Egy korszakos mestermű – A REMÉNY RABJAI (1994) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2019-09-22 | Szombati Zoli

A mozitörténet egyik legkiemelkedőbb drámai alkotása épp a mai napon ünnepli 25. évfordulóját. Azt a megtisztelő célt tűztem ki magam elé a jeles alkalomra, hogy a "hivatalosan" is immár filmklasszikussá váló, általam nagy becsben tartott remekmű olyan méltatást kapjon, mely érzésem szerint megilleti. Feltételezem, hogy nem csak az én személyes listámon áll nagyon előkelő helyen Frank Darabont rendezése, sőt abban is biztos vagyok, hogy számos filmrajongónak okozott már tartalmas, katartikus, és felejthetetlen szórakozást országszerte. Az a tény, hogy A remény rabjai milyen széles körben örvend népszerűségnek, nyilván nem újdonság senki számára, hiszen az IMDb közönségszavazatai alapján közismerten évek óta az élen áll. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a kvázi tömegízlés olykor képes találkozni az elmélyültebb filmrajongói elvárásokkal, sőt a kritikusok eléggé egyöntetű véleményével is. Ha van film, amely az elismertség és a minőségi mainstream origójában áll még napjainkban is, A remény rabjai bizonyosan ilyen. Furcsamód csak a házi videóforgalmazásba kerülését követően, tehát jóval a bemutatása utáni években vált "szájhagyomány útján" (ahogy a rendező nevezi) kultikus filmmé, 25 éve még csak mérsékelt sikert tudhatott magáénak. Emiatt anyagi megtérülés sem övezte, éppen csak nullszaldóval zárt még annak ellenére is, hogy hét Oscar-nominációt kapott (sajnos egyet sem nyert, annyira erős volt a mezőny: az Akadémia a Forrest Gumpot halmozta el díjakkal, ami magunk közt szólva végülis "megbocsátható"). A magyar felmenőkkel rendelkező Frank Darabont (szül.: Darabont Ferenc Árpád) neve az én szememben a legnagyobb formátumú hollywoodi direktorokkal említendő egy lapon, hiszen két mesterművet is készített (a másik a Halálsoron, melyről decemberben szeretnék megemlékezni, a 20. évforduló kapcsán). A klasszikus horrorrajongó Darabont mindössze négy feature filmet rendezett napjainkig, ezekből hármat Stephen King novellájából, ami azt is jelenti egyúttal, hogy kétségkívül ő a King-életmű messze legnívósabb filmes interpretátora.

