A nem érzett szerelmek játéka - VESZEDELMES VISZONYOK (1988) kritika
Klasszikus / Elfeledett | 2018-02-25 | Jung István
3 Oscar-díjas regényadaptáció Stephen Frears rendezésében sztár- és félsztárparádéval. Ha egy mondattal kellene jellemezni az 1988-ban bemutatott Veszedelmes viszonyokat, valahogy így lehetne. Véleményem szerint máig a legjobb adaptációja Choderlos de Laclos azonos című regényének. Kegyetlen játékok címmel 1999-ben forgattak direktbe fiataloknak szóló verzióit is a regényből (Sarah Michelle Gellar, Ryan Phillippe, Reese Witherspoon).
Az eredeti mű érdekessége az, hogy levélregény. Nincsenek benne tehát megírt párbeszédek, a cselekmény a levélváltásokban bontakozik ki. Ez nehezített a forgatókönyv megírásán, de a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díja megérte a fáradságot.
A történet tulajdonképpen csábítási fogadások köré épül, melynek fő mozgatója Merteuil márkiné (Glenn Close), cinkosa pedig Valmont vikomt (John Malkovich). Csupa passzióból fogadás például egy szűz lány (Uma Thurman) elcsábítására (megrontására), játék jó hírben álló hölgyek, urak érzelmeivel, ennek következtében pedig a hírnév csorbulásának veszélye is fennáll. Ezek mellett szinte eltörpül a főszereplők személyiségéhez és rangjukhoz tartozó folyamatos pletykacunami. Ja, a legteljesebb természetességgel bejátszik a manipuláció is.
Az, hogy ilyen témánál a dráma szükségszerű velejárója az eseményeknek, tiszta sor. Viszont azt nem lehet mondani, hogy romantikus filmet nézünk. A legnemesebbnek tartott érzelemmel való játék nem romantikus. Persze megjelenik az idealizált szerelem is, de ez a fiatalságból, naivságból fakad. El is sikkad a „nagykutyák csontjai” (márkiné, vikomt) mellett. Ahogy a hősök párjai az antihősök, használhatjuk a Veszedelmes viszonyok esetében az antiromantikus műfaji megjelölést, a romantikus ellenpárjaként. És a féreértések elkerülése végett: nem az az antiromantikus, amiben nincs szerelem, nyáladzás, lelki csokiszökőkút, a barátzóna Alcatrazából való kitörés stb... Ilyen alapon beleférne mondjuk a Halloween, Rémálom az Elm utcában, Péntek 13. és még sokan mások. Viszont ami a szerelmi értékek, romantikus értékrend (de furcsa ilyet leírni) ellen megy, az simán elfér antiromantikusnak.
Az első sorban leírt félsztárparádé kifejezés a fiatal Uma Thurmanre és Keanu Reevesre vonatkozik. Előbbi a forgatáskor 18, utóbbi 24 éves volt. Bár Michelle Pfeiffer a maga 30 évével sem volt még nevezhető befutott sztárnak, '83-ban már láthattuk A sebhelyesarcúban (ami mára már kultfilm, de akkoriban Arany Málna-jelölést kapott érte De Palma). John Malkovich és Glenn Close meg ugye a sztárparádé vonalat erősíti.
A Veszedelmes viszonyok, ha nem is tipikusan, de tud olyan film lenni, amiben nem igazán tudunk azonosulni a szereplők egyikével sem. Nézhetjük vigyorogva, kinek milyen jó dolga van, beállhatunk a márkiné vagy a vikomt szurkolótáborába, anyázhatunk, ki mekkora szemétláda, de az azonosulás hátul kullog a sorban. Nyilván nem szándékosan idegenít el az alkotás, ha lehet ilyet mondani. Egész egyszerűen nem a mi korunkban játszódik, nem olyan körökben, amikben most, a 21. században mozgunk, tehát nem a mi életünket látjuk a vásznon.
Korhű képet kapunk a 18. századi Franciaország egy szeletéből: viselet, társasági élet, felsőbb körök „szórakozása”. A kor, mikor divatja volt a kézzel írott levélnek, és a fogalmazás stílusa bélyeget nyomott írójára, pozitívat vagy negatívat. (Sajnos elképzelhető, hogy ma már a tisztességesen, korrektül fogalmazók kapnák a negatívat a többség-kisebbség elve alapján).
Kosztümös filmről beszélünk, így a kosztmös filmek szimpatizánsai csont nélkül vállalják be a megnézését. Aki nem kedveli a kosztümös filmeket, az a viszonyrendszerek, intrikák, jellemek miatt adjon neki esélyt. A plusz egy, ahogy a totóban: a színészek. Mivel hiányoznak belőle a klisék, a romantikusak is, urak is nézhetik, akár egyedül, akár párral.
Nem kell a cirka két órás játékidő során unalomtól tartanunk, mivel ez emberi lélek mélye, motivációi mindig izgalmasak, ráadásul még csavart is kapunk. Nem a barkácsboltból és nem is a Fűrész-félét, hanem egy egész kis finomat, aminek hatása nagyjából olyan, mint mikor éjjel, mezítláb székbe rúgunk. Maradandó alkotás, amire én például évek múlva is szívesen emlékszem, ajánlom, és hatására a regényt is olvastam kétszer. Mivel már írtam, hogy a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscart megkapta, nem ecsetelem, mennyire sikerült az adaptáció.
Sőt, azt merem mondani, hogy ha valaki élete során egyetlen kosztümös filmet néz meg, ez legyen az. Már csak John Malkovich miatt is...
© 2019 | A CineMániás - Az Online filmmagazin - acinemanias@gmail.com | Minden jog fenntartva | Design by Frisnyicz Roland és W3layouts