Az érzékelés kapui – THE DOORS (1991) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2019-07-06 | Szombati Zoli

Ezen a héten volt Jim Morrison halálának (1971.07.03.) évfordulója, aki 48 esztendeje hunyt el Párizsban, máig tisztázatlan körülmények között. Elöljáróban érdemes elmondanom, hogy a Doors - mondhatni amióta az eszemet tudom - a kedvenc zenekarom, nem telik el úgy hét, hogy ne idézném fel hangulatos, és erőteljes zenéjüket. Ebből a helyzetből fakadóan úgy érzem, hogy a film témájához rendelkezem egyfajta részletes háttértudással, ami megkönnyíti a rálátást, de bizonyos szempontból kissé meg is nehezíti azt. Ugyanis jelentős mennyiségben kellene összevetnem a film által ábrázolt történéseket a valós tényanyaggal (néhol akadnak kisebb eltérések), másrészt könnyen elveszhetnék a részletekben, ami miatt nagyon hosszúra nyúlhatna a kritika. Megpróbálkozom valamilyen középutas megoldással, és az aprólékos részletek helyett inkább általánosabb és átfogóbb gondolatoknak engedek teret, mely talán egyfajta szintézisként érdekesebb is lehet a Doors iránt érdeklődőknek. Első pillantásra Oliver Stone filmje egy zenekarról szól, de ennél lényegesen többről van szó: életérzésről, a '60-as évek második felének rendkívül izgalmas amerikai miliőjéről, Jim Morrison nem mindennapi személyiségéről, a pszichedelikus rockzene gyökereiről, stb. Mindezek ugyanis együttesen és egymásra is hatva válaszolják meg azt a kérdést, hogy miért épp 1965-ben alakult meg az egyik legnagyobb hatású rockzenekar a venice-i tengerparton. Ez ugyanis egy lényeges kérdés, és sok minden következik belőle. A Doors igen egyedi zenéje egy korszak lenyomatát jelenti elsősorban, mégpedig egy karizmatikus frontember (Jim Morrison) és három kiváló muzsikus (Ray Manzarek, Robby Krieger és John Densmore) közös történetén keresztül, mely 1971 nyarán ért tragikus véget Párizsban. Mindezekből következően a Doors nem volt egy különösebben hosszú életű zenekar, működésük nagyjából fél évtizedet fog közre, azaz a '60-as évek második felének korszakát. A hivatalosan kiadott albumaik száma (még Jim Morrison életében) sem túl sok, összesen hat sorlemezt (The Doors; Strange Days; Waiting for the Sun; The Soft Parade; Morrison Hotel; L.A. Woman) és egyetlen koncert-válogatáslemezt (Absolutely Live) számlál, az Elektra Records gondozásában. A Doors igazi ereje a szeánsz-szerű szuggesztív pszichedelikus előadásokon mutatkozott meg, és szinte sosem a stúdióban, persze a több tízmillió eladott lemez azért önmagáért beszél. Az első gyors és nagy áttörést hozott, a második szintén meghatározó dalokat tartalmazó nagyszerű és egységes anyag, a negyedik volt a mélypont, és az utolsó kettő letisztult, blues alapú hangzásvilággal megint visszatért azokra a magaslatokra, ahonnan elindultak.

Minél többször látom a filmet, annál inkább biztos vagyok benne, hogy a Doorsról szinte lehetetlen átfogó, és valóban teljes képet felvázolni mozifilmes keretek között. 140 perces időtartományban majdnem esélytelen vállalás. De nem egy Oliver Stone-kaliberű filmes számára, aki ráadásul a rendezői csúcskorszakában készítette el, ennélfogva a nagyívű munkái közé sorolható. A film bámulatosan jó kezdéséből öt perc alatt világos számomra, hogy Stone valóban szívből szereti ezt a zenekart, és teljes mértékben érti, sőt - ami fontosabb - érzi is, ami az én szememben tiszteletet parancsoló tény. A rendező 1967-ben, 21 évesen, Vietnamban hallotta először a Doors átütő zenéjét, és azonnal rabul ejtette. Stone a filmes interpretációjában gyakorlatilag egyenlőségjelet helyez a frontember Jim Morrison és a Doors közé, ami nem feltétlenül szerencsés, de a dramatizáció miatt tulajdonképpen érthető hozzáállás (bár a karaktereken keresztül azért kihangsúlyozza, hogy egymást négy egyformán fontos, egyenlő tagnak tekintették a zenekarban). Természetesen Morrison karizmája - és nem ritkán irodalmi szintű szövegvilága - nélkül a Doors ma nem lenne legenda, és bizonyosan nem lenne ekkora jelentőségű zenekar sem. Személy szerint azonban mindig egységben tekintettem rájuk, hiszen a Doorsnak nem csak a Morrison által meghatározott szövegvilága egyedi, hanem a zenéje is. Élőben (két eredeti tag, Ray Manzarek és Robby Krieger részvételével) két alkalommal volt szerencsém látni az utódformációt, ezek a koncertek életem legjobbjai voltak, tehát még Morrison nélkül is képes volt működni a dolog, egyszerűen a zene, a gondolatiság, és az előadásmód egységének ereje által (és ugyanez volt Földes László "Hobo" véleménye is a budapesti koncertjüket követően).

