Félmillió dolláros átverés – JACKIE BROWN (1997) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2019-09-14 | Szombati Zoli

Nagyon kevés az olyan rendező, akinek ne csúszna be egy-két felejthető mozi is a munkásságába, legyen az illető akár a legnagyobb nevek közül való. Akad viszont olyan, aki még nem készített közepesnek mondható filmet sem nagyon. Quentin Tarantino is ebbe a szűk körű rendezőelitbe tartozik, a harmadik - általánosságban kissé alulértékelt - mozifilmje esetében is tartani tudta a '90-es évek elején megkezdett igen magabiztos színvonalat (számomra QT filmjei közül holtversenyben a második helyezést éri, szóval előkelő helyre taksálom). A Jackie Brown bizonyos szempontból kivételes az eddigi életműben, hiszen a Tarantino által megírt forgatókönyv adaptált: mint nyilván közismert, alapjául Elmore Leonard "Rum Punch" című 1992-es novellája szolgált. A Ponyvaregény forgatását követően az író három könyvének megfilmesítési jogát egyszerre szerezték meg Lawrence Bender producerrel karöltve, s bár nem első nekifutásra lett kiválasztva, Tarantino később mégis emellett döntött. Az író egyébként a forgatókönyvet zseniálisnak nevezte, és a filmet pedig a legjobb adaptációnak, mely művéből valaha készült. A felmerülő változtatásokat is messzemenőkig támogatta, utóbbiakból pedig akadt bőven. A legalapvetőbb eltérés a címszereplőt illetően történt, ezt a szándékát Tarantino már idejekorán eldöntötte. Mindenképpen Pam Griert akarta a címszerepre, aki a blaxploitation ('70-es évekbeli fekete közösségnek készített, és azok sztereotip helyzeteit ábrázoló szubkulturális filmes hullám) egyik fontos figurája volt. Tarantino imádta a filmjeit, köztük főképp a Foxy Brown-t (a nyitóképsor egyértelmű főhajtás előtte). Ezen asszociáció okán meg is változtatta a karakter nevét Jackie Burke-ről Brownra, aki eredetileg egyébként fehér nő. Tarantino mindig karakterekben gondolkozik először, ezügyben megingathatatlanok az elképzelései, az írónak pedig szerencsére nem volt gondja ezzel. Grier egyébként hatalmas lehetőség kapujába jutott a film kapcsán, és egészen nagyot is alakított - aránylag kevéssé közismert, hogy ott volt már a Ponyvaregény castingján, de a szerepet akkor Rosanna Arquette kapta meg. Tarantino esetében bevett szokás, hogy idővel akár komoly lehetőséget is ad azoknak (vagy éppen karaktert ír rájuk), akik bármely előző filmjében nem jutottak szóhoz valamilyen praktikus okból, ám a rendező nagyon bízik bennük, és a későbbiekben számítana is rájuk: az egyik kiváló példa erre Pam Grier sztorija.