A rendező Hollywoodban végezte el a középiskolát, ám egyetemre nem mehetett, mivel azt nem engedhették meg maguknak. Egy moziban dolgozott, hiszen a filmek mindig is nagyon érdekelték. Kezdetben író szeretett volna lenni, ami meg is látszott a későbbiekben az igényes forgatókönyvein. George Lucas kísérleti filmje, a THX 1138 nagy hatással volt rá, emiatt döntött úgy, hogy egyszer majd a rendezői pályát szeretné megcélozni. Kilenc évnyi kitartó írói, berendezői munka, és anyagi nélkülözés meghozta a gyümölcsét: akkori, és egyben első ügynöke Allen Greene (igen, a film a záróképsorok alatt az ő emlékének van dedikálva) beajánlotta egy rendezőnél, aki ekkoriban még csak B-filmeket jegyzett. Chuck Russell volt az illető, aki Darabont későbbi mentora lett. Neki írt három korai scriptet is, melyekből a legismertebb A massza című 1988-as sci-fi horror lett. Darabont rajongása mindeközben kiterjedt Stephen King akkori életművére is, akit írói példaképeként tisztelt. Karrierjében fordulópontot jelentett, hogy King egy dolláros jelképes összegért odaadta a "The Woman in the Room" című novellájának megfilmesítési jogát (így támogatva a jövő alkotóit), ebből egy short film készült 1983-ban. Darabont A remény rabjai jogaival kapcsolatosan 1987-ben kereste meg az írót. Hozzá kell tenni, hogy a "Different Seasons" novellagyűjteményben megjelent mű különösebben nem keltette fel Hollywood figyelmét a '80-as években, mivel úgy tartották, hogy a több szempontból is félreértelmezhető cím ("Rita Hayworth and Shawshank Redemption") és a börtöntéma okán ebből nem lehet kellően "nézőbarát", és ennélfogva sikeres mozifilmet készíteni. A direktor végül ezzel a filmmel debütált mint tudjuk, öt évvel később pedig újfent zseniális munkát alkotott (Halálsoron, 1999), majd a két nagyágyút követően 2001-ben rendezett egy romantikus drámát Michael Sloane írásából, Mi lenne ha? címmel. Az összes addigi megmozdulásához hasonlóan ezúttal is kinyilvánította a mozi iránti rajongását, és persze Jim Carrey, Martin Landau, James Whitmore és Laurie Holden alakítása is figyelmet érdemelt. Mindezek ellenére csak egy közepes filmnek mondható, kihagyni azonban nem érdemes ezt sem. Hosszabb hallgatás után, 2007-ben rendezte meg A köd című misztikus horrort, melynek alapjául szintén King novellája szolgált. Nem lett remekmű, de egy egész jó filmként értékelhető, bár a végével én nem vagyok kibékülve Thomas Jane gyenge alakítása miatt. Frank Darabont azóta sajnos teljesen visszavonult a mozit illetően. Manapság az AMC tévécsatornával folytatott bírósági ügyei kerülnek csak be jobbára a hírekbe vele kapcsolatban: a The Walking Dead sorozat kapcsán ugyanis anyagilag megrövidítették, ezért Darabont beperelte őket. Kreatív nézetkülönbségekre hivatkozva már a második évadban kenyértörés alakult ki közöttük, jóllehet ő volt a sorozat igen sikeres indulásakor annak kreátora, és a pilot rendezője. Sajnos úgy tűnik, mintha végleg kiábrándult volna a filmiparból.

Darabont két hónapos intenzív munkastílusban írta meg A remény rabjai forgatókönyvi adaptációját, mely olyan színvonalas volt, hogy a sztárszínészek két kézzel kapkodtak utána Hollywoodban. Az a hír nyert megerősítést, hogy ilyen nívójú forgatókönyv jó, ha húsz évente egyszer felbukkan, ami nem semmi. A szerző minden egyes karaktert külön kidolgozott saját átirata alapján, és hosszasan elemezte a cselekményszálakat is, hogy minél inkább finomíthassa a scriptet. Mivel számára mindig is a kemény munka, és a lehető legteljesebb felkészülés volt kifizetődő, ezúttal sem tett másként, beleadott apait-anyait. Az ekkor befektetett munka később még nagyon jól jött a forgatás során, hiszen a rendezés terén sok gyakorlati tapasztalattal nyilván nem rendelkezett. Darabontnak eszébe sem jutott, hogy nagy stúdiókat keressen fel a film gyártása kapcsán, hiszen nem akarta, hogy tönkretegyék a művét, melyben maga is nagy potenciált látott. Egyetlen helyre vitte el a forgatókönyvet, mégpedig a Castle Rock független filmvállalathoz (a névválasztás persze nem véletlen: King regényeiben gyakran felbukkanó fiktív helyszín Maine államban, a cég logójaként látható világítótorony értelemszerűen szintén tudatos választás), melynek egyik alapító-tulajdonosa a neves rendező, Rob Reiner volt. Reiner maga is King-rajongóként ismert, sőt rendezett is sikerfilmet az író művéből, az 1986-os Állj mellém! ugyanis az ő munkája. Reinernek annyira megtetszett a forgatókönyv, hogy komoly pénzt ajánlott érte, hogy ő maga rendezhesse meg. Darabont azonban belátta (bármennyire is jelentős volt az összeg számára), hogy élete nagy lehetőségét puskázná el: mint bebizonyosodott, a döntése helyes volt. A film sztoriját röviden vázolva: 1946-ban kapcsolódunk be a történetbe, egy bírósági tárgyaláson. Andy Dufresne portlandi bankár áll Maine állam bírósága előtt felesége, és annak szeretője meggyilkolásának vádjával. Andy ártatlannak vallja magát, ennek ellenére kétszeres életfogytiglanra ítélik, mivel a közvetett bizonyítékok ellene szólnak. 1947 elején kerül a hírhedt Shawshank börtönbe, ahol az embertelen körülmények, Norton igazgató kérlelhetetlensége, és az őrök parancsnokának (Hadley kapitány) vasszigora következtében igencsak zordak a mindennapok. Ha mindez nem volna elég, egy erőszakoskodó banda is kipécézte magának. A befelé forduló, és kezdetben igen szótlan Andy szeretne hozzájutni egy érckalapácshoz, indoka szerint köveket akarna formázni vele, apró kedvtelés gyanánt. Ehhez a sitten egy beszerzőt kell találnia, így ismerkedik meg Reddel, aki gyilkosságért bűnhődik, immár húsz éve a börtön falai között. Red és haveri köre (Brooks, Heywood, Floyd és a többiek) hamar megkedvelik Andy-t, sőt Reddel idővel őszinte barátság kezd kibontakozni. Andy könyvelői múltja a korrupt börtönigazgató tudomására jut, aki személyes céljaira akarja felhasználni a tudását, és hatalma révén kihasználja őt a pénzmosási üzelmeihez. Telnek az évek, míg nem 1965-ben egy fiatal rab érkezik a börtönbe. Tommy-nak mint kiderül olyan információk vannak a birtokában, melyek segítségével Andy élete végre-valahára gyökeres fordulatot vehetne...

