Egy karrier kezdete - KUTYASZORÍTÓBAN (1992) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2019-08-18 | Gulyás Dominik

 

„Hadd mondjam el, miről szól a "Like A Virgin" című szám! Egy csajról szól, aki döglik egy nagy farkú hapsiért. Az egész szám a nagy hímtagok himnusza.” 

 

Hangzik el a nyitószövegben, Quentin Tarantino szájából az első mondat, ami nem csak magának a filmnek, hanem egy karrier kezdetének is felfogható. 1992-ben az eddig videótékás fiúként dolgozó rendezőnek sikerült eladnia a Tiszta Románc forgatókönyvét, ami után neki láthatott első nagyjátékfilmjének a leforgatására. Ritka az olyan pillanat mikor egy rendező, már az első rendezésével egy kult filmet tesz le az asztalra, már pedig a Kutyaszorítóban ennél kultikusabb nem is lehetne. 

A film egy kávéházas szekvenciával indít, ahol a fő karakterek minden bevezetés nélkül, csak beszélgetnek, látszólag a semmiről. Nem ismerjük még, sem a személyüket, sem a motivációjukat. Egyszerűen csak mint a hétköznapi emberek dumálnak a legújabb Madonna számról, a 70-es évek klasszikusairól, illetve hogy Steve Buscemi miért tartja baromságnak a borravaló adást a pincérlányoknak. Mégis úgy érezzük, mintha ott ülnénk velük egy asztalnál és részt vennénk a társalgásban. Már a film első 5 percében együtt lélegzünk a karakterekkel pedig, még semmit sem tudunk róluk vagy akár a történetről. Majd aztán George Baker: Little green bag című számára elindul az intro, aminél vagányabbul nem is lehetne elkezdeni egy filmet sem, de aztán egy hirtelen vágás után már Harvey Keitelt és Tim Rothot láthatjuk, amint véres zakóban menekülnek valakik elől. Ezután kezd el kibontakozni a történet is melynek központjában egy sikertelen gyémántrablás áll, viszont magát a cselekmény katalizátorát nem látjuk, csak is annak a következményeit. Hiszen Tarantino-nál nem az a fontos, hogy mi történt, hanem hogy a szereplők, miként reagálnak rá, illetve egymásra.

 

Röviden így írnám le a Kutyaszorítóban című filmet, ami bár valóban a rendező első nagy munkája volt, de már itt felmutatta azokat a stílusjegyeket, amik későbbi alkotásainál is visszatérőek lesznek. Ilyen például a nem lineáris cselekmény, a trash-talk használata, a bűnözők főhőssé tétele, a túlzott erőszak ábrázolása, illetve a káromkodás, mint ennek a világnak a mindennapi részese. Szokás azt mondani, egy elsőfilmes esetén, hogy még csak keresi az útját, még annyira nem biztos a munkájában, még van hova fejlődnie, azonban Tarantino esetében nyugodtan kijelenthetjük, hogy sikerült egy kompakt filmet letennie az asztalra, aminél pontosan tudta, hogy mit akar elérni. Ez annak tudatában is nagy teljesítmény, hogy legendásan alacsony volt a költségvetés. A szereplők a saját ruháikat hordták a forgatáson, Harvey Keitel a saját kocsiját hozta be kelléknek, a főhelyszínnek számító raktárépület pedig egy kölcsönkért hullaház volt. Azonban itt tisztában voltak az anyagi korlátokkal, mert nem érződik a kész változaton az olcsóság szaga. Igaz, más okok is közre játszanak, abban hogy ne szúrja a szemünket az alacsony költségvetés.

