Meghiúsult holdraszállás – APOLLO 13 (1995) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2019-07-20 | Szombati Zoli

Jeles évfordulóra ébredt ma az emberiség. 50 esztendővel ezelőtt, 1969. július 20-án, magyar idő szerint pontban este 22 óra 17 perc 40 másodperckor ért talajt az "Eagle" - fedélzetén Neil Armstrong és Edwin Aldrin asztronautákkal - a Hold felszínén. Ezzel beteljesült Kennedy elnök ama hidegháborús célkitűzése, hogy az Egyesült Államok elsőként, még a '60-as évek vége előtt embert juttasson a Holdra, majd vissza is hozza épségben az űrutazókat. Úgy gondolom, az emberiség eddigi legnagyobb volumenű teljesítményének (a modern orvostudományt leszámítva) az amerikai Apollo-űrprogram tekinthető, melynek folyománya (és egyben legfőbb állomása) volt az Apollo 11 sikeres küldetése (itt meg kell említeni a harmadik űrhajós, Michael Collins nevét is, ő azonban - parancsnoki modulpilóta lévén - nem szállt le a felszínre). Az volt a tervem, hogy az évfordulón mindenképpen egy olyan alkotással jelentkezem, amely az Apollo-programról szól, és színvonalában méltó a holdutazás felidézéséhez. Egyáltalán nem volt nehéz a választás, mivel az Apollo 13 pont az egyik kedvenc filmem. Még az sem tántoríthatott el, hogy a történet végső soron egy szerencsés kudarcról szól, ami érdekes módon egyúttal a legfenségesebb pillanatait is jelentette a NASA eddigi történetének (bizonyos értelemben). Mielőtt rátérnék, néhány szóban érinteném milyen egyéb mozgóképes alkotások értekeztek eddig ebben a tárgykörben, illetve magáról az Apollo-programról sem volna érdektelen néhány mondatban megemlékezni, hiszen közvetlenül kapcsolódik a történethez. Három filmet hoznék  csak előzetesen szóba, melyek közt akad TV-minisorozat, mozi- és dokumentumfilm egyaránt. Az Apollo 13 közvetlen következményének nevezhető az az 1998-as HBO-széria - A végtelen szerelmesei címmel -, mely tizenkét részben vette sorra a program mérföldköveit: kreátorként az Apollo 13 rendezője, Ron Howard szerepelt, de Tom Hanks is kivette belőle a részét produceri és narrátori minőségben. A színész különösképp akarta a megvalósítást, mivel nagy mértékben lenyűgözte az Apollo-program az 1995-ös forgatás alatt. Damien Chazelle legújabb feature filmje, First man címmel tavaly ősszel debütált a mozikban, aránylag nagy kritikai sikerrel. A rendező látásmódja ama körülményre összpontosított, hogy Neil Armstrong (Ryan Gosling) milyen habitusú személyiség volt, és az űrhajós karakterén keresztül láttatta meg a holdraszállást, illetve az addig elvezető fontosabb állomásokat. A néhány hónapja megjelent Apollo 11 dokumentumfilm pedig egészen zseniális (és sok esetben eddig nyilvánosságot nem kapott) archív felvételei miatt érdemel kiemelést, melyek digitalizált technikai minősége - ezáltal élvezhetősége - ráadásul extraklasszis színvonalat biztosít, így csakis ajánlani lehet.

Az Apollo-programot tehát Kennedy elnök hirdette meg 1961 májusában, és a hozzávetőlegesen 25 (mai értékén kb. 200) milliárd dollárt felemésztő célkitűzés 1972-ben zárult le hivatalosan a Nixon-adminisztráció idején, azóta ember nem hagyta el a Föld körüli pályát. A vállalás előkészítő fázisaként szokás értékelni a kilenc repülést számláló Gemini-programot, melynek során a különféle elméleti vonatkozásokat kellett igazolni a gyakorlatban, illetve fontos gyakorlási fázisként is értékelendő a különféle eljárások kipróbálását illetően. (Természetesen nem véletlen, hogy számos asztronauta a Gemini-programból érkezett a későbbi projektbe). A célzott, emberes Apollo-küldetéseket még néhány kiemelkedően fontos teszt - amolyan gondosan megtervezett főpróba - előzte meg, közülük talán a legemlékezetesebb, és sajnos kiemelkedően tragikus az Apollo 1 földi katasztrófája volt, melynek során Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee életét vesztette a kezelhetetlenné váló kabintűzben. A holdraszállást megelőző legkockázatosabb, és egyben egyik legfontosabb repülés az Apollo 8 útja volt (fő célkitűzésként a Hold első alkalommal történő megközelítése), melynek személyzetében Jim Lovell is megtalálható volt. Az Apollo 11 az ötödik emberes repülés során teljesítette a holdraszállást, majd Pete Conrad parancsnoksága alatt az Apollo 12 szintén sikeres küldetése következett. 1970 tavaszán az Apollo 13 került sorra, amely tehát a hetedik repülést, és a harmadik tervezett holdraszállási kísérletet foglalta (volna) magába. Jelentős különbségnek mondható, hogy ezúttal a leszállási zóna már teljesen másutt volt kijelölve: a Fra Mauro-fennsík geológiai elemzése mérföldőnek tűnt a holdkőzetek keletkezése vizsgálatainak vonatkozásában. A Deke Slayton által kidolgozott rotációs rendszer alapján az Alan Shepard (az első amerikai űrhajós) vezette legénység ment volna fel, ám Shepard belső fület érintő Meniére-betegsége kiújult, így Jim Lovell csapata juthatott szóhoz. Mivel Ken Mattingly potenciálisan kanyarós kollégájával érintkezhetett, így kivették a teamből, és szinte az utolsó pillanatban a tartalék Jack Swigert került a helyére. A döccenők után kialakult az űrhajó végleges személyzete: a már akkoriban is legendának számító Jim Lovell lett a parancsnok, Fred Haise a holdkomp pilótája, Jack Swigert pedig a parancsnoki modulpilóta.