Mielőtt ténylegesen a filmre térnék, egy bekezdést külön Jim Morrisonnak szentelek. Jim Floridában született, azonban két itteni évet és Párizst leszámítva mindvégig Kaliforniához vonzódott. Konzervatív családban nevelkedett két testvérével, apja a Haditengerészet kötelékében szolgált, és egészen admirálisi rangig jutott, a tonkini incidens idején a USS Bon Homme Richard repülőgéphordozó parancsnoka volt. Egész életét alapvetően meghatározó negatív élményként nevezi meg Morrison azt a balesetet, melyet Új-Mexikóban látott, mikor a családdal éppen arra hajtottak kocsival a sivatagban. Az úton indián vendégmunkások véres holttestei hevertek szerteszéjjel, ami sokként érte Jimet ("A hajnal országútján szétszórt indiánok véreznek. Szellemek nyüzsögnek a kisgyermek törékeny, tojáshéj-agyában" - Hobo fordításában). Rosszul jött ki a szüleivel, elsősorban az apjával, aki ha nagyritkán otthon volt, mindig példás szigorral tartott rendet, Jim lázadó jellemét valószínűleg ezek a feszült légkörrel járó gyerekkori események hívhatták életre. Jelentős tényezőként szerepelt, hogy állandóan költözködtek: szinte évente kellett a flotta miatt szedelőzködniük, így Jim sehol nem tudott gyökeret verni. Alameda és Coronado volt a két kedvenc helye, szeretett San Francisco és San Diego körzetében egyaránt lakni, egyetemre egyébként Floridában kezdett járni (FSU), de a UCLA filmesztétikai szakán szerzett végül diplomát (meglepő módon ezt befejezte, bár a vizsgafilmje elég nagy botrány volt). Jimet alapvetően a filmek, a költészet, az indián sámánizmus és a lélek "utazása", Elvis Presley és a néger blues érdekelte. Fiatal korában eléggé infantilis volt, örömét lelte mindenféle ízetlen tréfában. Később már állandóan elvonulgatott, és az óceánpart háztetőin jegyzetelte le a saját verseit, melyek egy részéből később a Doors számok szövegei is megszülettek. A 149-es IQ-val rendelkező Jim költő szeretett volna lenni, hatalmas mennyiségben falta a könyveket. Az iskolában is többnyire lenyűgözte a tanárokat, vagy a sziporkázó eszével, vagy a botrányaival. Leginkább William Blake és Arthur Rimbaud hatott rá, a filozófusok közül pedig Nietzsche, Vietnammal szemben pedig pacifista nézeteket vallott, ami nyilván nem meglepő. Meglehetősen elvarázsolt figura lévén a halál mindig is érdekelte, annak spirituális természete, és az áttekintés a "másik oldalra". Morrison Ray Manzareket a UCLA filmszakáról ismerte, aki a csoporttársa volt. 1965 júliusában a venice-i tengerparton való találkozásuk apropóján született meg a Doors, Ray-nek nagyon tetszettek ugyanis az ütős szövegek. Neki már volt egy amatőr rockzenekara Rick & the Ravens néven, általuk került a képbe John Densmore dobos, aki pedig Robby Kriegert hozta össze velük. A zenekar neve Aldous Huxley művéből eredeztethető, mely William Blake-től származik (The Doors of Perception), tehát az érzékelés kapui a jelentése. Még ezen a nyáron elkezdődtek a próbák, a többi pedig már rockzenetörténelem...