Kép forrása

A címszereplőt követően Robert Forstert érdemes méltatni, mivel van több közös pont is kettejükben. Egyfelől egy addigra megfenekleni látszó karrier újjáélesztése történt meg, hiszen a színész sokkal inkább B-filmekben játszott a '90-es évekre, ennek ellenére Tarantino eleve rá írta Max Cherry óvadékügynök szerepét, pedig Robert De Niro is ugyanezt óhajtotta. Forster kapta a film egyetlen Oscar-jelölését (jogosan), nekem is nagy kedvencem ez a kimért figura, ráadásul a történetben talán a legfontosabb szerepe neki van, mert egyfajta ütközőpont a karakter. A Forsternek szánt dialógusok borzasztóan jók, élmény minden megmozdulása, és Tarantino pont az ilyen húzásai miatt számít az egyik legnagyobbnak, ez meggyőződésem. Most őszintén, ki gondolt volna Robert Forsterre rajta kívül? Ráadásul a sztori egy olyan romantikus szálat is meg mer húzni, mely a 40-50-es korosztályt érintő, így aránylag különlegesnek mondható, hiszen főtémaként nem gyakori, ennélfogva rutinból nem lehet hozni. Jackie és Max karakterében ráadásul még kurázsi is van jócskán. Másrészt a veterán színész neve szintén felmerült QT részéről korábban, mégpedig a Kutyaszorítóban egyik mellékszerepe kapcsán. A legnagyobb név a filmben az a Robert De Niro, akinek a legendás korszakába szerencsére még éppen belefért ez a Tarantinóval történő együttműködés. De Niro bárkit el tud játszani mint tudjuk, jelen esetben egy passzív-agresszív exsittes suttyó karaktert kellett megszemélyesítenie, mely még vicces momentumokkal is bőven szolgál - De Niro persze lubickol a szerepben. Nekem speciel az egyik kedvenc figurám tőle Louis Gara, még a teljes pályafutását tekintve is. Mint tudvalévő, cool gengszterlazaság nélkül nincs karakter ebben a műfajban a Tarantino-univerzumban, a lehető legjobb casting érhető tetten ezúttal is. Ordell Robbie szerepében az a Samuel L. Jackson brillírozik, aki Tarantino legstabilabb színészének számít. A karakter fizimiskája (copf, fonott szakáll) a színész alapötlete volt. Jackson ahogyan adja a link fegyverkereskedőt, tényleg lenyűgöző. A színész személyes kedvence a Jackie Brown a Tarantinóval közösen készített filmjei közül, ami nem lehet véletlen. Említést kell érdemeljen Bridget Fonda Ordell folyton betépett csajának (Melanie) szerepében. Kifejezetten emlékezetes tudott lenni a csinos színésznő, aki sajnos pár évvel később fiatalon végleg visszavonult, mert a családjának kívánta teljes mértékben szentelni magát. A két zsaru karakterét (Ray és Mark) Michael Keaton és Michael Bowen személyesíti meg, s talán még Chris Tucker piti bűnözői karakterszerepe érdemel külön említést. Tarantino ezúttal nem látható semmilyen szerepben, a telefonrögzítő hangján azért megszólal. Apropó, a filmet érdemes szinkronosan nézni, mert az kiválóan eltalált!

Kép forrása

A Jackie Brown Tarantino egyik legkimunkáltabb, legkomótosabb történetvezetésű, és szerintem egyik legkülönlegesebb alkotása: a '90-es évek derekán amikor kijött, igazából meglepőnek számított az előző két ikonikus filmje fényében, már csak a szokatlanul lineáris történevezetése miatt is. Természetesen a rendezőre jellemző alapvonások végig jelen vannak a 2,5 órás játékidő alatt, ám bizonyos elemeiben egyfajta visszafogottság érezhető, ami szerintem nem vált kárára ennek a mozinak, és egy új, üde színfoltként jelenhetett meg az életműben. Talán abból is fakadt mindez, hogy ezegyszer nem saját ötlet mentén indult el Tarantino, bár rendesen átgyúrta az eredetit, nagyjából fele részben stimmel Leonard sztorijával és karakterrajzaival a film teljes narratívája. A történet egy lecsúszóban lévő és korosodó fekete stewardessről szól, aki a múltban már összeütközésbe került a törvénnyel, így a viselt dolgai miatt a lehető legócskább légitársaságnál gályázik, rossz fizetéssel. Jackie azért szó szerint is megéri a pénzét: a fegyverkereskedő Ordellnek szállítgatja haza annak Mexikóban parkoltatott pénzét és kokóját, némi csurranóért. Persze lebukik a pénzmosással, a zsaruk pedig megszorongatják, a nő látszólag alkut köt velük. Mindeközben Ordell számára egyre sietősebb, hiszen a fegyverbizniszből való "visszavonulása" előtt a teljes félmillió dollárját akarja végre magánál tudni, lehetőleg mielőbb. Ennek érdekében - a sitten megismert, Louis nevű, kissé ostoba haverjának közreműködését is igénybe véve - kényszerű szövetséget köt a nővel, viszont nem sejti kellőképpen, hogy a számításába fatális hiba csúszhat. Mégpedig két, mindenre elszánt zsaru és egy Max Cherry nevű együttérző, s a nővel felettébb szimpatizáló óvadékügynök "képében". Jackie és Max egy vakmerő, ám jól átgondolt tervet eszel ki, melynek révén Ordell pénzét megszerezhetnék, ám ehhez a játszmához az őket fenyegető mindkét oldalt tökéletesen ki kell játszaniuk egymás ellen...