A film alapját Jim Lovell: "Lost Moon: The Perilous Voyage of Apollo 13 " című autobiografikus műve jelentette, melyet a holdraszállás 25. évfordulójára adtak ki 1994-ben. Ron Howard és barátja, Brian Grazer producer (Imagine Ent.) azonnal megszerezte a jogokat. Howard nagy formátumú filmes famíliából származik, rendezőnek tanult (bár kezdetben kisebb-nagyobb színészi szerepeket is vállalt, például feltűnt az American Graffitiben is), számára George Lucas és Steven Spielberg jelentették a nagy példaképeket. Néhány baklövése ellenére szerintem egészen remek rendezőnek mondható, én legalábbis több mesterművét tartom számon, és ezeken kívül is számos munkáját szeretem. A direktornak egyébként épp az Apollo 13 a kedvenc saját filmje (és egyben az első non-fikciós témájú is), mely összesen kilenc Oscar-nominációt hozott össze, de eléggé méltatlan módon csak két technikai díjat kapott: megítélésem szerint pluszban legalább a művészeti rendezésnek és az operatőrnek is járt volna az elismerés. A castingolt színészgárda igen nívós, méltó a '90-es évek színvonalához. Az asztronautákat illetően Tom Hanks (J. Lovell), Bill Paxton (F. Haise), Kevin Bacon (J. Swigert) és Gary Sinise (K. Mattingly) nevei önmagukért beszélnek. Az irányítás részéről pedig Ed Harris (és karaktere, a NASA-ikon Gene Kranz) szerepe volt a leginkább előtérbe helyezett, a színész jó szokásához híven remek alakítást nyújtott. Értelemszerűen nem lehetett túl sok női szereplő, de Kathleen Quinlan (Lovell felesége) feltétlenül kiemelendő. A színésznő - akárcsak Tom Hanks - a '90-es években volt filmkarrierje csúcspontján. Különösen Hanks mutatott fel figyelemreméltó sorozatot, hiszen a megelőző esztendőkben forgatta legjelentősebbnek mondható filmjei zömét (Philadelphia, Forrest Gump). Érdekes körülmény, hogy a színész több alkalommal is játszott Gary Sinise oldalán, az ő párosuk mindig egyet jelentett a kiemelkedő minőséggel.