Kifejezetten sok színész pályázott a főszerepekre, köztük sztárok is jócskán. Amennyiben Rob Reiner rendezte volna meg a filmet, ő jó eséllyel Tom Cruise-t (Andy), és Harrison Fordot (Red) hozta volna be a filmbe. Andy karakterére többek közt Tom Hanks, Kevin Costner, Jeff Bridges, Johnny Depp, Nicolas Cage, míg Redére Clint Eastwood, Robert Redford, Paul Newman és Sidney Poitier mutatott érdeklődést, egy ponton Tommy szerepét pedig Brad Pitt játszhatta volna el. Darabont eredeti elképzelése viszont két nagy kedvencére, Gene Hackmanre és Robert Duvallra irányult. Ahogy szűkültek a lehetőségek, a rendező leginkább Tom Hanks-t és Morgan Freemant próbálta volna megnyerni, utóbbi mint tudjuk sikerült, Hanks viszont inkább a Forrest Gump címszerepét választotta. Azonban öt évvel később dolgozhatott a rendezővel a Halálsoron főszereplőjeként. Tim Robbins-t először a film producere, Niki Marvin ajánlotta Frank Darabont figyelmébe, akit a Jákob lajtorjája című remek pszichothrillerben nyújtott kiváló alakítása nyomán azonnal szerződtettek is. Alapvetően Andy szerepére egy olyan színész kellett, akinek személyiségéből a rejtélyesség, a kiismerhetetlenség hitelesen érződik. Red (aki az események narrátora is) eredetileg egy ír fickó, a rendező külön poénnak tartotta, hogy Freeman fekete. Morgan Freeman volt a színészi munka motorja, és a legnagyobb név is közöttük: a Miss Daisy sofőrje mellett egyébként ez a kedvenc saját filmje. Tommy szerepére egy újoncot szerződtettek, Gil Bellows ügyesen felnőtt a feladathoz. Kiemelten fontosak voltak az antagonista karakterek, mely szerepekre szintén tökéletesen sikerült a neves casting direktor, Deborah Aquila által levezényelt válogatás. A velejéig romlott, korrupt, és hipokrita Norton igazgatót Bob Gunton játszotta el fenomenálisan (a karakter Nixonra emlékeztet), míg az agresszív Hadley parancsnokot Clancy Brown, aki ezt követően nem egyszer alakított hasonszőrű figurákat karrierje során. Darabont a film egyik legnagyobb nyereségének James Whitmore-t szokta megnevezni, az öreg sittes Brooks Hatlen karakterét ráadásul a forgatókönyv révén jelentősen előtérbe emelte a novellához képest. Nem maradhatott ki ezúttal sem a kedvenc karakerszínészei közül Bill Sadler (Heywood) és Jeffrey DeMunn (az ügyész) sem. Jellemző a rendezőre, hogy a kisebb karaktereket játszó színészek kiválasztásában is ugyanolyan gondosan jár el, és ez a törekvése már ezúttal is világosan kiütközött. Poénként említendő végül Morgan Freeman fiának, és a szomszédos új börtönkomplexum igazgatójának cameoszerepe.

