Belőtt séró, piros dzseki, szeretethiány - HARAGBAN A VILÁGGAL (1955) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2017-03-03 |

Azt gondolhatnánk, hogy „régen” (értendő ez nagyjából a '80-as évekig) nem tudtak jó filmet készíteni. Nem használtak olyan látványtechnikát, effekteket, jelmezeket, sminkeket stb. mint napjainkban, és akkor már adja is magát, hogy nem lehet jó a film. A helyzet az, hogy elsősorban nem ezektől lesz jó a film, bár el kell ismernünk, hogy nagyban rátesz egy lapáttal az élményre. És amit még el kell ismernünk, hogy a most réginek titulált filmek akkor újak voltak, és nagyon nagy dolognak számítottak. (Persze nem az összes film, mert rossz filmet mindig gyárottak és fogank is).

A James Dean nevével fémjelzett Haragban a világgal azon filmek közé tartozik, ami erőlködés nélkül felveszi a versenyt bármelyik mai filmmel. Műfaját tekintve leginkább a drámákkal. A történetet röviden le lehet rendezni: a kamasz Jim (James Dean) nem találja a helyét a világban, és a sors összehozza két hasonló problémval küzdő fiatallal, Judyval (Natalie Wood) és Platoval (Sal Mineo).

És akkor kezdődjön a dicshimnusz!

Kezdjük azzal, hogy párhuzamot vonhatunk Jim és Holden Caulfield, Salinger Zabhegyezőjének hőse között. Nem a fizimiskájukra gondolok ezalatt, hanem arra a „jelenségre”, hogy nem tudnak beilleszkedni igazán semmilyen közösségbe. Lázadásuk, (renitens viselkedésüket nyugodtan nevezhetjük lázadásnak), egyik fő oka ez a beilleszkedni nem tudás, a másik pedig a szeretethiány. Vagy nem kapnak elég szeretetet, odafigyelést, törődést, vagy csak valami elkorcsosult, egészségtelen formában. A téma, amit a film boncolgat, tehát időtálló. Mindegy, hogy az 50 évvel ezelőtti fiatalok helyzetét nézzük, vagy a mostaniakét. Persze Jim nem lesz egészen kívüálló, mivel sorstársakra akad. De mielőtt belemennék a lényegbe, egy-két technikai dolgot említenék csak meg.

A zene használata, mint megannyi korabeli fimben, nem aláfestésre szolgál, hanem egy-egy jelenet, mozzanat fontosságának kiemelésére, mintegy „szájba rágva”, hogy figyeljünk, mert ez most fontos volt. Tudjuk mi azt magunktól is, ahol kell, de nem árt biztosra menni. Mai szemmel talán furcsán, vagy viccesen hat, de emlékezzünk csak: abban az időben ez volt a megszokott és elvárt. A másik technikai csúcs, amin szintén ne mosolyogjunk, az a stúdióban felvett autóvezetés. Az egyenes úton való kormányzás a „gyanús” háttérel. Józan ésszel ezen sem kell meglepődni, csak az igazán primitív nézőnek. A snittek, egyik jelentből a másikba való átmenet viszont semmi ódivatút nem mutat, hiszen manapság is bevett dolog egy be nem fejezett jelenetet fekete vágóképpel átléptetni a következőbe, így egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy a módszer elavult. És ennyit az egyébként „lényegtelen” technikai dolgokról, amik hangyányira zsugorodnak a film legnagyobb erőssége mellett, a színészi játék és a csontig hatoló dráma mellett.

Nem találták még fel azt a pozitív jelzőt amivel James Dean játékát le lehetne írni. Gigantikus, monumentális, retinába égő, vasbeton falakat átütő és sorolhatnám. Korszakának egyik legnagyobb lázadója önmagát adhatta a filmvásznon, és szinte le is mászott róla. Nem lehet nem figyelni, nem alárendelődni neki, és ami nagyon fontos: átérezzük min megy keresztül, bevon a maga meg nem értett világába és nem ereszt.

A filmben egyébként is sok bivalyerős jelenet van, amit James Dean alakítása még felszoroz vagy százzal. Ennek az az eredménye, hogy libabőrtől kísérve mantrázzuk magunkban, hogy „azt a k.rva”. És cseresznyének a torta habján megjegyzendő, hogy a jelenet, mikor az apja elejti a tálcát, a filmtörténelem 5 legerősebb drámai jelenete között van (szerény véleményem szerint). Túlzás nélkül. Sőt, meg lehet számolni, hogy hány olyan apró kis nüansz van Dean jeleneteiben, mikor ő maga improvizál, és nem a rendezői utasításhoz ragszkodik. Tragikusan rövid élete ellenére, csak erre a filmre alapozva (is) ki merem jelenteni, hogy James Dean nem csak egy nagyszerű színész volt. Színészóriás, megütve a kortárs Brando szintjét. Egyikük sem a sármjuk miatt volt etalon, és példakép.

Aztán, hogy kicsit magát a filmet is dícsérjem, zseniálisan kiszámíthatatlan a vége, és nem sablonos. Az olyan pont, ami akár utolsó jelenet, hangsúly lehetne a filmben, el van lőve az elején. A filmen pedig végig ott kering az az érzés, hogy megállíthatatlanul száguld a tragédia felé, csak nem tudni kinek a tragédiája felé (Jim, Judy, Plato).

Dean partnerei is mesterien hozzák a karakterüket, nem mehetünk el mellettük szó nélkül. Judy (Natalie Wood) apja ridegsége miatt lázad, és érthetetlen is, hogy egy szülő hogyan várhatja el a gyerekétől, hogy az majd kinövi a szülői szeretet iránti vágyat. Plato (Sal Mineo) pedig egy apafigurát keres, amit Jimben meg is talál (olyannyira, hogy egy nap ismeretség után a legjobb barátjaként beszél róla).

Összességében bravó, váó, le a kalappal és hűha, sokszorosan. A film maga a nagybetűs dráma, ami borzongató életszerűségével és csontvelőig hatoló alakításaival vita nélkül megérdemli a 10/10-es osztályzatot. Ha nem említettem volna: kötelező darab.