A CineMániás - Az Online filmmagazin - Klasszikus / Elfeledett - Araszoló lidércnyomás

Araszoló lidércnyomás - A KÖD (1980) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2017-03-19 | Jung Isti

Az Antonio Bay nevű tengerparti városka századik születésnapjára készülődve a város kisszámú de büszke lakói ünnepséget szerveznek. Az évforduló alkalmából azonban nem csak ők, hanem az éjszakánként előtűnő titokzatos, furcsa ködben lappangó alakok is erre a jeles napra időzítik „műsorukat”, ami a város alapítóinak leszármazottjain való bosszúállás.

Ha már a film történetével indítottam, neki is esek...Az alapötlet jó. Nem nyakatekert, de van benne fantázia. Külön dicséret azért, amiért egy Edgar Allen Poe idézettel kezdődik a film, nagyon is van helye. Nem azért, mert szerepel benne a címet adó „köd” szó, hanem mert a Poe novellák misztikus, sötét, rejtélyes hangulata sugárzik az alkotásról (meg azért, mert az egyik kedvenc szerzőm). Persze a végkifejlet ismeretében ez a mottó nem tud elgondolkodtatni, de hát senki nem mondta, hogy ez a célja, viszont a mű része.
A megteremtett atmoszféra varázsa abszolúte megadja a film egész arculatát, így az alapötlet és az idézet után ez már a harmadik jó pont. Azt is hozzá kell tenni, hogy a legjobb.

Carpenter olyan színésznőkkel dolgozott, akik nem csak tehetségesek, de már edződtek horrorban. Janet Leigh a Hitchcock-féle Psycho szereplője volt, Jamie Lee Curtis pedig a szintén Carpenter rendezésében készült Halloween üdvöskéjeként rémüldözött. Valahogy mégsem jött ki a tehetségük. Nem azért, mert esetleg bal lábbal keltek volna fel. És itt akkor áttérnék a film gyengéjére.
Ha a hangulat volt a legjobb pontja, akkor a kiemelkedő események hiánya a legrosszabb. A film felütés jó, bevisz egy olyan környezetbe ami vonzó (már annak aki vevő a bazi nagy ködre és az ezzel járó titokzatosságra). Ezt követően azonban az egész film alatt várunk. Várjuk, hogy mi lesz, hova csúcsosodnak ki a történések, a végén meg faképnél vagyunk hagyva. Ahogyan a köd, úgy a film is halad, gomolyog annak rendje és módja szerint, de megtartja végig ugyanazt a szintet. Nem ugrik ki, nem süllyed. Ha valaki meghal az se nem brutális, se nem véres, a ködbeli alakok pedig nem ijesztőek (nem a kor maszkmesteri tudománya miatt). Tudott volna lökni az összképen, ha legalább a végén van valamiféle katarzis, csattanó, bármi. De nincs. Szépen elcsordogál az egész film, kiaknázatlanul hagyva lehetőségeit.

Tulajdonképpen nem túlzás azt állítani, hogy a hangulat menti meg a filmet, de (újabb jó pont) a hang is megtámogatja. Szándékosan nem zenét írtam, mert jórészt effektekkel, hanghatásokkal van dolgunk, amik jobban nem is illeszkedhetnének a film testéhez. A „zenéért” is Carpenter a felelős, és bőven átlag feletti amit összekomponált. Félig viccesen megjegyezhetjük, hogy a zene helyett a filmmel foglalkozott volna, lehet, hogy nagyobbat üt a mozija és mélyebb nyomot hagy a nézőben. Aztán lehet, hogy akkor meg a zenére lenne panasz, de mivel nem így történt, hang terén szembetűnően jól működik a gépezet.
Mielőtt amúgy bárki azt hinné, hogy A köd egy nézhetetlen, unalmas valami (vagy semmi), nyugodjon meg. Egyáltalán nem borzasztó, és nem is semmiért van klasszikusként számon tartva. Érdemes időt szánni rá, és a maga nem is egész másfél órájával biztosan nem tesz kárt bennünk.
Ha más oldalról nézzük: John Carpenter A köd című filmje azon kevés alkotások közé tartozik, ami csak az atmoszféra tökéletes eltaláltságával is képes maradandót alkotni. Sokkal jobban hangzik, nem? És igaz, ez a legfontosabb. Őszintén szólva most egy filmet sem tudnék említeni, ami csak a hangulatával ragadott volna meg, szóval mindenképp megérdemel egy esélyt Carpenter rendezése.

Ami az értékelést illeti: átlagosnak nem nevezném, de átlag felettinek sem. Azt hiszem egy erős hatos arany középútnak megfelel.
Utolsó utáni megjegyzésként annyit, hogy a filmből 2005-ben készült egy remake, Tom Welling főszereplésével, Rupert Wainwright rendezésében. Na az felejthető lett.