccsmámorban tenyésztett buta, de szerethető filmet termelt ki magából, azonban 1999-ben jött Sam Mendes, és mondhatni köpött a szabályokra, és egy olyan filmet készített, ami egyáltalán nem szerethető (legalább is klasszikus értelemben).

Hogy mi az Amerikai szépség a filmek között? A tökéletes élethazugság megtestesítője. Egy művészfilmbe oltott fekete komédia drámai elemekkel fűszerezve, melynek a legnagyobb erőssége az, hogy habár már az első percekben megtudjuk a film végét a főszereplő narrációjában, mégis képes a két órás játékidő végig feszültséget okozni és fenntartani a figyelmünket, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem mondható a történet végkifejlete kiszámíthatónak. Már a cím is zseniális, Amerikai szépség, a tökéletes önirónia, minden benne van, amit a korábban felvázolt sorokban kifejtettem. A film igazi érzelmi hullámvasút, néha keserűen szórakoztat, máskor sokkol, de van olyan is, hogy megkönnyezésre késztet egy-egy jelenetével, hiszen apróságnak tűnő, mégis nagyon erős témákról beszél, amikkel az azonosulás se fog gondot okozni. Rávilágít arra, hogy milyen könnyen értelmetlenné válhat valaki számára a saját élete akár egy rosszul időzített külső negatív hatás által, legyen az elveszített hit a szeretet lehetőségében, vagy éppen, hogy nem fogadnak el minket, annak, akik vagyunk, ezáltal pedig a megbélyegezés sorsára jutunk.

A film központját egy tökéletesen kommersz amerikai család alkotja, kik külső szemmel egy hétköznapi, átlagos família benyomását keltik, azonban a felszín alatt/mögött egy sokkal nyomasztóbb kép tárul elénk, ha kinyitjuk a szemünket. Ugyanis ez a család felszínes, érzelmileg kihalt és távolról sincsenek rendben kapcsolatilag. Lester bár jól keres újságíróként, mégis a teljes boldogtalanság és motiválatlanság tükröződik arcáról, felesége Carolyne a betegesen maximalista és narcisztikus háziasszony, aki teljesen elidegenült férjétől, akiben tulajdonképpen már nem is lát férfit. Lányuk pedig, az önbizalomhiányos és magányos tinédzser Jane, aki amellett, hogy szüleitől sem kapja meg a figyelmet, amire vágyik, még gyűlöli is őket, apját halálosan.

Azonban jön az alkotás első fordulópontja, melyet nevezzünk nemes egyszerűséggel „ébredésnek”, ugyanis tényleg ez történik. A főszereplő Lester még ki is mondja ezt, hogy mint ha 20 évnyi hibernációban lett volna és most egy indíttatás által sikerült abból felébrednie. Persze nem fizikai értelemben vett ébredésről beszélhetünk, hanem hirtelen értelmet nyer a három főszereplő számára az élet. Lester belezúg lánya barátnőjébe, felesége viszonyt kezd főnökével, lánya pedig összejön az ijesztően különc Rickyvel, a szomszéd fiúval. Ha sorba vesszük az ébredéseket, akkor megérthetjük, hogy mind háromnak milyen jelentőségteljes üzenete is van. Lester ugyanis addig a pillanatig egy két lábon járó szánni való lúzer, aki görcsösen tartja távol magát mindenkitől, még családjától is, 42 évesen nem látja az értelmet az életben, mégsem leissza magát, vagy esetleg vet véget mindennek, hanem ráébred arra, hogy mennyire önpusztító a szemlélet, melyben eddig élt. Elkezdi látni az értelmet életében, miután megtapasztalja, hogy újra érdekel valakit és érdekes játékot kezd űzni ezáltal velünk a rendező. Vajon tényleg az motiválja főszereplőnket, hogy ágyba vihesse a fiatal lányt, vagy inkább az érzet, hogy újra fontosnak érezze magát.

