A leghíresebb csavargó – CHAPLIN (1992) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2018-03-11 | Ben Palmer

Charlie Chaplin. Minden valamirevaló ember, aki filmrajongónak tartja magát egészen biztos vagyok benne, hogy ismeri ezt a nevet, hisz a filmtörténelem egyik legnagyobb legendájáról beszélünk, akinek amellett, hogy jól ismert stílusjegyei mai napig nem koptak ki az emlékezetünkből egy igazán kalandos élet is kijutott, mind karrierileg, mind pedig magánéletileg.

Chaplin maga volt a két lábon járó filmművészet, a legnagyobb hatású személyiség a némafilmek korszakában. 65 éves munkássága alatt pedig számos fronton kipróbálta magát rendezéstől elkezdve, színészeten át a zeneszerzésig. Magánéletileg sem volt azonban egy unalmas figura, hisz gyengéi voltak a gyermekkorú lányok, és állítólag nagyjából 2000 olyan nő is volt az életében, akivel szexuális kapcsolatba lépett. Számtalan feleség, válás, szerető, csalódás, na meg persze gyermekáldás volt már mögötte mire megnyugvást lelhetett végre életében. Ezen tényezőket látva pedig adta magát a helyzet, hogy egyszer film készüljön a legendás nevettető nem hétköznapi mindennapjaiból. 1992-ban aztán eljött az év, mikor moziba került a Chaplin című alkotás, hogy méltó emléket állítson mindenki kedvenc csavargójának, így vegyük hát át, hogy is sikerült a méltatlanul kevesek által ismert életrajzi mozi.

Nos, Chaplin mindig is szívügyem volt, imádom a mai napig a munkásságának minden szeletét és azt, amit az életben képviselt. Egy nem hétköznapi figura volt, igazi stílusteremtő alakja a filmgyártásnak a mai napig, kalandregénybe illő élete pedig csak még pikánsabbá tetté személyét. Lehet szeretni és lehet utálni is, de azt el kell ismerni, hogy maga volt a filmgyártás.

Jómagam, bár a mai napig imádom legendám életrajzi filmjét, azért hazudnék, ha azt mondanám maximálisan elégedett lennék vele, de ne szaladjunk ennyire előre.
Richard Attenborough, az életrajzi tablók nagymestere vállalta magára a megtisztelő feladatot a 90-es években, hogy elkészítse a biográfiát, és jobb kezekbe talán nem is kerülhetett volna a film, hisz 10 évvel korábban, a rendező leforgatott már egy nagyszabású és Oscar esővel jutalmazott alkotást a Gandhi című mozi személyében.

Kezdjük akkor a film erényeivel. A direktor úr igyekezett részletesen bemutatni a színész karrierjét és annak legfontosabb állomásait, éppen ezért a komikus pályáját feldolgozó mű nem szűkölködik vígjáték elemekben, de ugyanakkor jelen vannak életének tragikus sorsfordulói és krimibe illő hajszái is. A történet egészen gyerekkorától indít, jól megismerteti velünk honnan indult el Chaplin, hogyan fedezték fel és, hogy élte meg az anyja elméjében történő összeomlást. Szépen fektet hangsúlyt a komikus „harcára” a hangos filmekkel szemben a mű, valamint igyekszik a fontosabb viszonyokat, kapcsolatokat is bemutatni a néző számára, mindegyikre annyi rivaldafényt hagyva, amennyire fontosnak számított az Chaplin életében. Az egész alkotást belengi egyfajta méltóság és pátosz, ami által nem lehet nem szeretni a filmet hibái ellenére is. A rendező ügyesen rájátszik néha a régi kor filmes elemeire, például a burleszk jelenetek hangulatának megidézésével és zenéivel, továbbá Chaplin eredeti munkáiból is kapunk falatnyi ízelítőket, ami számomra külön szívmelengető gesztus volt a színművész nagysága felé.

Az is elvitathatatlan, hogy nagyon pontosan és hitelesen igyekeztek nekünk visszaadni a művész életét a készítők, ezáltal betekintést nyerhetünk abba, hogy milyen szerepet is töltött be a komikus életében a művészet és munkásságai, valamint kapcsolatairól, politikában való részvételéről és abban való álláspontjáról is világos képet kaphatunk az alkotás által, ahogy arról is, hogy élte meg Chaplin a hosszú éveken át tartó száműzetését. Azt pedig kifejezetten nagyszerű megoldásnak tartom, ahogyan megoldották, hogy egyfajta narratív elbeszéléssel maga Chaplin mesélje el nekünk az életét, amit szeretnék meghagyni nektek, hogy ti magatok fedezzetek fel a játékidő során.

A technikai oldala is abszolút rendben van a filmnek, az operatőri munka kiváló és elegáns, a zenék kellemesek és remekül asszisztálnak a cselekményekhez, a sminkesek munkájáról pedig csak magasztalva lehet beszélni.