A film áttekintése kapcsán elsőként a színészekről szeretnék szót ejteni. Stone terveit megelőzően már évtizedes távlatban felmerült a Doors történetének mozifilmes színrevitele, méghozzá olyan nagy rendezők részéről mint Brian De Palma, Martin Scorsese vagy William Friedkin. Morrison szerepére a szóba jött színészek közt találjuk Tom Cruise, John Travolta és Richard Gere(!) nevét, egyik rosszabb lett volna, mint a másik. Szerencsénkre azonban Oliver Stone készítette el a filmet a Carolco égisze alatt. A rendezőnek leginkább a Cult énekese, Ian Astbury tetszett volna, de szóba került az INXS frontembere, Michael Hutchence is (mindkettő visszautasította, Astbury később az utódzenekar tagjaival játszott 2002-2007 között, nem is rosszul). Val Kilmer megkönnyítette a saját castingját a főszerepre, ugyanis kész anyagot küldött magáról Stone részére, ráadásul egy éven át tanulmányozta a zenekart és a korszakot, miközben egy csomó emberrel interjúkat készített (ezt persze maga a rendező is megtette a saját felkészülése során). Kilmer nem hagyott kétséget afelől, hogy ő lenne a legalkalmasabb választás. Szerintem még magának Jim Morrisonnak is tetszett volna Kilmer alakítása, hiszen annyira szuggesztív volt, legalábbis a rendező látásmódja mentén ábrázolva. A film legfontosabb eleme volt a megfelelő színész kiválasztása, és azt hiszem, ebben a vonatkozásban maradéktalanul elégedettek lehetünk. Néha ugyan kicsit sok volt a manír, de Val Kilmer egyértelműen élete alakítását nyújtotta. Ráadásul a dramaturgiailag kiemelt dalok hangsávját fel is énekelte, méghozzá pazar igényességgel. Stone el akarta kerülni, hogy a szájmozgást szinkronizálni kelljen az énekhanggal, így csak a háttérzenék alatt hallhattuk magát Morrisont. A filmben a kiterjedt cselekményszál okán kifejezetten sok színész szerepelt, így csak a legfontosabbakra térhetek ki. A zenekar további három tagja: Kyle MacLachlan (Manzarek), Frank Whaley (Krieger), és Kevin Dillon (Densmore) voltak. Pam Courson szerepét Meg Ryan játszotta, aki valóban jó választás volt annak ellenére is, hogy a Doors zenéjéhez a színésznőnek vajmi kevés köze volt ezt megelőzően, és a korszakot sem ismerte különösebben. Megemlíteném még Kathleen Quinlan (Patricia Kennealy), Michael Madsen (Tom Baker), és Michael Wincott (Paul Rothchild) nevét a lényegesebb szereplők közül, jópáran Stone egyéb filmjeiben is játszottak már. Cameoszerepben szokásához híven látható a rendező (UCLA professzor), és a Doors két tagja, Robby Krieger illetve John Densmore is feltűnik egy-egy pillanatra. (Ray Manzarek nem vállalta a szereplést, a rendezővel való jelentős nézetkülönbségei miatt).

A történeti ív tehát végigköveti a banda teljes fennállását, és amennyiben a Doors mint zenekar egészét nézem, úgy azt kell mondjam, hogy Stone egész jól emelte ki a súlyponti részeket, melyek: az 1965-ös megalakulás, a felemelkedés időszaka (London Fog, Whisky a Go Go klub, és az ottani botrányos "The End" előadás), Elektra lemezszerződés, Ed Sullivan Show, majd a tömegpszichózisig fajuló nagyobb sportcsarnok- és stadionkoncertek a '60-as évek végéről, az egyre sokasodó botrányos fellépések, majd végül a zenekar 1970 végi kifulladása állandósuló konfliktusok közepette. Mindezzel együtt a szimbólumok következetes használata, a korszak pezsgésének ábrázolása kifejezetten penge, nagyon hangulatos az egész, mely a film egyik nagy erénye és érdeme. Stone érzékelhetően teljesen otthon van a zenei témában, mert a Doors valóban legfontosabb dalait emelte előtérbe, melyek egy része ma már a rocktörténeti legendárium része (The End, Break on Through, When the Music's Over, Light My Fire, Riders on the Storm, The Celebration of the Lizard, stb. - ha jól számoltam összesen 26 dal hangzik el így vagy úgy. Számomra a Doors legjobbja egyébként a When the Music's Over). Néhány túlzástól eltekintve (például meztelen közönség) a koncertek hangulatát is alapvetően jól közelíti meg Stone, mégpedig Robert Richardson operatőr remek felvételeinek segítségével, Morrison pszichedelikus szeánszaiként bemutatva ezeket, amely utazásban a zenekari tagok követték őt az eksztatikus előadások alkalmával (ami persze nem mindig sikerült). Jim azonban nem volt folyton az a típusú energiabomba, ahogy szinte minden megidézett koncertjelenetben láttatja a film. Ugyanis egy csomó alkalommal csak a mikrofonba csimpaszkodott, és csukott szemmel, enerváltan nyomta végig az előadást, finoman fogalmazva szélsőségesen hangulatember volt. Stone kiemeli a Doors leginkább botrányos koncertjeit is a filmben (New Haven és Miami, utóbbi miatt perbe is fogták az énekest).

