Lefolyik a vászonról- AZ UTOLSÓ AKCIÓHŐS (1993) kritika.

Klasszikus / Elfeledett | 2017-01-19 | Szabó Ferenc

A kilencvenes évek elején az Álomgyár környékén úgy gondolták, hogy a hanyatló akciófilmes vonal megérett a(z újabb) parodizálásra. Spielberg és Zemeckis is felmerült rendezőként, de végül John McTiernan rendezésében jött ki a film 1993-ban, Arnold Schwarzenegger és Austin O’Brien főszereplésével, s ott van még velük a nagyszerű Charles Dance is.

A film 85 millió dollárba került, és nagyjából 50 milliót hozott a mozikban – később ugyan javított ezen a videó- és DVD forgalmazásnak köszönhetően. Arnold mindenesetre úgy nyilatkozott, hogy ez volt az addig töretlen karrierjén a nagy kudarc. Érdekesség, hogy ez volt Arnold életében az első, amikor producere volt egy filmnek, az is különleges volt, hogy a forgatás egy héttel a premier előtt fejeződött be. Ez egyébként mintha érezhető is lenne a végeredményen…

A történet „film a filmben” – Danny Madigan kap egy varázslatos mozijegyet, aminek segítségével bekerül imádott akcióhőse, Jack Slater legújabb filmjébe. Csakhogy a rosszfiúk megszerzik a jegyet, és megnyílik az út a két világ között – s ebben a cseppet sem könnyű helyzetben a hőseinkre vár a feladat, hogy rendet csináljanak.

A film, mint vígjáték nagyon poénos, kitűnően hozza és túlozza el az akciófilmek kliséit, százszor látott jeleneteit. Már az elején, Schwartzi mint Hamlet hihetetlenül nagy ötlet, és mesteri a megvalósítás. „Hé, Claudius… Megölted az apámat. Nagy hiba volt…” Egyszerűen frenetikus, mint Frank házának felrobbantása, a nyugdíj előtt álló rendőrrel. Az ordítozó főnök kliséje, az áruló kolléga – és még egy-egy kikacsintás is van, mint amikor a T-1000 kijön a rendőrség ajtaján. Megannyi briliáns részlet és pillanat. 
Benedict, azaz Charles Dance a filmben egyszerűen zseniális, ellopja a show-t a főszereplő elől. Olyan sorai és jelenetei vannak, amik igazán emlékezetesek. „Ha Isten gazember volna, rám hasonlítana.” Vagy a „mondtál valamit?” elképesztően jó, Székhelyi kitűnő szinkronjával. A „Hahó! Éppen most lőttem le valakit! Szándékosan tettem!” – jelenet nagyon nagy. Azért Schwartzi ott van a nyomában, például a férfisorsról szóló monológban, vagy a „szép időnk van, csak a narkósokért jöttünk” jelenetben. „Van még kérdés? Van, kettő is…” – az ezt követő két felvetés sokszor eszembe jutott életem során, megfelelő helyzetekben… 
A Reviczky-Székhelyi-féle klasszikus szinkron nagyszerű (kisebb mellékszereplőktől eltekintve). A zene kitűnő, és a hard rock nagyon illik a filmbe – a Big Gun című számot az AC/DC Schwartzi kérésére kifejezetten a filmhez írta.

Mindezek hátterén mi a gond a filmmel? Mert valahányszor megnézem, élvezem a filmet, de van bennem egy halvány rossz érzés. Sajnálatos módon csak a „majdnem nagyon jó film” kategóriába tudom besorolni, a „lehetett volna…” klubba. Először is, az alkotás túl hosszú, a két óra sok ennek a filmnek – feszesebb vágással valószínűleg élvezhetőbb lett volna. Vannak benne olyan jelenetek, amiket teljesen kár volt beletenni – ilyen például, amikor Schwarzi a filmjeiről és az étterméről beszél és a felesége, akit ténylegesen a felesége, Maria Shriver játszik, rászól (a nőnek egyébként borzalmas a szinkronja). Elképesztő, hogy Schwartzenegger jobban játssza Jack Slatert, mint saját magát… Egy másik elhagyható jelenet lett volna szerintem, amikor a Halál kijön a vászonról – önmagában ez is jó rész lett volna, de mégis teljesen feleslegesnek érzem. Kicsit olyannak tűnik a forgatókönyv, hogy megpróbáltak mindent belepakolni, amit viccesnek találtak, és igaz, hogy nagy részük tényleg az. De a fő konfliktus… Mekkora marhaság már az, hogy „akié Schwarzenegger, azé Slater is” – semmi összefüggés nincsen, a már kész Jack Slater filmekből bármikor kijöhet Jack, akár él Schwartzi, akár nem. Slater a való világban sajnos vesztene: Benedict simán levadászná. Ha meghal Schwartzenegger, nem forgat új Jack Slatert? Na bumm… Sajnálatos módon kiderül, hogy a főhősünk Danny Madigan, khm… nem egy lángelme – a Halálnak kell tanácsot adnia, hogy hogyan jutnak vissza a filmbe. Ez is számomra egy kicsit zavaró. Ugyancsak az, amikor Whitney megjelenik a terepjáróval és egy váltás ruhával – „Hallottam hogy itt vagy”, s Danny kérdésére Jack válasza ennyi: „hé haver, ez egy film, akkor így van rendjén, ugye?” – Hát nem. Nagyon nem. Kicsit rágni kellet volna még a ceruza végét, és ezt a forgatókönyvet nagyobb magasságba is lehetett volna tornászni.

Nagyrészt elismerés illeti az Osztrák Tölgyet: ő tényleg megpróbált színészkedni. A probléma csak az, hogy sokszor látszik is, hogy próbálja. Ez nem egy Kommandó, vagy Terminator hogy végig faarccal mehet előre – a kamera a tálentumhoz képest túl sokat időzik rajta a közelikben. (Az akkori tálentumról van szó, a Maggie-ben állítólag már egészen jól színészkedik.)

Ami viszont ténylegesen zavaró a filmben, az az írók hibája – már ha hibának vesszük, és ez ízlés dolga. A paródia hálás műfaj, már persze ha tehetségesek az írók – a kifigurázás pl. a Nagy Durranás szériának nagyon jól állt. Szerintem a probléma Az utolsó akcióhőssel az, hogy nem csupán parodizálja az akciófilmeket, hanem példa nélkül állóan leleplezi azokat. Nem volt szerencsés az akciófilm-paródiát a valósággal ütköztetni, a bemutatott valóság a Slater-világhoz képest nagyon lelombozó és depresszív. Akit a valóság érdekel, dokumentumfilmet néz, vagy kimegy az utcára, az ehhez hasonló filmekre a moziba a meséért megyünk. Már az elején, a betörős jelenet, amikor Danny-t odabilincselik a wc-hez, szerintem sikeresen lerombolja a hangulatot, úgyanígy hangulatgyilkos a vége is, amikor Jack kis híján meghal. A két film valahogy nem akar összesimulni. Vagy ki kellett volna hagyni a valóságot, vagy jobban kidomborítani, de némileg elnagyoltnak érződik az egész alkotás.

A filmet összességében mégis pozitív élménynek érzem, időről időre újra megnézem, a kedvenceim közé tartozik. Ha még nem láttad, érdemes megnézned, akkor is, ha nem nagyon kedveled Schwartzit. A film a darabossága és a hibái ellenére kellemes élmény lesz, és kenterbe ver sok, későbbi, filmeket parodizáló vígjátékot.