Az elme fogságában – ÉBREDÉSEK (1990) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2018-05-04 | Ben Palmer

Gondoltál már arra, milyen lehet a tested rabságában leélni az életed? Hogy érzékeled a világot magad körül, mégis az elméd fogságából nincs lehetőséged kitörni? Az emberi sorsok tragédiáját számtalan dráma során láttuk már feldolgozni. Az ilyen művek legfőbb célja a motiváció, az empátia érzetének kiváltása, hogy higgyünk abban, hogy a legnehezebb életszituációkban is meglelheti az ember a boldogságát a világban. Azonban egyiknél sem tapasztaltam, olyan nyers, naturalista és legfőképpen torokszorító atmoszférát, mint amivel az Ébredések szolgált. Bár az alkotás kényesen egyensúlyoz az érzelmek és a giccs határmezsgyéje között, meg kell jegyezni, hogy igazán ritka azon drámák száma, mely ilyen alázattal és emberséggel nyúl alapanyagához. A legfőbb erénye a filmnek, hogy nem akar több lenni, mint ami, csak el akarja mesélni két ember igaz barátságát, mindezt érzelemteljes pillanatok közepette tálalva, két olyan színész mesteri alakításával, akiktől azelőtt még nem láthattunk hasonlót. A 3 Oscar-jelöléssel büszkélkedő filmet a mai napig az egyik leghumánusabb és érzelmesebb drámának tartom, mert maníroktól mentesen, mégis a lelkünket végletekig lecsupaszítva szólítja meg bennünk az érző lényt Penny Marshall rendezésében, aki egyértelműen pályája koronaékköveként tekinthet vissza az Ébredések című munkájára.

A történetről röviden. Leonard Lowe gyermekkorában betegség tüneteit észleli magán, mely során végtagjait egyre nehezebben tudja használni, majd a későbbiekben katatón állapotba kerül, mint kiderül agyvelőgyulladása miatt. Egyetlen támasza édesanyja, aki rendíthetetlenül kitart gyermeke mellett 30 éve tartó éberkómája ellenére, míg nem egy nap a kórházhoz új orvos kerül a kissé különc és antiszociális Malcolm Sayer személyében, ki rigolyái ellenére is már az első percekben látszik, hogy jóravaló, emberséges figura. Ahogy az lenni szokott, Sayerben eleinte nem hisznek kollégái, ami teljesen érthető, hisz egy ezen a területen tapasztalatlan orvosról beszélünk személyében, egészen addig a pontig, míg nem kezd el jelentős eredményeket elérni betegei ügyében.

Nos, személyes véleményem, hogy az Ébredések a szó legszorosabb értelmében, egy érzelmi hullámvasút, hisz amellett, hogy számos megrázó pillanatban bővelkedik a mű, még egy két váratlan, ám annál bátrabb fordulatot is tartalmaz, melyhez nem feltétlenül vagyunk hozzászokva az ilyen jellegű drámák esetében. Félreértés ne essék, egy gyönyörű filmről beszélünk, mely érzelmes és megható jeleneteivel még a legedzettebb szemeket is könnyre fakasztja, ám ugyanakkor egy végtelenül felkavaró alkotást is tisztelhetünk benne. A készítők ugyanis nem finomkodtak, megmutatták a nyers valóságában, hogy mi is ez a betegség, hogy milyenné is tesz egy embert, és hiába szívfacsaró ezen személyek látványa a legtöbb esetben, mégis borzasztó, amit Sayer szemszögéből kell átélnünk a játékidő majd két órája során.