A rendező mindvégig a fókuszban tartja Morrison karakterét, ami önmagában még különösebb hiba nem volna, hiszen a zenekar legendáriumához mindenképpen ő járult hozzá a legnagyobb mértékben. A hangsúlyokat viszont nem feltétlenül jól vonja meg, ugyanis időnként kifejezetten csúsztat, és a Lizard King alkoholista botrányhősként, hovatovább őrültként jelenik meg: Stone ezzel elköveti a hatásvadászat elég súlyos hibáját. Nem véletlen, hogy Ray Manzarek elzárkózott a filmtől, mondván, hogy Jim és a zenekar viszonya alapvetően nem ilyen volt. Kétségtelen, hogy Jim Morrisonnak volt egy ilyen arca is időnként, alkoholizmusát is nehéz lenne eltagadni, nagyüzemben tolta az LSD-t, és hajmeresztő dolgokat csinált meg (például egyensúlyozás húsz emelet magasan a párkányokon), miközben a saját határait feszegette, másokat pedig megbotránkoztatott. Mindemellett egy érzékeny, intelligens költő és bluesman is volt, az ő szavaival "bezárva egy bohóc lelkébe". Stone ezirányú törekvése érthető különben, csak nem teljesen helyénvaló, túlságosan egyoldalú. Ráadásul egy-két olyan esemény is belekerült a filmbe, melyek valószínűleg nem fedik a valóságot (itt leginkább a Patricia Kennealy-kapcsolatra gondolok, melyet Manzarek mindig is hazugságnak nevezett, és a bemutatását ilyen részletességgel feleslegesnek is éreztem). Pamela Coursont pedig túlságosan ártatlan leányzónak állítja be, a kapcsolatukat túlromantizálja, holott valószínűleg még Morrison halálához is közvetett módon köze volt, bár kétségtelenül szerették egymást a maguk kicsapongó módján. Stone mentségére legyen mondva, hogy nagyon alaposan készült az említett interjúkkal, és a zenekari tagokat is bevonta, amennyire bírta. Mivel Manzarek nem értett egyet a már előre látható koncepcióval, így elég nagy volt rajta a nyomás, mivel azonban kifejezetten autonóm rendező, mégiscsak a saját elképzeléseit kellett megvalósítania. Jim halálát a film csak érintőlegesen taglalja a lezárás kapcsán, amikor a kamera a Pére Lachaise sírjai között pásztáz. Akit igazán érdekel a történet, ma már megtalálhatja a megfelelő forrásmunkákat is, szerintem a Stephen Davis-féle könyv mint szintetizáló mű elég jó. Stone különben az említett interjúin kívül a Rolling Stone magazin egykori újságírója által készített első komolyabb Doors/Morrison biográfiát vette alapul a filmhez (Jerry Hopkins: "No One Here Gets Out Alive"), persze akadnak olyan részletek a mai napig is, melyek még mindig homályosak. A film változatos forgatási helyszínei közül a legalapvetőbb Los Angeles volt, nem is lehetett volna más. Van egy rövidebb fesztiváljelenet San Franciscóban, és néhány Mojave-sivatagi helyszín, szintén Kalifornia államban. Ezen kívül akad még egy rövid New York-i szekvencia (Sullivan Theater, Broadway, Manhattan), melyben a show-ra megérkezik a zenekar. Végül, de nem utolsósorban a filmvégi párizsi Pére Lachaise temető emelendő ki a főbb helyszínek vonatkozásában.

A film Mafab oldala

Képek: TMBd