Amin igen sokat gondolkozott Darabont, az maga a filmcím volt. Rita Hayworth neve mellőzve lett végül belőle, mert nem akarta, hogy egy száraz önéletrajzi műnek gondolják. A cím többi részét meg kellett tartania, ami persze alapból nem lehetett szerencsés, hiszen leginkább egy vallási témájú alkotásra lehetett belőle asszociálni, és valószínűleg emiatt nem vonzott akkoriban a mozikba szélesebb tömegeket. Ráadásul női szereplők nélküli börtönfilm, ennek is lehetett elidegenítő hatása. (Nőket alapvetően csak a három poszteren, és a Gilda filmrészletében láthatunk, melynek főszereplője Rita Hayworth volt). Érdemes kitérni a novella és a forgatókönyv közti eltérésekre: Brooks személye tehát jobban előtérbe kerülhetett, Tommy sorsa más filmben, Norton igazgató karaktere három felügyelő személyiségéből lett összegyúrva, és a lezárás sem ugyanaz. A film utolsó jelenetének menetét Darabont még a forgatókönyvhöz képest is megváltoztatta a forgatás közben. A bő 140 perces játékidő végül pont ideálisnak bizonyult, ezt a tényt a tesztvetítések is megerősítették. A filmnek nincsen rendezői változata, a néhány törölt jelenetet a rendező nem kívánja a nyilvánossággal megosztani, mivel szerinte rosszul sikerültek (pont ezért végezték a vágóasztalon). A karakterek kidolgozottsága, azok egymáshoz való viszonyulása, vagy épp maga a történeti ív - és annak katartikus lezárása - egyaránt brilliánsan van felépítve. A legérdekesebb Andy és Red, illetve Andy és Norton interakciója, ezen szempont mentén Andy van a fókuszban, míg a történeti ív súlypontjából nézve a narráló szerepét is betöltő Red a kiemeltebb karakter. Darabont rendezői stílusát tekintve láthatólag a klasszikus filmkészítési iskola alapelveire épít mindvégig, történetmesélésének filmes eszköztára ennek megfelelően letisztult és elegáns, egyáltalán nem klisés, az öncélúság nem megengedett. A fényképezés szintén zseniális, az ortodox megvilágítási és kamerabeállítási technikákat biztos kézzel alkalmazó Roger Deakins-t maga Tim Robbins kérte fel a munkára. (A film kapcsán jelölték elsőként Oscar-díjra). Darabont elsősorban Frank Capra klasszikusait szokta megnevezni inspirációként, és Scorsese mesterműve, a Nagymenők is kiemelt szerephez jutott azáltal, hogy a rendező ebből merítette a narráció szükségességének ötletét. Bár saját bevallása szerint nagyon sokat elmélkedett rajta, szerencsére meglépte. Ez egy remek eszköz a történetmesélés tartalmi nívójának emelése céljából, a teljes narratívát átfogó elbeszélő szöveg azonban soha nem lehet felszínes, vagy ami még rosszabb, semmitmondó. Ezért is lett annyira működőképes, hiszen a forgatókönyv színvonala kimagasló volt, és a mi számunkra még az is egy fontos szempont, hogy a szinkron is igen jól sikerült. Érdekesség, hogy Brooks távozási monológját a karakter önmaga narrálja, így Darabont egy igazán remek párhuzamot épít fel az öreg sittes és Red vonatkozásában, mely a film egyik legelegánsabb húzása, és a végjátékban nyer igazán szép értelmet.