Egyrészt a forgatókönyv. Most tegyük félre azt, hogy a cselekmény nagy része erősen idézi az 1987-es City on fire és az 1956-os The Killing történetét, mivel Tarantino nem titkoltan használ fel a kedvenc filmjeiből momentumokat (például a füllevágós rész egy az egyben a Django című Franco Nero westernből lett átemelve). Akkor 92-ben még újdonságnak számított ez a fajta nem lineáris történetmesélés, illetve az, hogy a cselekmény vázát a karakterek egy-egy elejtett gesztusaiból ismerhetjük meg. Mint, ahogy említettem magát a rablást nem is láthatjuk, azt sem tudjuk, hogy ők profi bűnözők, amíg meg nem jelenik az első flashback Mr White és Joe találkozójáról. Ez a fajta történet vezetés bármennyire is túlkomplikáltnak tűnik, mégis fenntartja a néző figyelmét az egész film alatt, mivel adagonként vannak elosztva az információk. Ha pedig abba a helyzetbe lennénk (mint én is), hogy már rengetegszer láttuk már és a megjelenő fordulatok sem tudnak már minket meglepni, akkor sem kell aggódni. A film újranézhetőségén sokat javít a rövid játékidő és a zseniális szövegkönyv. Tarantino remekül ért a karakter interakciókhoz és ezt már a nyitó jelenetben is sikeresen bebizonyította. Ugyan akkor ne felejtsük el azokat a pillanatokat sem, mint mikor Mr Pink és Mr White vitatkoznak azon, hogy lelépjenek-e a gyémántokkal, Mr Blonde és Niceguy Eddie már-már intimbe átmenő kapcsolata, de akár maga a rablás megbeszélése és a fedőnevek kiosztása is tartalmaz pár emlékezetes pillanatot. Viszont a legmaradandóbb jelenete a filmnek mégis a rendőr kínzós rész, ami úgy lesz a legkegyetlenebb és leg húsba vágóbb (szó szerint) pillanata a rendező karrierjének, hogy közben magát a kínzást csak halljuk, de nem látjuk. Nem véletlen, hogy Michael Madsen nehezen vette rá magát a jelenet leforgatására.

 

A másik pozitívuma a filmnek a karakterek. Amihez Tarantino megint csak ért, az az ellen oldal emberi bemutatása. Már sok filmben ábrázolták főszereplőként a bűnözőket és gengsztereket, de ilyen megvilágításba még senki nem helyezte őket. Egyrészt olyanok, mint az átlagos polgárok. Ugyan úgy van lakásuk és kocsijuk, ugyan úgy leülnek a haverokkal sörözni egyet, akár csak mi tesszük a haverjainkkal (a tényt az is erősíti, hogy a Mr Blue-t játszó Eddie Bunker való életben is rabolt már bankot). Sokszor vádolják Tarantinot azzal, hogy a filmjeivel támogatja a bűnözést, de őszintén szólva erről szó sincsen. Attól, hogy a törvény másik oldalán állókat is azonosulható személyeknek ábrázolja (már akit), attól még magát a szakmát nem mutatja be kifizetődőnek. Elég csak arra gondolni, hogy a főszereplők a végén milyen sorsa jutnak (vagy akár a Ponyvaregényben, hogy ki lesz az aki életben marad és ki az aki nem). Másrészt a karakterek emberi ábrázolását az is segíti, hogy lerántja őket a realitás talajára. A film elején még úgy vannak beállítva, mint a profi gyémánt rablók és Mr Pink is folyamatosan erre emlékezteti a többieket, mégis az első adandó alkalommal már azt látjuk, hogy hibáznak és komoly bajban vannak. Sőt a „pusztulásukat” épp hogy saját maguk okozzák, amikor sokszor egymás torkának esnek. Pedig mikor szorul a hurok, akkor még a legnyugodtabb ember is elveszíti a józan ítélő képességét.

Most jutottunk el, ahhoz a ponthoz, hogy a film negatív pontjaival is foglalkozzunk, amikből bár elég kevés van és ezeket aligha kell komoly hibának felróni, de egyet még is meg kell említeni. Bár Tarantino-nak már itt kialakultak a stílusjegyei, de igazán kiforrottá, csak 2 évvel később a Ponyvaregényben válik. Igaz hiba lenne összehasonlítani a 2-t, hiszen az egyik egy heist film, a másik pedig egy életérzést mutat be, de struktúráját tekintve hasonlítanak egymásra ( ráadásul egy világban is játszódnak, ha csak Mr Blone és Vincent Vega testvéri kötelékére gondolunk) és e szempontból a Ponyvaregény egy kiforrottabb darab. Ahogy az is igaz, hogy Tarantino minden egyes filmjével egyre jobban fejlődött, mint rendező pedig már itt is remek munkát végzett. Azonban ettől függetlenül is a Kutyaszorítóban egy hallhatatlan klasszikus, aminek ott a helye, mind Tarantino legjobbjai, mind a mozitörténelem ikonikus alkotásai között. Stílusos, szórakoztató és többször újranézhető. Számomra ott van rendező legjobbjai között.

 

„A Partridge Family-től a "Doesn't Somebody Want To Be Wanted?" című számot hallották, most jöjjön Edison Lighthouse-tól a "Love Grows Where My Rosemary Goes", K-Billy, a Hetvenes évek szuperslágerei című válogatásából.”

Képek: TMBd

A film Mafab oldala