Az erkölcs hálójában - AZ ÖTÖDIK PECSÉT (2018) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2018-10-26 | Turner

Fábri Zoltán életműve rendkívül tartalmasnak mondható, főként magyar viszonylatban, de nem csak mennyiségben mutatkozik meg, mennyire termékeny alkotó volt. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy rendezői pályafutása mellett belekóstolt a díszlettervezésbe és a színészetbe egyaránt, áldásos keze alatt pedig olyan klasszikusok születtek, mint a Hannibál tanár úr, a Körhinta, vagy épp Az ötödik pecsét.

A Sánta Ferenc regénye alapján szőtt történet szerint 1944-et írunk, amikor egy kiskocsma törzsvendégei hétköznapi témákat vitatnak meg az asztal körül. A viszonylag idilli csevely csakhamar átcsap mély filozofálássá, és Gyurica Miklós (Őze Lajos) szájból elhangzik az azóta szállóigévé vált kérdés: ha választhatnának, hogyan születnek újjá, a bántalmazott, ám morális fölénnyel rendelkező elnyomott rabszolgák lennének-e, vagy a kor erkölcseinek megfelelően cselekvő, lelkiismeretfurdalás nélküli zsarnokok? Ezen elméleti kérdésre hamarosan a gyakorlatban kell felelniük.

A Bibliában az ötödik pecsét a Jelenések könyvének egy része. Összesen hét fejezetre volt tagolva az Isten jobbjában tartott tekercs, melyek a jövő titkai tartalmazták. Az ötödik pecsétben az elhunytak számon kérik Istent, hogy miért nem bünteti meg a hívők vesztét okozó embereket, ellentmondva ezzel az Úr tanításának, miszerint „szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket”. Ezt azzal lehet magyarázni, hogy a mártírok sora még nem teljes, még sok lelket kell feláldozni addig, míg eljön a végítélet, vagyis élete alapján Isten megítél mindenkit.

Ezen háttérinformáció birtokában már nem nehéz összefüggést találni a Bibliai vonatkozás és a filmbéli anekdota között. Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a háborús érában játszódik a történet, az alapszituáció és a Gyurica által feltett kérdés akkor is örökérvényű. Egy korban, ahol a riadók szinte háttérzajként funkcionáltak, és az emberek kénytelenek voltak elviselni és félni a nyilasokat, nem sok választása van a lakosságnak, minthogy beletörődjön sorsába. A hatalom mindig nehéz, olykor láthatatlan súllyal nehezedik egy nemzet vállára, de előbb utóbb elkerülhetetlen, hogy személyes konfliktussá váljon egy-egy nacionális probléma, akkor pedig dönteni kell.

Az eddig leírtakból is látszik, hogy elsősorban nem a cselekményt kell megfognunk, hanem a velős, választékos párbeszédeket. Ehhez ideális választás volt a film első felére jellemző kamaradrámai műfaj, hiszen nincs, ami elvonja a figyelmünket a szofisztikált, esszenciális eszmecserékről. Persze ezen jelentőségteljes szövegek előadásmódja sem elhanyagolható. Olyan színészóriások adnak hangsúlyt a narratívának, mint Őze Lajos, Márkus László, Horváth Sándor, Bencze Ferenc, Dégi István és Latinovits Zoltán. Dilemmájukat őszinte átéléssel közvetítik felénk, minden sallangtól mentesen. Még ennyi év távlatából is tisztán érezhető az az energia, amelyet közvetítenek azzal, hogy teljes tudatában vannak a színészek annak, hogy nem csak karaktereiknek kell e kardinális kérdést mérlegelniük, hanem önmaguknak is. Ugyanúgy, ahogy a néző is rákényszerül arra, hogy összevesse és elemezze pro és kontra érveit.

Szeretjük magunkról a legjobbat feltételezni, és abban a hitben ringatni magunkat, „mi ilyet úgysem, soha”. De éles helyzetben mutatkozik meg az ember igazi valója, hol tudatosan, hol önkéntelenül. A filmben elhangzó sorok közül nem egy erkölcsi példázattá vált az évek alatt, és nem vesztett aktualitásából azóta sem. Semmi sem magától értetődő, még a bűn, a hazugság, vagy a jóság fogalma sem. Mégis, dönteniük kell mások sorsáról, ami megpecsételi a sajátjukat is.

Számomra a valaha látott legmegrázóbb magyar film, aminek lényegét nehéz szavakba önteni. Nehezen megfogalmazható az a szívszorító érzés, ami áthatja az egész művet. És nem menekülhetünk a csalódottság elől sem, amikor rájövünk, a szereplők bukásra vannak ítélve, ahogy mi is. Ha nem fizikailag, hát emberi mivoltukban.

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.