Kép forrása

A történet relatív banalitásának ellenére (többnyire középkorú, részben legalábbis átlagemberekre hajazó főhősök, koszos félmillió dolláros tét, ezúttal lényegesen kevesebb hentelés) Tarantino egy brilliáns történetvezetéssel állt elő, melyben a legerősebbek a rendezőre amúgy is nagyon jellemző stílusjegyek, úgy mint: a dialógusok komplexitása és azok felettébb élvezetes élményfaktora, a rendkívül jól időzített szarkasztikus, néhol abszurdig menő fekete humor alkalmazása, vagyis a film ezúttal is tele van ötletes poénokkal. Az apró gegek és popkulturális utalások, ha jól figyelünk, mindvégig felfedezhetőek. Megint egy olyan csavaros történet, amit alapvetően nem is érdemes túl komolyan venni, de a rendező mégis a székhez tudja vele szögezni a nézőt az ellenállhatatlan stílusával. És persze nagyon lényeges, hogy a karakterek mindvégig érdekesek és színesek tudnak maradni, nem beszélve arról, hogy milyen színészi teljesítményeket képes felvonultatni a film. Különösen a korábbiakban említett Samuel L. Jackson, Robert Forster, és Robert De Niro alakítása emlékezetes számomra, de voltaképp nehéz - és egyben igazságtalan - volna bárkit is kifelejteni a méltatásból. Azt hiszem az összes Tarantino-film közül ennek tetszett számomra legjobban a zenei anyaga. Eleve olyan intróval nyit, ami alapvetően hozza hangulatba a nézőt, és hangolja rá a várható történésekre (Bobby Womack: Across 110^th Street). Kiemelném még a Street Life című jazz-funk számot Randy Crawford előadásában. A képi- és a hangvágás a rendező filmjeire jellemző kiemelkedő színvonalat mutatja ezúttal is, nem beszélve a fényképezésről, mely ezúttal egy mexikói szakember munkája (vagyis már nem Andrzej Sekula ült a kamerák mögött). Guillermo Navarro mesterien alkalmazta a steadicam technikát számos jelenetben, ezzel is alkalmazkodva Tarantino gyakran hosszabb snitteket kedvelő stílusához, melyhez a módszer remek technikai alapot nyújt. A ruhaboltban zajló kulcsjelenet több kameraszögből való felvétele különösen dinamikussá tudta tenni a szóban forgó jelenetet, így nagyon ötletesnek találtam. A forgatás teljes mértékben Los Angelesben zajlott, Tarantino ezúttal is került lehetőleg bármilyen stúdióhelyszínt, jó szokásának megfelelően. Elég sok terület az LAX környékére, a South Bay Area térségére esik, ha megnézzük számos jelenetben ott vannak a landoló gépek a háttérben. Tarantino fiatalabb korában ezen a környéken lakott, az a bizonyos legendás videotéka - Video Archives - is itt volt Manhattan Beach-en. A film emblematikus helyszíneinek egy jó része sajnos az enyészeté lett: a Carsonban fellelhető Cherry Bail Bonds (akkoriban valóban létező) óvadékügynökségének épületét rég elbontották, helyére egy apartmanház került. A Hawthorne-i Cockatoo Inn bárja hasonló sorsra jutott, és a veszteséglistára került a Del Amo Mall is Torrance-ben - noha a pláza még létezik, elég jelentősen átépítették egy felújítás alkalmával. Az egyik legkirályabb helyszín, Ordell lakása azonban még ma is megvan a parton: a történettel ellentétben nem Hermosa Beach, hanem Playa del Rey Beach a fellelhetősége.

Kiemelt kép forrása

A film Mafab oldala