Katasztrófába oltott romantika - TITANIC (1997) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2017-12-10 | Christian

Ami a 30-as években volt az Elfújta a szél, vagy az 50-es években a Ben Hur, az a Titanic lett a kilencvenes éveknek. No persze, itt nem csupán puszta monumentalitásról beszélhetünk, hanem egy népeket megmozgató filmről, ami egy korszak filmes tudását is egyesíti magában. 

A Titanic pont ilyen volt, hiszen, amikor a moziba járó közönség már régóta nem látott már nagyszabású szerelmi drámát, akkor érkezett meg James Cameron hatalmas filmje, mely milliók szívébe volt képes beférkőzni, és egy időre meghatározni azt, hogy mi is egy sikeres film titka.

A sikerhez persze más is kell, de a Titanic rejtélyes és misztikumot is övező története már korábban is lenyűgözte az embereket. Cameron évekig tanulmányozta a hírhedt hajó katasztrófáját, mielött nekiállt volna egyáltalán a filmje forgatókönyvének megírásához. 
A rendező ennek a grandiózus történetnek a felvezetéséhez nagyszerű karaktereket írt, hogy filmje más szempontból is emlékezetes legyen, így született meg az elmúlt két évtized legnagyobb filmes románca, melyet az azóta világhírű sztárszínészekké váló Leonardo DiCaprio és Kate Winslet tolmácsolásában élhettünk át. Cameron veszi a fáradságot, hogy rendesen bemutassa a szereplőket, hiszen korábbi műveiben is nagy hangsúlyt fektetett ebbe. Úgy érzem ez is lényeges szempontja magának a film sikerének, hiszen ha egy néző nem tud senkivel sem azonosulni, akkor megette a fene. Wolfgang Petersen pont itt hibázott például a Poseidon című filmjével, hogy nem adott elég teret a karaktereinek. Ellenben Cameronnal, aki több mint másfél órán keresztül mutatja be a szereplőket, mire egyáltalán katasztrófa közelbe jutnánk. Ezzel együtt nem csupán az ominózus szerelmespárunkat, de a film egyéb karakterét is képes felruházni személyiséggel. Megismerjük a motivációikat és az egymáshoz való viszonyukat. A mellékszereplők egytől-egyig kivételes színészek, így itt van a csodás Kathy Bates, Bill Paxton, vagy Frances Fisher is. 

Miután ez az igazán lényeges rész kidolgozása megtörtént már bele is vethetjük magunkat a valóban megtörtént események sodrába, melyben természetesen tovább láthatjuk az igaz történetbe szőtt fiktív elemeket. Mindeközben láthatjuk egy szerencsétlenség elborzasztó és megható képeit is. 
A Titanic egy őszinte és csodálatos történet az önfeláldozásról, és szerelem mindent elsöprő erejéről, bár tudom ez kissé közhelyesen hangzik. De ezzel együtt úgy gondolom, hogy nincs ember a földön, aki valamilyen formában ne került volna kapcsolatba ezzel a tragédiával, és most nem konkrétan csak Cameron filmjére gondolok, aminek persze még inkább szerepe van abban, hogy a korábbiakkal ellentétben még hitelesebben láthattuk viszont, hogy mi is történt azon az estén.

Cameron, mivel a forgatókönyvért is maga felelt pontosan tudta, hogy mit akar viszontlátni a vásznon, de valószínüleg azt még ő sem gondolta, hogy amikor felvesz bizonyos jeleneteket a filmjéhez, azok a következő évtizedekben mennyire meghatározóvá is vállnak majd. Például ott van a film egyik legromantikusabb jelenete Jack-kel és Rose-zal. Azóta ha bárki egy hajó orrára áll, széttárt karokkal és azt mondja, hogy repülök (vagy "Én vagyok a világ ura!"), akkor biztos, hogy mindenki ennek a filmnek ominózus képsoraira gondol. 

A Titanic példája annak a művészi alázatnak, amit csak meg lehet jeleníteni mozgóképen, és aminek minden egyes eleme szinte tökéletességbe oltott. A díszlettervezők munkája, az aprólékos kidolgozottság, a film zenéje mind ezeket bizonyítja, ezt látjuk az utolsó szőnyegszálon át, a kormánykerékig. Képes arra, hogy megmutassa ennek az impozáns hajónak a fenségességét és méltó emléket állítson egy igaz történetnek.
A megfogható atmoszférának pedig része, hogy azokban az években még készült egy majdnem méretarányos díszlet a hajóból, amit kis módosítással tudtak használni a felvételeknél. A rendező később el is mondta, hogy ha manapság forgatta volna le a filmet biztosan CGI technológiát használ szinte teljes egészében. A Titanic képkockáin ezért is látszik a megmunkáltság. Cameron roppant erőskezű direktor, és ez főként ezen rendezésén látszik meg a leginkább. Rengeteg szereplőt kell mozgatnia és hatalmas díszletek között kell dolgoznia. Eltökéltségének meg is lett az eredménye, hiszen a film nem csupán 2 milliárd dolláros globális bevételre tett szert, de az 1998-as Oscar díjátadón nem kevesebb, mint 11 díjjal jutalmazták, addig ez csupán a Ben Hur (1958) című filmnek sikerült.

Rám anno általános iskolásként roppant nagy hatással volt Cameron mester mozija. Emlékszem, hogy szinte megbabonáztak a film képsorai, és főként ennek a filmnek köszönhetem, hogy 20 éve a filmekért élek és halok. 

A film idén 20 éves, és máig az egyik legmeghatározóbb filmművészeti alkotás a világon. Nézzük újra ezt a gyöngyszemet.