A trash humánuma – ED WOOD (1994) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2019-05-03 | Szombati Zoli

Akad néhány rendező, akiknek a filmjeivel eleve nehezebben barátkozom. Ezen okból jó sokáig halogattam Tim Burton Hollywood egyik bizarr szegmensét megidéző, szatirikus felhangú, komikus elemekkel átszőtt életrajzi drámájának megtekintését. Óriási baklövés volt, mert nagyon ritkán megtapasztalható katartikus élményt adott a film, melyet tavaly óta már többször újranéztem. Időnként érdemes félretenni az esetleges berögzült előítéleteket, mert attól, hogy egy rendező munkássága alapvetően nem találja el ízlésvilágunk fő csapásirányait, még lehetnek erős kivételek. Az Ed Wood bizonyos elemeiben más, mint azok a mozik, amelyeken ott van a rendező általánosan felismerhető kézjegye: különleges karakterek, sokszor mese- vagy álomvilágszerű térben, néhol elvont tartalommal. (A szürrealitásba hajló világ a filmekben nem áll hozzám túl közel, a különleges karakterek viszont ezúttal is megvannak, ami épp a film egyik fő erőssége lett). A biopic kategória egyébként a kedvenceim közül való, és Tim Burton ezúttal is egy nem mindennapi figurát választott főhőséül: a ZS-kategóriás filmek koronázatlan királyát, Ed Woodot, aki elsősorban az '50-es években ontotta a silányabbnál silányabb úgynevezett filmjeit. Természetesen ha valami ordenáré mértékben rossz, arra talán már érdemes lehet odafigyelni a gyenge középszerrel ellentétben, így mára egyfajta rajongótábora is van, amit életében még nem mondhatott el magáról.

A filmben nagyon erős színészi játékot kapunk, a címszereplő Johnny Depp szerintem még sosem volt ennyire jó. Maga Ed Wood elevenedik meg az egészen remek alakítás nyomán, a játéka átütő. A karakter már önmagában nagyon magas labda lehetett, hiszen ennyire (a maga sajátos módján) bájos, és kedvelhető naivitással bíró figurát ritkán látni a filmvásznon. Ráadásul Ed Wood állítólag pontosan ilyen volt, egyedül az alkoholizmusát nem taglalja a rendező. Johnny Depp szerepeltetése egy Tim Burton filmben nem meglepő, mindketten karrierjük kiemelkedő állomásának tartják egyébként ezt az 1994-es együttműködést. Az alakítások másik fő pillére a Drakula-filmek egykori magyar származású sztárját, azaz Lugosi Bélát megszemélyesítő Martin Landau, aki mellékszereplői Oscar-díjban részesült, és ez volt az első eset, hogy valaki a díjat egy valamikori hollywoodi sztár megformálásáért kaphatta meg. Landau játéka túlzás nélkül frenetikus. Meg kell jegyezzem, hogy a filmet csakis angolul javasolt megnézni, a színész egy meglehetősen egyedi akcentust sajátított el. Landau sminkje egyébként azért volt tudatosan eltúlzott (így kölcsönözve neki egy eleve horrorisztikusabb fizimiskát), mert Tim Burton a filmet fekete-fehérben forgatta, nézőpontja szerint ugyanis Lugosit nem tudta elképzelni színesben, ez a látásmód mindezeken túl ad egy erős autentikus korhangulatot is. Nagy szerencse, hogy a rendező ezt a képi világot választotta, úgy gondolom pazar élmény. A mellékszereplők is figyelemreméltóan játszanak: Patricia Arquette, Sarah Jessica Parker, Bill Murray, Jeffrey Jones nevét kell kiemelni. Érdekesség, hogy Orson Welles rövid mellékszerepében Vincent D'Onofrio bukkan fel, a karakter hangját azonban nem ő adta, mivel nem passzolt hozzá kellőképpen.

Ahogyan a biopic filmek jó részénél lenni szokott, egy adott életszakaszra fókuszál a rendező, jelen esetben Ed Wood és Lugosi Béla különös keretrendszerben zajló emberi kapcsolatát, tulajdonképpeni barátságát helyezi a középpontba, és a közösen forgatott filmek elkészültének többnyire szánalmasan vicces körülményeit. A Glen or Glenda, a Bride of the Monster, a Plan 9 from Outer Space a trash műfaj gyöngyszemeinek számítanak. Ezeket a kétes hírnévnek örvendő műveket a bizarr szereposztás, a hemzsegő filmtechnikai hibák, a logikátlan cselekményvezetés, illetve a bugyuta töltelékdialógusok jellemezték. Érdemes megjegyezni, hogy a sminkesek (Rick Baker, Ve Neill) Oscar-díjat érő kiváló munkája mellett a production design is mennyire eltalált, hiszen az egykori forgatási helyzeteket kellett elég sok esetben pontosan megidézni. A film fő karakterei önmagukban is megérnek egy misét, viszont amilyen megkapó módon az egymásrautaltságon alapuló, ám igazából egyre őszintébben kibontakozó barátságot ábrázolja Tim Burton, nos ez a humánum diadalának is beillő attitűd adja a film élvezetének sava-borsát. Ed Wood rajongása és tisztelete Lugosi, az egykori sztár iránt, aki viszont respektálja Wood mégoly szánalmas, ám végtelen lelkesedéssel előadott törekvéseit, aki nem ismeri a lehetetlen fogalmát, viszont önkritikával már egyáltalán nem rendelkezik.

A teljes terjedelmében Los Angelesben forgatott filmnek ellenállhatatlan a humora, melynek fő forrásai maguk a karakterek, és ezért a szerves részének tekinthető a vidám hangulat. Ed Wood viselkedése egyszerre meghökkentő és szánalmas, ám mégis van valami tiszteletreméltó a végtelen rajongásában. Már-már gyermeki lelkülettel rendelkező álmodozó ő, aki bár nagyon hitt abban, amit csinált, de ezzel az elhivatottságával nagyjából egyedül volt a bolygón. Általában az a megszokott, hogy a drámát ellenpontozzák néhol humorral, ebben az esetben éppen az ellenkezőjét éreztem, és ezért is különlegesnek tartom a filmet: a dramaturgiát szinte végig uraló vicces hangulat mögé időnként belopózik a mélységes dráma, és tulajdonképpen ezekben a jelenetekben sem szűkölködik ez a hangulatos mozi. A film fókuszban tartja az elfeledett sztárságból következő elmagányosodás és lelki megnyomorodás okán kialakuló morfiumfüggőséget Lugosi Béla esetében, illetve Ed Wooddal kapcsolatosan pedig a mellőzöttség, a lenézettség, a sikertelenség olykor keserű pillanatait. A végeredmény mindezek ellenére alapvetően optimista szemléletű, de a drámai felhangok nélkül egyértelműen kevesebbet érne. A különleges egyensúlyt egészen remekül találta meg Tim Burton, aki egy csodálatra méltó mesterművet alkotott.

Kiemelt kép forrása: themoviedb

Képek: cinephiliabeyond

A film Mafab oldala