A katarzis pedig nem marad el a film fináléjában, ahol igazi tiszteletteljes perceknek lehetünk szemtanúi, mikor is az eredeti Chaplin legjobb munkáinak jeleneteiből láthatunk egy válogatást, azon a bizonyos díjátadón, ahol megkapta Életműdíj Oscarját. Igazi érzelem teljes jelenetek egész sora ez, ahol a már tolószékes Chaplin visszanézi élete munkáját, ahogy a közönség könnyfakasztóan szórakozik rajta, ő pedig közben sírva könyveli el magában, hogy beérett végre életművének gyümölcse. Az egy annyira megható pillanat, ami mai napig, sokadik megnézésre is könnyet tud csalni a szemembe. Downey olyannyira átadta magát szerepének, hogy néha már azt éreztem ő maga Chaplin, és nem volt ez másképpen ennél a bizonyos megható jelentnél sem.

Azonban minden éremnek két oldala van, beszéljünk hát, ha fájó szívvel is, de a film hibáiról. Az egyik legalapvetőbb, hogy bár hiába szántak a némafilmes ász életének elmesélésre majd 2 és fél órát az alkotók, így is sokszor a kapkodás jelei voltak felfedezhetőek a játékidő tempójában, hogy bizonyos állomásokon nem időzhettek sokáig, hisz haladni kell tovább, emiatt pedig sokszor tűnt összecsapottnak egy-egy periódus. Ezzel függ össze az is, hogy pont emiatt a kapkodás miatt, néha elég monotonná válik a hangvétel, hisz egyes eseményeken mesélés formájában ugranak tovább, ami jelenetek sokszor eléggé elnyújtottra sikerültek, és mivel egy tempójában amúgy is elég lassú filmről beszélünk (néhány esetet leszámítva) azok számára hamar unalmassá válhat majd a sztori, akik a jelenkor alkotásain nevelkedtek. Erre ékes bizonyíték az is, hogy a film végén, így is a szereplőket felsorolva, az általuk alakított karakterről még elmondanak néhány plusz információt, még magáról a címszereplőről is, ami esetleg már nem fért bele a játékidő végső változatába. Ez nem rossz ötlet, de jól mutatja, hogy mennyire nem volt idő mindent bemutatni.

A másik fájó pont az, hogy Robert Downey Jr. keveset lehet igazán Chaplin. Mire is gondolok? Arra, hogy a komikus legendás szerepében, a Csavargóban fájóan keveset láthatjuk, pedig akkor a leginkább erős a karaktere. Azok a percek, mikor Chaplint, mint színészt alakit fantasztikusak. Persze jómagam tudtam azt is értékelni, ha Chaplint, mint rendezőt, és mint embert láthattam, de nagyon sajnáltam, hogy ennek kárára kevesebb jutott legendás szerep megformálására. Ezért is gondolom, hogy Downey miért is nem kapta meg az Oscart, hisz bár alakítása az egész film alatt zseniális, mégse azt az embert kaphattuk vissza film nagy részében, akit a mozivásznakon megismerhettünk. Persze becsülendő bemutatni munkásságát és magánéletét Chaplinnek, de mindenki kedvenc nevettetőjének színészi munkájában tudott volna igazán kiteljesedni Downey.

Na de ha már Vasember, beszéljünk a színészi teljesítményről is egy pár szóban, mert ne legyenek kétségeitek Robert Downey Jr. telitalálat volt Chaplin szerepére, egyszerűen hihetetlen és tanítanivaló, ahogy a legendás színművész gesztusait, mimikáját, művészetet visszaadja a mozivásznon, de akkor is remekül helyt állt, mikor az emberi oldalát kellet megmutatnia a filmes legendának. Még a legendás Keystone stúdióból kijövő jelenetnek is emléket állítottak a filmben, ahol először öltötte magára Chaplin csavargó jelmezét, ez pedig szintén egy igazán érzelem dús pillanatra sikerült, ahogy Downey Chaplin legendás járását elsajátítva elsétált a kamera látószögéből. Bár a többi színész leginkább asszisztál a főszereplő játéka mellett, ismerős arcok bukkannak fel a történések előrehaladtával, olyan ekkor már befutott vagy később híressé vált nevek, mint Dan Akroyd, Anthony Hoppkins, Kevin Kline, Marisa Tomei, James Woods, Milla Jovovich vagy éppen Geraldine Chaplin, akiről érdemes tudni, hogy az eredeti Chaplin lánya és megtébolyult nagyanyját játssza el az alkotásban.

Egy igazi tiszteletteljes darab ez a mozi, ami úgy gondolom méltóképpen állított emléket a némafilmek királyának. Egy egyszerre szórakoztató, sok esetben megható és meghökkentő dráma lett Attenborough munkája, melyet úgy gondolom, mindenkinek látnia kell, akinek jelent valamit a filmkészítés és annak művészeti értéke, mert itt egy igazi régi vágású, tradicionális alkotást láthat.