A CineMániás - Az Online filmmagazin - Klasszikus / Elfeledett - Elfeledett vadászidény

Elfeledett vadászidény - RAGADOZÓK (PREDATORS, 2010) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2018-09-09 |

Sohasem egyszerű dolog újra gondolni valamit, főleg akkor, ha az 1987-es mára már kult státuszba került Ragadozóról van szó, amely, noha mai szemmel nézve már nem igazán több, egy egyszerű akciófilmnél, mégis ez a mozi teremtette meg a filmtörténelem egyik legikonikusabb szörnyét, vagyis a Predatort. Az űrbéli vadász természetesen az évtizedek folyamán rengeteg egyéb médiumban, könyvekben, illetve képregényben tette tiszteletét, mégis későbbi mozis felbukkanásai leginkább csak arra voltak jók, hogy a 20th Century Fox minden egyes alkalommal megbizonyosodjon róla, hogy hiába a lény körüli kultusz, az leginkább csak önmagában életképes.

A két Aliens vs Predator mozi bukása után 2010-ben a stúdió ismét rászánta magát, hogy megpróbáljon életet lehelni a ragadozókba, ám ezúttal már nem szerették volna a véletlenre bízni a dolgot, viszont ahogyan az várható volt a dolgok ezúttal sem úgy alakultak, ahogyan azt a stúdió fejesei eredetileg eltervezték. Van valamiféle irónia abban, hogy az amúgy tetszhalott állapotban tengődő szériát, végül külföldön szakadt hazánk fia, Antal Nimród próbálta meg több kevesebb sikerrel feléleszteni, aki a szkript és egyéb problémáktól függetlenül, egy egészen vállalható, sőt meglehetősen alulértékelt alkotást tett le elénk az asztalra.

A Predators már az alapfelütésében szakítani kívánt az eddig bejáratott erőviszonyokkal, így a cselekményt a föld helyett ezúttal a vadászok egyik sportvadászatra használt bolyójára helyezte át, ahol a főszereplőknek semmi más dolga nincs, mint túlélni és valahogyan megszökni a világegyetem eme távoli pontjáról. A meglehetősen kicsi, mindössze 40 milliós költségvetés ellenére, az alkotók egy egészen remek színészgárdát hoztak össze, hiszen Adrian Brody, Alice Braga, Walton Goggins, Laurence Fishburne, Marhershala Ali, Danny Trejo, Topher Grace, egytől-egyig remekelnek a karaktereik szerepében, és noha néhányuk már egészen hamar otthagyja a fogát ilyen vagy olyan módon, mégis a legtöbbjük megkapja azt a játékidőt, ami alapján nem lehet azt mondani egyikükre sem, hogy csak felesleges ágyútöltelékek, akarom mondani trófeák lennének.

Márpedig a rájuk vadászó Ragadozók így tekintenek rájuk, akik válogatott eszközökkel, és néhány igazán impozánsnak mondható űrbéli vadászebbel igyekeznek eltenni őket láb alól, így a föld legválogatottabb gyilkosaiból összeálló csapatnak, muszáj félretennie az egymás irányába érzett bizalmatlanságot, amely amellett, hogy remek feszültség forrásként működik egészen a játékidő végéig, még némi humorforrásként is képes fenntartani az érdeklődésünket. Ebben egyéként erősen közrejátszanak a szintén magyar származású Gyula Pados remekre szabott, olykor egyszerűen lenyűgöző kamera beállításai, amik minden esetben igyekeznek a lehető legközelebb hozni a nézőkhöz az idegen világ legapróbb részleteit is.

Nimród erőssége tehát főként az akciójelenetekben, és az azokat követő valóban feszült menekülésekben mutatkozik meg, azonban az ezeket összetartó vékonynak tűnő történet ellenére, a film valóban igyekszik kiterjeszteni a Predatorok filmekben látott, amúgy meglehetősen vékony mitológiáját, sőt határozottan kijelenti, hogy az eredeti 1987-es filmben látott események valóban megtörténtek. A rendező egyébként az egészen kreatív nagy végső összecsapásban nem csak, hogy konkrétan megidézi a már említett első Ragadozó mozit, de rá is játszik az ott látottakra, és ismét nyilvánvalóvá teszi mindenki számára, hogy az embernél nem létezik nagyobb, és veszélyesebb élőlény ebben az univerzumban.

Mindent összevetve, az idén nyolc éve napvilágot látott, kvázi folytatásként is felfogható Ragadozókat anno csúnyán magára hagyták a rajongók, pedig a nyilvánvaló hibáitól eltekintve, az egyik, ha nem a legjobb folytatása a 80-as évek egyik meghatározó akciófilmjének.