Felesége esetében egyszerűbb a dolgunk, hisz ő tisztán látszik, hogy elveszti férjébe való hitét, miután az elkezd kibékülni magával. Ezért a nő se áltatja tovább magát, felszabadul és hátrahagyja házassága miatti minden frusztrációját, ez elől menedéket pedig a főnöke oldalán talál, aki az úgymond áhított vad és akit megszerezni ugyanolyan trófea, mint mellette eladni egy házat az ingatlan piacon. A lányuk esetében pedig még egyszerűbb a megoldás. Hiába a szomszéd fiú nem túl bizalomgerjesztő kinézete és viselkedése, Jane benne találja meg a megnyugvást, mert azt kapja tőle, amire mindig is vágyott, figyelmet és önbizalmat. A fiú ugyanis mondhatni betegesen művészien csodálja őt, és lát meg benne olyanokat, ami talán már a néző számára is túlzó és groteszk.

A történetvezetés pedig egyenesen bámulatos. Félelmetes, hogy az eleinte a fekete humorral abszolváló, szórakoztató film, hogy válik egyre drámaiabbá, kegyetlenebbé, végzetessé, miközben észre se vesszük, hogyan forgácsolódik szét mindenki élete a hamis hitben, hogy úgy érezte megtalálta azt, amire vágyott. Nyersen és kendőzetlenül vágja a film az arcunkba mennyire elvesztettük emberségünket, hogy mennyit is ér az emberi életnek a siker és a boldogság valódi érzések nélkül. A legélesebb kritikát mégis a szülők kapják, mégpedig a két gyereken keresztül példálózva, hogy mi lesz annak a következménye, ha a szülők nem találják meg a megfelelő egyensúlyt a karrier és családi élet között.

Az Amerikai szépség egy roppant felkavaró alkotás, melynek üzenete, hogy sose hagyjunk fel az álmodozással, mert akkor lelkünk kiüresedik, életünk pedig motiválatlanná és értelmetlenné válik.

Az operatőri munka néhol szemkápráztató és kellően árnyalt, néha pedig kirívóan harsány és művészi képekkel igyekszik elkápráztatni minket, legendás snittek maradtak fent a műből emiatt, a zene pedig egyedi, jól megjegyezhető, mely csak még különlegesebbé teszi ezt az amúgy sem hétköznapi világot.

Végül ejtsünk néhány szót a szereplőkről, mert nem akármilyen alakításoknak lehetünk szemtanúi a két órás játékidő alatt. A főszereplő Kevin Spacey ebben a filmben járatta maximumra, a tökéletesre fejlesztett névjegyéül szolgáló cinikus és tapló játékát. Egyszerűen lubickol Lester szerepében, bár igazán akkor válik meggyőzővé, mikor hátra hagyhatja lúzer énjét, ugyanis tisztán látszik, hogy mennyire élvezte a szerepet, amit ráosztottak, és remekel benne. Nem is kerülte el az Akadémia figyelmét kivételes játéka, melyet megérdemelt Oscarral jutalmaztak. Azonban nem érheti panasz a feleségét életre keltő Annette Beninget sem, ugyanis ő a másik hajtómotorja a filmnek színész fronton. Egy olyan látványos lelki leépülést követhetünk végig a színésznő által, mely páratlan, már csak azért is, mert maga az alakítás nem mű, nem mesterkélt, hanem nagyon is emberi és azonosulható, ezáltal pedig rendkívül hitelessé válik az ember szemében. A filmnek a két főszereplőn kívül is nagyon jó karakterei vannak és a színészek remekül hozzák őket, Chris Cooper például a háborútól megtébolyult, homofób ex katona szerepében igazán erőteljes, de az Amerikai pitéből ismert Mena Suvari is minden elismerést megérdemel élete játékáért.

Igazi tanmese Sam Mendes munkája, mely kendőzetlenül őszintén és mellbevágóan hitelesen beszél az életről, és próbálja ráébreszteni az embert, hogy mennyire nem jó az, amit addig annak hit. Nem könnyű befogadni a film az üzenetét, de érdemes egy próbát tenni vele, hisz egy nem akármilyen utazás részesei lehetünk ezáltal az örök klasszikus által.