A rendező egyébként a cselekmény szerves részeként kezeli a biblikus párhuzamokat (sőt magának a Bibliának, mint tárgyiasult könyvnek is meglehetősen kiemelt a szerepe), hiszen Andy valójában a saját spirituális megváltását is keresi (persze materiális értelemben szintén), bár több mindent csak utólag láttak bele a nézők. A rendező koncepciójában ugyanis nem volt benne a krisztusi allegorikus párhuzam vagy vallási példabeszéd bemutatása, viszont a széf előtt a falon lógó "Isten előbb ítél, mint gondolnád" felirat tudatos poén volt. Az időnként megjelenő fanyar humor egyébként jól megfért a filmben, és a rendező tökéletes időzítéssel alkalmazta azokat. A sors iróniája, hogy Darabont második klasszikusa alapvetően szintén egy börtönfilm lett, melyben John Coffey karaktere már valóban messianisztikus vonásokkal rendelkezik, így a vallási témához közvetlenebbül kapcsolódik annak narratívája. A remény rabjai tartós sikerének mibenléte az egyik legérdekfeszítőbb hátralévő kérdés. Valószínűleg az húzódik mögötte, hogy egy ennyire tartós, és felszabadító erejű barátságot láthatunk (mégpedig nemek és rasszok felett állót), mely minden próbát kiállt, hiszen embertelen körülmények hívták azt életre. S bár az álmodozó, nem a börtön zord világába való Andy-t nem mindig érti a józan, gyakorlatiasabb gondolkodású Red, ennek ellenére mindvégig a legjobb barátja marad. A közönség ebben az egyre inkább elidegenedni látszó világban pedig úgy tűnik igencsak vevő ezekre a megkérdőjelezhetetlen értékekre, hiszen szeretnénk hinni abban, hogy ilyen kötelékek még mindig létezhetnek az atomizálódó társadalmunkban is. Természetesen a Monte Cristo-i párhuzam (Dumas regényének címe el is hangzik), azaz a revans lehetősége az igazságtalansággal és a gonoszsággal szemben szintén jelentős érzelmi hatást válthat ki a nézőből. Andy megváltástörténete pedig az intelligencia, a kitartás, a türelem és a következetesség diadala is egyben. A rendező ráadásul úgy teremt emelkedett hangulatot mindvégig, hogy abban semmi erőlködés, vagy felesleges pátoszra törekvés nincsen, teljesen azonosulhatóvá válik még az extrém szituáció is. A film kedvelhetőségét tekintve igen jelentős faktorként említendő, hogy Thomas Newman nagyon emlékezetes zenét szerzett hozzá.

Zárásként a forgatási helyszínekről néhány gondolat, szokásomhoz híven. A munka zöme Ohio államban zajlott, 1993 nyarán. A hőség gyakran nehézségek elé állította a stábot, s persze a börtön zárt közege sem volt épp a legkellemesebb, így akadtak feszült hangulatú napok. Mivel a börtönépület szinte egy külön karakter a történetben, így nagy gonddal kellett kiválasztani. Mansfield városában találták meg végül az eszményi helyszínt (Ohio State Reformatory), mely minden elképzelésnek megfelelt. Az ódon várra emlékeztető gótikus vonalvezetésű régi börtönépület pár évvel azt megelőzően zárt be. Egy részét azóta elbontották, de a főépület a film kiemelt jelentősége okán - egy alapítvány révén - szerencsére fennmaradhatott, mely napjainkban is filmrajongók zarándokhelye. A kültéri börtönjeleneteket, és a belsőek egy részét valóban a helyszínen vették föl, azonban a cellasor cseppet sem volt alkalmas a forgatásra, ezért egy szomszédos üres raktárépületben húzták fel a többszintes mását Terence Marsh látványtervező vezényletével. Mansfield belvárosában is forgatott a stáb, több helyszínen is (például a Brooks szabadulása utáni jeleneteket). A városkától néhány mérföldnyire található a nyitószekvencia helyszíne (Malabar Farm), mellette az út túloldalán pedig a szomszédos mezőn állt az a bizonyos tölgyfa is. Sajnálatos módon indokolt a múlt idő, ugyanis elpusztult: 2011. júliusában belecsapott egy villám, hosszában kettéhasadt, majd a meggyengült fát egy 2016. júliusi vihar sajnos végleg kidöntötte. (Vigyázat, extrém spoilerveszélyes helyszín következhet!) A zárójelenet helyszíne a karibi térségben található, St. Croix mellett (U.S. Virgin Islands), egy vadvédelmet napjainkig is jelentős mértékben élvező gyönyörű partszakaszon.

Képek: 1, 2, 3, 4, 5, 6

Kiemelt kép

A film Mafab oldala