Csordaszellem vagy sem? - 12 DÜHÖS EMBER (1957) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2018-03-06 | Turner

Mit tennénk akkor, ha egy csapat idegennel együtt nekünk kellene eldönteni egy ember sorsát? Amerikában ez a kérdés mindennapos, mivel bármelyik felnőtt állampolgár beidézhető esküdtnek, ami egyáltalán nem hálás feladat. Így a lehető legváltozatosabb módon próbálják is elkerülni a választ, vagyis a felelősséget, ami a tisztséggel jár. Ezzel kapcsolatban Sidney Lumet 1957-ben lefestett képe kamaradrámájában kissé túlzó, ám elgondolkodtató mind a rendszer működését és hibáit, mind az egyéni motivációkat tekintve.

A látszólag egyértelmű gyilkossági ügy nagy kihívás elé állítja a 12 esküdtet. Figyelmen kívül hagyva a körülményeket és az elkövető életkorát, első körben majdhogynem mindenki elítélné a tettest, egy ember kivételével. Hogy ő és a társai kik, nem tudjuk meg, de ez nem is fontos, hiszen tovább erősíti az érzést, hogy bárki ülhetne ott. Csak a legvégső momentumban válik értékessé a kilétük. Egy rövid bevezetés alatt, ami a gyülekezésről szól, már némi képet kapunk a szereplők jelleméről.
Innentől kezdődik a bonyodalom, mikor is megpróbálják meggyőzni egymást a saját igazukról. Míg sorra veszik a bizonyítékokat és átbeszélik a vallomásokat, egyre jobban kiéleződik a konfliktus azok között, akik bűnösnek találják a vádlottat, és akik nem. A beszélgetés mindamellett, hogy ismerteti az ügy részleteit, egyre jobban megrajzolja a saját hozzáállásukat is, amiben a film igazi jelentősége rejlik.

Abból, ahogy felszólalnak, amit mondanak, ahogy cselekednek, tökéletesen látszik, ki képes igazi megfontolásra, és kit vezetnek kizárólag az érzelmei és ösztönei. Továbbá, hogy mennyire nem érzik át a szituáció súlyosságát, ugyanis döntésük a halálba fog juttatni egy embert. Van, aki dühből, van, aki türelmetlenségből vagy tartózkodásból nem szentel elég figyelmet az esetnek. Személyesen, egyesével magukra vetítve kell megtapasztalniuk azon dolgok hitelességét, amik ellen tiltakoznak, vagy amiben hisznek, és ez felfokozza bennük a csalódottság és a legyőzöttség érzését. Szóba kerül még az emberi gyarlóság, ami meghatározó elem a filmben, ugyanis központi oka a történéseknek, de még a hamis tanúzásnak is.

A tucatnyi ember közti feszültség szinte tapintható, folytonos küzdésük fenntartja az figyelmet a játékidő legvégéig. Ennek számtalan oka van, többek között a fantasztikus színészi játék, minden szereplő teljes átéléssel és odaadással, szinte eggyé válva karakterével van jelen. Ezenfelül Lumet kiváló érzékkel rendelkezik a hangulatteremtéshez, amelyben nagy szerepe volt színházi (és televíziós) múltjának. Meg tudta jeleníteni vásznon is a kontinuitás érzését, azt, ami a színpad sajátja. Állítólag színészeivel heteket próbált egy-egy felvétel előtt azt is jelezve, hol lesz a kamera – sok egyéb mellett az esetleges önkéntelen reakciók miatt -, de felvenni csak egyszer, maximum kétszer vett fel jelenetet, ami érthető, tekintve a technika horribilis árait. Szerették emiatt, hiszen figyelme és munkamódszerének hatásossága addig terjedt, hogy rendszerint olcsóbban is készültek el munkái, mint az előzetes tervek alapján számítottak rá. Valamint a megismételhetetlen forgatás a színművészekre is jó hatással volt, még ha nagyobb terhet is rótt rájuk.

Szintén a fojtogató légkörhöz járul hozzá a kamera mozgása, ami az első percekben még szélesebb, felülnézeti perspektívákat alkalmaz. Ahogy haladunk előre és ahogy kibontakozik a bonyodalom, úgy szűkül a képkivágás és ereszkedik a kameranézet, ami nyilvánvaló jelentéssel bír.

Az 50-es években már javában a technicolor eljárást alkalmazták, így a rendező saját döntése volt, hogy fekete-fehérben készíti el a „12 dühös embert”. Mint bebizonyosodott, anyagi szempontból nem volt a legjobb ötlet. Bár kiállta az évek próbáját, abban az időben nem volt sikeres - pénz nézőpontjából semmiképp -, ugyanis az embereket inkább a színes mozgóképek vonzották, mondván, fekete-fehéret látni a televízióban is. Tartalmi aspektusból annál inkább indokolt az elhatározás. A nézőnek a szereplőkkel együtt kell rájönnie, hogy a bűntény, aminek tényállása és (ránézésre) kimenetele fekete-fehér, mégsem egészen az, aminek látszik.

Kihagyhatatlan élmény azok számára, akik kedvelik az észérvekkel előrelendített párbeszédeket, a meggyőzés erejét és a karakterek jellemét, indítékait lassan felfedő cselekményeket. Azonban be kell látnunk, a whitewashing és a nők hiánya is szembetűnő a filmben, valamint egy régióból 12 ennyire különböző ember is egészen elképzelhetetlen, hogy egy szobába kerüljön. Ezektől mindazonáltal el lehet tekinteni, mivel a végeredmény abszolút kárpótol mindenért. Hovatovább, nem lett volna drámai nézeteltérés, vagyis nem lett volna ez a klasszikus sem.