A történet gerincének rövid felidézése előtt érdemes taglalni az Apollo-program technikai alapkoncepcióját. Az űrutazás és a holdraszállási metódus három fős személyzetre lett optimalizálva, akik közül ketten ereszkedtek le a Holdra. A kilövéshez szükséges gigantikus tolóerőt a Wernher von Braun által tervezett Saturn V hordozórakéta biztosította. Egyszerre küldték fel a holdkompot, illetve a főhajtóművel rendelkező szervizmodult, összekapcsoltan a parancsnoki egységgel (utóbbi űrkabin tért vissza a Földre a hőpajzsa segítségével). Alapvetően fontos manőver volt a holdkomppal történő űrbéli összekapcsolódás, majd az eszköz retrakciója. A kompot két ember szükségleteire tervezték, és relatíve alacsony időtartamra, melynek komoly jelentősége adódott a történetben. A sztori némi bevezető szekvencia után magát a balesetet taglalja, és a NASA reakcióját a bekövetkezett eseménysorra, azokra a kihívásokra fókuszálva, melyeket kivétel nélkül meg kellett oldaniuk ahhoz, hogy a legénységnek egyáltalán esélye lehessen a visszatérésre. A holdkomppal való kapcsolódást követő periódusban az egyik oxigéntartály felrobbanása okozta a balesetet, emiatt a szervizmodul oldalfala kiszakadt, a holdraszállás (az üzemanyagcellák lezárását követően) szinte azonnal meghiúsult, és olyan súlyos - egymásra épülő - problématömeg adódott, mint az oxigénvesztésből eredő jelentős áramtermelési kapacitáscsökkenés, a szervizmodul hajtóművének kiesése, a computervezérlés nélküli kényszerű pályamódosítások szükségessége az időközben kényszerűen használatba vett holdkomppal (melynek készletei tehát igen korlátozottak voltak), sőt a kilélegzett CO2 is komoly problémát teremtett. A film legizgalmasabb része a nyilvánvalóan igen feszült és vészterhes helyzet kialakulásán túl annak a döntéshozatali mechanizmusnak a bemutatása, melyeket egyrészt az űrhajósoknak, másrészt a houstoni irányítóközpontban szolgálatot teljesítő szakembergárdának kellett összehangoltan meghoznia a visszatérő asztronauták túlélése érdekében, sok esetben olyan körülmények között, mely eshetőségeket azelőtt még csak nem is szimulált a NASA, vagyis a megoldások jó részét rögtönözni kellett. Ron Howard remekül érzett rá, hogy a brilliáns sztori a kiemelkedő szintű dialógusokkal el fogja vinni a hátán a filmet, neki három fő feladata lesz: a történetmesélés feszességét mindvégig biztosítani a filmkészítés széleskörű muníciós lehetőségeit bevetve, a (vizuális és auditív) realitásra törekedni, és persze a színészeiből a lehető legjobbat kihozni, ahogy az egy valamirevaló rendezőhöz illik. Mindhárom feladatkörében jelesre vizsgázott, a forgatás komplexitásáról nem is beszélve. A rendező emellett igyekezett egy valóban különleges, a végletekig összekovácsolódott, profi szakmai közösség életébe annak emberi oldaláról bepillantást nyújtani, viszont a szovjetekkel folytatott űrversenybe, és úgy egyáltalán a politikai felhangú kérdésekbe nem ment bele. Ahogy az már lenni szokott, voltak kisebb súlyponteltolódások (sőt változtatások is, néhány dialógus fiktív volt) a tényszerű valósághoz képest, de egyik sem tekinthető igazán jelentősnek, hiszen itt a hitelességen állt vagy bukott minden. A balesettel kapcsolatos kommunikációhoz egyébként hozzáférést biztosított a NASA, így azok zöme gyakorlatilag szó szerint hangozhatott el. Mint ahogy a színészek felkészítésében is aktívan közreműködtek, az alabamai Huntsville-ben zajlott az elméleti és a szimulátoros kiképzés.

A film technikai színvonala egészen kimagaslónak mondható, és alapvetően járul hozzá a realista hangvételhez. A neves operatőr, Dean Cundey bizonyos jelenetek felvételekor extrém nehéz körülmények között kellett dolgozzon, pedig nehezen bírta a súlytalanság megörökítéséhez szükséges zuhanási periódusokat. A NASA ugyanis az egyik speciális, zero-G műveletekre átalakított KC-135-ös repülőgépét bocsátotta rendelkezésre, melynek során két hét alatt több száz, parabolisztikus pályaíven történő, hozzávetőlegesen 4,5 km magasságvesztéssel járó, egyenként 20-25 mp időtartamot felölelő zuhanást teljesített a stáb. Ennélfogva a súlytalansági jelenetek valós súlytalanságban készültek, annak minden extrém nehézségével a stábra nézve (a módszer ötletét egyébként még a kezdeteknél Steven Spielberg vetette fel). Mindez persze nem csupán fizikális próbatételt jelentett, hanem speciális díszletépítést (az űreszközök kabinjainak élethű mását építették be a géptörzsbe), és megfelelő kamerarögzítési munkálatokat is. Persze nem lehetett 20-25 mp-nél hosszabb snitteket alkalmazni, tehát a tervezés szerepe óriási volt, az utómunka során pedig a vágásé szintúgy. Howard nem akart archív NASA-felvételeket használni, sőt dokumentarista látszatot sem óhajtott kelteni (a legendás CBS-riporter, Walter Cronkite párszor ugyan be lett vágva), ezért a speciális effektek felelőseinek komoly teher nyugodott a vállán. Nagy volumenű volt a pirotechnikusi- és a makettépítői munka, sőt digitális effektusokra is szükség volt ("Buzz" Aldrin szerint rendkívül élethűre sikeredett a film). A forgatás helyszínei közt az említett repülőgépen kívül (melynek a texasi Ellington Field repülőtér volt a bázisa) természetesen stúdiókörnyezet is szerepelt, mégpedig a Universal Studios berkein belül építettek fel több komplex díszletet, például az irányítóközpont pontos mását. Az eredeti ugyanis nem volt alkalmas ama tekintetben, hogy a kamerák megfelelő mozgatásához nem állt rendelkezésre elegendő hely. Természetesen a két legfontosabb NASA-komplexumban is készült számos felvétel (Kennedy Space Center, Cape Canaveral, Florida; Johnson Space Center, Houston, Texas). Ez a kreativitással teli mestermunka életkortól és nemtől függetlenül mindenki számára ajánlhatóan egy igen élvezetes, sőt inspiráló alkotás, mely szívvel-lélekkel készült, a kimagasló emberi teljesítmények előtti tiszteletadás jegyében, ami meg is látszik az impozáns végeredményen. 

A film Mafab oldala

Képek: TMBd