Tetszett, hogy a realizmust nem áldozták fel a giccs oltárán, pedig számos ziccert szolgáltatott ehhez a film, mégis egy két esetet leszámítva mindig nyers valóságában láthatjuk azt, ami éppen történik, ettől pedig még inkább azonosulni tudunk a cselekménnyel, hisz eszünkbe juttatják azt, ezek a jelenetek, hogy mennyire is törékeny az emberi élet és, hogy mennyire is esendő a lélek. Bár történik előrelépés a játékidő folyamán, és személyiségfejlődésnek is lehetünk szemtanúi az események előrehaladtával, a film nem rest visszarántani minket bármikor abba a mételyes lelki pöcegödörbe, amiből már úgy éreztük kezdünk a szereplőkkel együtt kikeveredni. Nyilván mivel igaz események alapján készült az alkotás, így nehéz lett volna máshogy elmesélni a történteket, ám az mindenképpen jót tesz a film egészének, hogy fordulataiban mer kegyetlen lenni. Megadják az alkotók számunkra, hogy megízlelhessük a remény izét a szereplőkkel együtt, hogy aztán a címre is reflektálva felébresszenek minket abból a mámoros és hamis álomból, hogy az élet valójában nem ilyen kegyes.

Az alkotás nagyon jól játszik az emberi érzelmekkel és igazán kifinomultan bánik az emberi kapcsolatok dinamikájával, intelligens, régi vágású a megvalósítás mégis nem is lehetne aktuálisabb üzenete, mint napjainkban.

A színészeket pedig csak dicsérni lehet, legfőképpen a két főbb karaktert, akik alakítása mindkettejük esetében egy egészen új szint volt pályájuk során. Robin Williams például eddig a filmig leginkább vicces szerepeiről volt ismert, és bár a Jó reggelt Vietnám! vagy a Holt költők társasága során is megmutatta van érzéke a drámákhoz, kibontakozni itt tudott először igazán. A színészet magasiskolája, ahogy a különcködő jóravaló orvos szerepében tündököl Williams, megjelenésében van egy csipetnyi modorosság, elegancia, mégis remekül helytáll a sokszor csetlő-botló doktor szerepében, aki az emberi kapcsolatoktól való félelme miatt munkájában keres menedéket. Az igazi sztárja ennek a filmnek mégis Robert de Niro, aki bár itt már két aranyszobrocskával is rendelkezett, egy egészen új oldalát mutathatta meg a nagyérdeműnek, az első olyan szerepében, ahol végre nem gengszterként kellett megvillantania tehetsége legjavát, és valami olyan szenzációs játékot produkált, amire nehéz méltó szavakat találni. Rajta múlt az alkotás drámai vonulata és nagyszerű választásnak bizonyult, hisz könnyen nevetségessé válhatott volna karaktere, ehelyett olyan erős érzelmeket tudott kiváltani az emberből, a legtöbbször szavak nélkül, hogy teljesen együtt tudtunk érezni a helyzetével.

Igazán nagy erénye a sztorinak továbbá, hogy nincsenek sablonfigurái, nincsenek a kötelező ellenlábasok, rosszakarók, csak orvosok, akik megoldást keresnek/akarnak, és ha van is ellentét a szereplők között, az nem ellenszenv, csupán kétely, mert valójában itt mindenki empatikusabb, mint amilyennek elsőre látszik, csupán sokuknál már a kegyvesztettség teljesen kiölt minden érzelmet.

Negatívumként leginkább két dolgot tudnék kiemelni, melyek közül egyik a játékidő hossza. Lehet, hogy inkább a tempó volt az igazi ludas, de én azért több pontján is azt érzékeltem, hogy akadozni kezdett a film, és feleslegesen be is lassult, amit leginkább azért tudok hibaként felróni, mert ezen esetekben ez a lépés nem volt indokolt. Továbbá a vágó nem igazán volt a helyzet magaslatán az alkotás nagy része során, ami kis mértékben még áthidalható probléma, ám nagy dózisban már igencsak zavaró tényező.

Mindez azonban nem von le a film igazi értékéből, mely nyers és erőteljes ábrázolási módjának köszönhetően egy piszkosul erős drámát szolgáltatott nekünk, mely éppen annyira fogja összerakni szétzilált lelkünk, mint amennyire megtépázza azt. Sokszor fáj majd és nehéz is lesz, de a szereplőkhöz hasonlóan mi is meglelhetjük a magunk megnyugvását a mű végeztével, mely talán könnyebbé teszi számunkra a tudatot, hogy az élet bizony egy olyan törékeny kincsünk, aminek értéke mindenek felett áll.